Murakami Haruki - Világvége ​és a keményre főtt csodaország

Ha új év, akkor aki ismer tudja, hogy Murakami Haruki következik. Ez volt a nyolcadik alkalom, hogy együtt vágtunk neki a reményteli jövőnek. A japán szerző történetei éppen olyan ködösek, mint az újonnan elénk tárulkozó jövő. De számomra nem csak ködösek, hanem telve vannak tisztasággal és egyszerűséggel. Hallom közben a kis gonoszkodó belső hangomat, aki azt motyogja nekem,

 "- Hogyan merészeled egyszerűnek nevezni ezt a gazdagon burjánzó szöveget, fantáziát,  és irodalmi-zenei háttérrel megalapozott alkotást?"

Belátom, hogy van benne némi ellentmondás, de mégis muszáj ezt az egyszerűséget is hangsúlyoznom, mert pont ez az, amibe olyan jó belemerítkezni mindig, de legfőképp január elsején.

A világvége és a keményre főtt csodaország két egymás mellett futó szálból komponált regény. Az egymást követő páros-páratlan fejezetek a történet előrehaladtával fokozzák az olvasóban az érzést, hogy a két szál össze fog kapcsolódni. Így elolvasás után én még inkább egy Möbiusz-szalagnak tartom a cselekményt, mely soha nem is vált el, csak a találkozásuk volt  előlünk leplezve.

Mivel a páratlan fejezetek  A keményre főtt csodaországban játszódnak, így óhatatlanul is azt a szálat tartjuk az események fővonalának, egyébként is cselekményében  fordulatosabb, terjedelmében és kidolgozottságában is részletesebb. 

A keményre főtt csodaországban mindenki névtelen, az esemény középpontjában egy harmincöt éves,  matematikus numerátor áll, aki egy félig illegális feladattal van megbízva. A világra vonatkozó titkosított adatokat kell még egy magasabb szinten elbújtatnia, úgy nevezett keveréseket kell végrehajtania.  A vele szemben álló erők a Rendszer és a szemiotikusok, meg valamiféle setétek. Ebben a  világban a legfőbb érték az információ, azért harcol mindenki, s az ütközetben a tettlegességtől sem riadnak vissza a felek. 

Közben a Világvégén sokkal csendesebben telnek a napok. A fallal körülvett városban furcsa, megmagyarázhatatlan törvények uralkodnak, ezeknek az okait nem is igazán tudjuk meg. A szereplők itt is név nélkül szerepelnek, jelenlétük sokkal éteribb, megfoghatatlan. Ezen oldalon is egy férfi a főszereplő, akiről leválasztották az árnyékát, és új helyzetével nem igazán tud megbékélni. Foglalkozása hasonlóan furcsa, mint csodaországi párjáé, koponyákból kell érintéssel adatokat kiolvasnia. 

A két történet tele van szimbólummal, szabad kezet kapunk ezeknek az értelmezésében. 

Murakami Haruki most sem szakít a rá jellemző mágikus-realisztikus ábrázolással. A két valóság összemosása ez alkalommal is mesterien sikerült neki. Amikor már épp képesek lennénk belekapaszkodni valami érthető vonalba, akkor odadob elénk egy sugárzó unikornis koponyát, vagy jelzőmorzsául szolgáló gemkapcsokkal hinti meg a földet. Közben, mint mindig,  most is végig ott  lüktet a zene, Bob Marleytól a Duran Duranon át, a Brandenburgi versenyig ezer árnyalatban. 

Hozott pontszám: 5

Valaki a történetet egy M. Cornelis Escher litográfiához hasonlította. Ezt párhuzamot én is rendkívül találónak érzem.

M.C. Escher -Relaritivity 1953

M.C.Escher-Spirals