Érdekes nap lett végül ez a mai. Napok óta kerülget a betegség, nem voltam túl jól, ezért ma ki sem tettem a lakásból a lábam. Habár reggel óta nagy pelyhekben havazott, most megelégedtem azzal, hogy bentről élvezem a látványt. Így egész délután olvashattam.
A Szőnyi Erzsébettel készült vékony kis interjúkötet évek óta a kívánságlistámon volt. Pár évvel ezelőtt a baráti társaságommal elhatároztuk, hogy mindenki elolvas a Kairosz Kiadó Magyarnak lenni sorozatából egy részt, és kicsit bemutatja az általa kiválasztott személyt a többieknek, és felvezet egy, a témához kapcsolódó beszélgetést. A nagy elhatározásból végül nem lett semmi, de akkoriban átnéztem a sorozatot, és jó pár részt célkeresztbe is vettem.
Szőnyi tanárnővel kezdtem a sorozatot, akiről általános iskolás koromban hallottam először. Iskolai kóruson énekeltük az Altatódal című darabját, ami annak ellenére emlékezetes maradt, hogy elég ifjú is voltam, meg egy hangzásában mindenképp modern kórusműről is volt szó. (Weöres Sándor -Altatódal) Neve a rövid találkozás ellenére megmaradt bennem, és azt hiszem nagyon jó, hogy így alakult.
A most 94 éves zeneszerző, zenepedagógus és karvezető 1924-ben született, és leginkább a Kodály-módszer elterjesztésében végzett óriási munkája révén vált ismertté. Nemzetközi pályafutása is ezzel összefüggésben indult, amikor 1963-ben kijutott Tokióba, az ISME-konferenciára (International Society for Music Education). Egy vakmerő, előre, a felsőbb vezetéssel meg nem beszélt lépéssel meghívta a konferenciát az 1964-es budapesti találkozóra. A börtönre is felkészülve érkezett haza, de legnagyobb meglepetésére az illetékesek, Aczél György, a kultúrpolitika teljhatalmú ura és Szávai Nándorné, a Zeneművészek Szövetségének főtitkára is beleegyezését adta a következő évben megrendezésre kerülő ISME-konferencia budapesti helyszínéhez. Ez volt a Kodály-koncepció igazi kapunyitása a világ felé. Bár Kodály akkor már évtizedek óta ebben a szellemben tanított, a hazai zeneoktatás is erre az alapra épült, mégis ez a mozzanat engedte ki a szellemet a palackból. A könyv szemelvényesen igyekszik bemutatni azt a zenei izzást, ami a korszakot jellemezte. Anekdotázó hangneme olvasmányossá teszi, de meg kell jegyezni, hogy az alaposság igénye nélkül. Ez persze nem róható fel, hiszen az egész sorozatra jellemző, hogy viszonylag tömören, körülbelül 100 oldalban mutat be egy-egy hírességet.
A Szőnyi Erzsébettel folytatott beszélgetésben szó esik a magyar népzene jelentőségéről, a világ zenéhez és a zeneoktatáshoz való hozzáállásáról, és bemutatja a tanárnő pályafutásának további alakulását is.
"-De azért a XX. századi avantgárd, bár nem nagy súllyal, az ön műveiben is jelen van. Említhetném az 1967-ben írt Siratót, amelyet Kodály emlékére komponált. Ebben az eredeti népi sirató dallamok mellett a vissza-visszatérő fuvola hangja dodekafon, tizenkétfokú, vagyis rendkívül modern. Vajon mit szólt volna a Mester ehhez a műhöz?
-Az egyik nagyon művelt és igen tekintélyes kollégám a bemutató után azt mondta nekem: "Te, hogy milyen hamisan játszott az a fúvós!" Úgy hiszem, ez a kolléga korábban nem nézte volna ki belőlem, hogy beleteszek egy ilyen vonalat ebbe a műbe.
Hogy Kodály mit szólt volna hozzá? Lehet, hogy összehúzta volna a szemöldökét és mondott volna valami ironikusat, de megbocsátott volna. "
Sajnos, bár tartalmilag a könyv teljesen rendben volt, szerkesztése félvállról vettnek tűnt. Sokat ugrált össze-vissza mind témájában, mind az időben, ez zavarta az olvasási élményt. Ami rövid, az még tömörebb és összeszedettebb kell legyen. Nem sugallhatja azt, mintha egy 300 oldalas könyvből lenne kiollózva. A tanárnő munkájához méltó, magas színvonalú könyvecskét érdemelt volna. A riporter stílusa is kívánnivalót hagy maga után.
Hozott pontszám: 4
Sok továbbgondolásra ösztönző részlet bukkan fel a sorok között, így aztán hiába csak egy vékony könyv ez, muszáj állandóan hozzáolvasni, és hozzáhallgatni. Nagyon hálás vagyok ezekért az inspirációkért, szép darabokat hallgathattam meg, és rengeteg emléket idézett fel bennem.
Én már az a nemzedék vagyok, aki teljes egészében a Kodály-módszer alapján tanultam a zenét, és hát nem is akárhol, nem is akárkiktől. A budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolában tanultam Lantos Rezsőné, Edit nénitől, aki az akkori énekkönyvünk szerzője is volt, aztán Lukin Lászlóné, Eszter nénitől és Lukin Laci bácsitól, bár őrá nem emlékszem annyira. (szerintem akkoriban csak a gimnazisták kórusát vezette) Egyre másra néztem meg a videókat azokból az időkből, a rengeteg bemutatóóra emléke is beugrott, és nagyon sok minden, amiért őszinte hálát érzek.
Az alábbi videó a Budapesti Sportcsarnok 1982-es átadóján készült. Én is ott éneklek kisdobos nyakkendőmben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése