Makay Ida - Se fény, se kegyelem

Makay Ida 1933-ban született Pécsen. A Pécsi Tanárképző Főiskola magyar szakán végzett, majd egész életét a tanításnak szentelte. Általános iskolai tanár volt Siklóson, Berkesden, majd harminc éven keresztül Véménden. 1959-től kezdve jelentek meg versei folyamatosan a Magyar Naplóban, Élet És Irodalomban, a Somogyban, a Látóhatárban. A Jelenkor munkatársa volt az 1959-es évtől kezdve. 1988-ban nyugdíjba vonult, és élete hátralevő részét Véménden töltötte. 

Már itt-ott rábukkantam verseire, sajátos hangzású írásai vonzottak, szerettem volna egy picit egyben látnia  költészetét. Az antikvárium polcáról emeltem le a Se fény, se kegyelem 2001-ben megjelent, késői verseit tartalmazó vékonyka kötetet. A Jelenkor Kiadó gondozásában napvilágot látott verseskönyv első, fejezeten kívüli verse is megadja a könyv alaptónusát. 

Értelmetlen és kérlelhetetlen Anélkül, hogy verselemzésbe mélyednék, elmondható, hogy ez a két, végleteket kifejező szó azt az alapjainkban rejtőző igazság és érték természetét mutatja meg, mely minden tettünk mögött meghúzódik. "Mint végső axiómák" Ki felé, vagy mi felé mutat ez az elköteleződés, az szinte mindegy is, hisz bárki is legyen, az törvényeken kívül működik, él, hal vagy feltámad. 
Tükrök, Sötét láng, Árny három fejezetébe tagolódnak a költemények. Mindegyik rövid, általában egyetlen versszakból áll, olyanok mint egy nagy sóhaj, egy felrepülő gondolat és annak elröppenése. 

De nem csupán külsejükben, hanem tartalmukban is nagy hasonlóságot lehet észrevenni. Szinte mindegyik alkotás az életre reflektál, központjában az elmúlás, a veszteség áll. 

Ugyanaz a fájó érzés járja át az embert minden veszteségében. Ebbe a személyes terébe, a gyász áhítatába  enged be minket Makay Ida.  

Áhítat, mert van benne valami csodálatos fényesség, minden szomorúsága mellett méltósággal telt, emelkedett. 

"A legutolsó szárnycsapások

alkonyi óceán fölött

Ennyi, ez maradt a létből"  

A végtelen éj felé tartunk, ahol már se fény, se kegyelem, de addig van egy fáklya, ami vezet, akár a járatlan utakon is. Mi ez a fény? A túlvilág felől jövő hívó üzenet, a mindent magába foglaló, megfejthetetlenség. 

A végső csend felé vezet, amikor az idő betelik, minden véget ér, minden elsimul, rezzenéstelen teljességre jut. Egy partot érésről mesélnek a versek, az idő örökkévalóságának megtalálásáról. De addig folyik a  cirkuláció, az anyag örök körforgása, a teljesség óhajtása.

A búcsúnak és távozásnak meditatív kötete ez, melyben minden vers tökéletes megjelenítője annak  a végnek, melyet a költőnő megtalált, megtapasztalt. Az ember maradni vágyása is megjelenik, de már erősebb az elvágyódás érzése, amikor összeborulnak a kalászok mögöttünk, amikor már csak egy ott ragadt illat marad a másik után. 

Szerintem kivételes, nagy érzékenységgel megírt verseket olvashatunk a kötetben, mely méltón hódol a kiválasztott emberi érzések "szentsége" előtt. 

Hozott pontszám: 5* 

  Makay Ida

"Beleúszom ebben a nyárba,

A vadvirággal habzó rétbe,

Az ég homorú tengerébe,

A ott érek partot, hol az árny

ölelő-hűsen hull rám.

     Ahol örök a délután.

     Ahol nem lobban sose el

a Naplementék örökmécse.  "

(Partot érni)

Nézel utána.- Árnyéka sincsen.
Ahogy a köd s a pára szétrezeg
a fák fölött, és fölisszák a rétek,
de konokan még keres a szemed.
S mint hullócsillagok villanása
augusztus bársony éjjelében,
örökre elmerült hajók
a mérhetetlen tengeréjben,
a szó sírdermedt némaságban.
Villant el léte, vele a tiéd.
Összecsap fölötte fölötted
Atlantisz tengerhallgatása.

(Árnyéka sincs)