Tudom, hogy minden nap egy új év, új lehetőségek, új utak, változás, mélyülés, közeledés. Mégis valami megmoccan ilyenkor az emberben, és amikor sok emberben moccan valami, nem lehet nem meghallani, mert a sok kis szuszból egy nagy vágy sóhajt fel az ég fel.
Hallom ezeket a csendes, de forró szavakat.
Bennem is cérnavékonyan megszólal egy hang, "-Segíts! Segíts, hogy jobbá váljak ebben az évben! Segíts, hogy könnyebb legyek magam számára!"
Kívánom, hogy az év végi számvetéskor a megelégedettség hullámának moraja terüljön szét felettünk!
Egy mesét küldök ajándékul az új évre!
Mészöly Miklós: A hét torony kedvence
Volt egyszer egy szép ifjú király, boldogan élt a szép ifjú feleségével.
Héttornyú palotában laktak, s valahányszor elmúlt egy év, a király mindig újabb tornyot építtetett a palotához, megépíttette, és a tornyok ablakába virágot rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királynő pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki sem viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt, amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörűség nélkül.
Hát lehettek volna még boldogabbak?
A birodalom vezetése sok gonddal-bajjal járt; a király még a legtávolibb falucskába is elnyargalt, ha a falu vénei már nem voltak elég okosak – de közben szüntelenül a feleségére gondolt: „Vajon nevet most? Vagy csak mosolyog? A királyt emlegeti, vagy a hites urát?” És nem nyugodott addig, míg ki nem gondolta, hogy az ő szépséges asszonya éppen akkor mit csinál. S mikor hazatért a palotába, ragyogó, szerelmes arccal elmesélte, hogy mi minden történt otthon, amíg ő távol volt – hányszor szomjaztak meg a virágok, hányszor csordult az ezüst öntözőkanna s még seregnyi apró bolondságot, ami senki 248másnak nem jutott volna eszébe. Ez volt a legszebb mese, amit a nagyvilágban hallott; hazavitte, s míg a királynő el nem aludt, egyre csak azt mesélte.
– Ugye tetszik, kincsem? – kérdezte ilyenkor; s a válasz mindig ugyanaz volt:
– Még soha nem hallottam ilyen szépet, édes királyuram…
Egyszer arra kérte a feleségét, hogy énekelne neki, hiszen a rigók, a csízek is énekelnek, mért ne tudna hát ő is még sokkal-sokkal szebben.
A királynő majdnem tűzpiros lett a boldogságtól, s mindjárt elfutott a hetedik torony hetedik ablakába – a király sose tudta meg, hogy ott mit csinált.
Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. A birodalom legdélibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké sütött a nap, a tenger kék volt, a sziklák fehérek – most éppen oda sietett.
A jámbor népek leveles trónusra ültették, hogy ne unja magát köztük, s ő csakhamar nem is unatkozott. Valamelyik ház udvarán énekszó csendült fel, mintha rigó vagy csíz fütyülgetne. De nem madár volt, hanem leány, fiatal, kék szemű, a haja a derekáig ért, s egy fehér kövön ült.
A király mindjárt arra gondolt: „Milyen szép hangja van… a feleségem biztos szívesen elhallgatná… együtt énekelgetnének… Hát nem lenne gyönyörű?”
És aranyos ruhába öltöztette a lányt, aranyos hintóba ültette, így vitte haza a palotába, hogy szép hitvesének udvarhölgye legyen.
Bizony, különb ajándékot ki sem találhatott volna. Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, már mind 249a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynőnek, csak hallgatni, hallgatni mindig.
És a király szíve tele volt megelégedéssel: „Hogy örülhet most a feleségem… milyen csudálatos a hangja!” S az egész birodalom ujjongott, hogy a palotában örökké süt a nap.
Pedig zord idők is jártak, a tél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok ólálkodtak mindenfelé; alig győzték menedék alá hajtani a párás barmokat.
Egy nap szép növendék kutyát kergetett be a hóvihar a palota udvarára, senki se tudta, honnan, egyszer csak ott volt és nyüszített – mindjárt jelentették a királynak. Az pedig menten elhatározta, hogy a kutyát felséges asszonyának ajándékozza. Csak az ő kedvére fog szolgálni, csak az ő kezét fogja nyalogatni – micsoda meglepetés lesz!
S csakugyan úgy lett.
A királynő, ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét, mindjárt a kutyához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten; már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.
De férjeurának még ez sem volt elég. Titokban véres hússal etette a kutyát, s megtanította minden mesterfogásra, amit csak tudnia kell egy igazi vadhajtónak – és alig várta, hogy megörvendeztesse feleségét egy szép mutatvánnyal.
A következő télen eljött a méltó alkalom. A szél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok jártak olyan éhesen, mintha nyáron át, őszön át mind csak koplaltak volna. Üvöltésüktől visszhangzott a palota valamennyi tornya, valamennyi terme, mindenki rettegett.
A nagy farkashajtásból azonban senki sem maradhatott ki; így 250rendelkezett a király. Megnyergelték a lovakat, és kivágtattak a havas rétekre – köztük a királynő is; mert hiszen nem a farkasokért, minden őérette volt.
Gyönyörűség volt nézni, hogy hullott a sok állat, messze környéken vöröslött a hó. Csak a vezérlő ordassal nem bírtak sehogy.
– Várjatok! – kiáltott sugárzó arccal a király, és előparancsolta a kutyát, hadd mutassa be, mit tud.
A királynő nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.
– Ugye hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is a feleségének ajándékozta, arany ágya elé, puha lábalávalónak.
Most már igazán nem tudta senki, még a királynő sem, hogyan is lehetnének még boldogabbak?
De elmúlt a tél, s mire kitavaszodott, leégett a király legszebb erdeje.
Mindenki azt hitte, hogy gyászba borul a palota, hiszen ott még soha nem próbálták a szomorúságot – mégis másképp történt.
A király hadba hívta legjobb embereit, riadót fúvatott, s elindult, hogy meghódítson egy még hatalmasabb erdőt, teli vaddal, szép agancsosokkal – hadd kószálgasson benne a felesége, a régit már úgyis jól ismerte.
És harcolt, küzdött a király, híre ment a világba. Mindenki csudálta, hogy milyen hős, milyen bátor – végre is megszerezte az erdőt. Megszerezte és körülkerítette, az óriás fák között kanyargó csapást 251vágatott, széleset, mint egy vadászhintó, nehogy tüske, inda felsértse a királynő lábát, ha arra jár.
Az pedig – úgy látszott – minden eddig-volt ajándéknál jobban örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy villámgyors hintóján ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte vadvirággal, az őzeket megsimogatta, de legesleginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odairamodott hozzá, és lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.
A király nem is sejtette, hogy milyen örömet szerzett, annyira nem, hogy még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.
– Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királynő hálásan mosolygott rá: – Még soha nem voltam ilyen boldog, édes királyuram…
De a király nem nyugodott.
Két bízott emberével útra kelt hajnalban, senki se tudta, hová. Elmúlt dél, sehol se voltak; megjött az este, akkor sem voltak sehol.
Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.
A királynő álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és nyomban behunyta a szemét. De a király szerelmes, büszke hangját akkor is hallotta:
– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenkét ágboga… már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!
Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyúj252253tózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is ott hagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királynő a ritka zsákmányban.
Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot; s hogy gyönyörködött-e, vagy a szíve hasadt meg – ezt megint csak nem tudta meg a király…
Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. Még a birodalom legészakibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké fehér volt a föld, a hó szikrázott, a jég sosem olvadt el – most éppen oda sietett.
Annyi bizonyos, hogy mire meghajnallott, egy ragyogó gyöngyöcske perdült ki a királynő szeméből, mely úgy ragyogott, mint a gyémánt, s mint az ólom, olyan nehéz volt.
S mikor eljött a nagy nap, ezt a gyöngyöcskét ajándékozta a királynak harmincadik születésnapjára. Az egész birodalom elküldte ajándékait a palotába, de ehhez a gyöngyöcskéhez foghatót senki sem tudott küldeni. Meg is becsülte a király, minden kincsénél jobban. És hogy mindig nála legyen, soha el ne veszíthesse, az udvari mívessel aranyba foglaltatta, és puskája agyába – díszül – beleépíttette.
