Áprilisi összegzés

Sajnos az idővel kapcsolatos szegénységem továbbra is ahhoz vezet, hogy csupán összegezzem a hónap olvasmányait. Most is Szabó Magdával kezdem, egy eddig ismeretlen darabbal találkoztam. Szabó Magda születésének 100.,  halálának 10. évfordulója alkalmából a Jaffa Kiadó tavaly útjára bocsátotta az életmű sorozatot, amiben helyet kapott ez, az eddig ismeretlen naplójegyzetekből álló könyv is:


Szabó Magda-Nyusziék

Írok pár szót, de csillagozni nem fogom. A naplókat nem szokás, igaz? Nincs jó napló, meg rossz napló. Ez az írás olyan, amilyen, de legfőképp sokkal közelebb engedi az olvasót, mint azt megérdemelnénk.
Már a Liber Mortis kötetnél is úgy éreztem, hogy Szabó Magda jegyzetei egyfelől nagyon érdekesek, másfelől nagyon intimek. Van ebben valami bizsergető, és ugyanakkor pironkodik miatta az ember. Ennél a könyvnél feltétlenül szükség van az olvasó részéről egy jó nagy adag intelligenciára, egy olyan XXL-es adagra. Az írónő olyan mélyre, vagy nem is mélyre, hanem olyan különleges területre vezet, ahová jogunk sincs belépni.
Hogyan szerette férjét, hogyan szeretgették egymást, hogyan babusgatták, nevezgették a másikat. Dolgok, amiknek nem sokan adunk nevet. Szeméremből vagy szavak hiányában? És hogyan képes a nyelv ilyen területen utat törni magának, miként ábrázol?
Persze sok más is van a naplókban – anyagi nehézségek, hátráltató politikai erők, küzdelmek, utazási élmények-, de nem ezek a legmaradandóbb benyomást keltők, hanem Nyusziék bensőséges kapcsolatának bemutató részei.
Ha én lettem volna a hagyatékkezelő, én biztos nem adattam volna ki ezeket az írásokat. Nem mertem volna venni ehhez a bátorságot.


Csabai László- Szindbád, a forradalmár 

Tudom, hogy sokakat érdekel, hogy érdemes-e egy sorozatba belefogni, ha nem ismered az előző részeket? Amikor Csabai László Szindbád sorozatára gondolok, akkor a válaszom egyértelmű igen. Ebben a kötetben úgy jelennek meg az előzményre utaló jegyek, mint az bármilyen regényben is, a jelenhez viszonyított múlt eseményei. Semmiféle döccenőt nem fogunk tapasztalni.
Az előző évben kiadott kortárs szerzők művei között az egyik legjobbnak tartom ezt a regényt, amely számos sármjával hódított meg engem. A legkiemelkedőbbnek az összetettségét érzem. Olyan furfangosan hálózza be az embert. Nem tudom, hogy tudatos szerkesztés eredménye ez, vagy személyesen utazásom következménye, de jelenléte egyértelműen igazolható, akárcsak annak a nyárligeti sorozatgyilkosnak valósága, akinek alakja lassan lép elő a történet homályából.
Van egy alapvetően sötét tónusa a regénynek, fakó és színtelen, amiből előtérbe kerül Szindbád, a szibériai száműzetésből hazatért detektív, a szerelemi elválástól terhelt, magányos farkas. Csabai egy rendkívül összetett jellemű karakternek adott életet személyében. Nyárliget és a bokortanyák lakta tirpákok életében rendre felbukkanó bűnesetek nyomában jár. Nyomozásai által pedig nem csak a gaztettek leleplezésének tanúi lehetünk, hanem egy társadalomszociológiának is. A vaskos kötet olvasása közben először azt éreztem, hogy rengeteg mindent tudtam meg magamról, majd ahogy haladtam egész más élmények kerültek elő. Ezek arra a bonyolult időszakra utaltak, amikor lehetetlenség volt jól dönteni bármiben is. Hiszen a történet vége is lassan az 1956-os évbe érkezik meg, ahol Szindbád meglépi a maga forradalmát.
Az egyetlen bajom a terjedelmével volt, holott pont attól lett jó ez az egész, hogy ennyi mindent sikerült a szerzőnek egybeolvasztania benne.

Hozott pontszám: 5


Deme László- Orsi és a tankok

Azt gondolom, hogy valahogy így kellene, vagy lehetne hozzáfogni ahhoz, hogy elmeséljük az unokáknak mi történt a megélt múltban. Deme László Orsikáját az 1956-os forradalom kellős közepébe helyezi, Budapestre, a Corvin-köz verőerébe, a maga kb. 9 évével, gyermeki nézőpontjával.
Orsi kisiskolás, és semmi sem fontosabb számára, mint az, hogy bevegyék a fociba a fiúk, meg hogy kifessék végre a bocifoltos osztálytermüket. Sőt az sem lenne utolsó, ha visszakapnák szeretett tanító nénijüket. De az időpont valahogy sehogyan sem kedvez ezeknek a terveknek. Apa is furcsa dolgokat művel, túl sok a megmagyarázhatatlan dolog. A felszín alatt egyre érezhetőbben lüktet valami, ami kitörni készül. A szomszéd fiúk felszívódnak, végre beveszik a kislányt is a focicsapatba, de ekkor az égen váratlan tűzijáték vonja el a figyelmüket, sőt a kislány sikere láthatatlanná válik, amikor az utcán megjelenik egy tank.
Szerintem teljesen befogadható a kapott ismeret egy gyerek részére. Hangulattal és játékkal alakítja ki a szerző ezt a befogadó közeget. Ráadásul nem is a teljességre törekszik, épp csap egy adagot nyújt, ami még elviselhető. A tények elferdítése nélkül, de a gyermeki érzékeléssel egyeztetve mesél.

Hozott pontszám: 5


Varga Bálint-Zsé, meg a haverok

Nagyon kedves kis könyv ez, jó volt olvasni.
Zsigmond, azaz Zsé szüleivel vidékre költözik, hogy egy új, harmonikus rendben éljék életüket. A valóságban persze minden kissé bonyolultabb, viszont sokkal szórakoztatóbb is, ahogy ennek Zsé hangot is ad. A bajsza alatt somolygó gyerek nem retten meg a váratlan helyzettől, és új haverokat gyűjt maga köré, ahol változatlanul folytathatja komoly gyerekségét, kardot faraghat, nindzsa képzést tarthat, sziú indiánokat kergethet. Már rögtön az első fejezet elnyerte tetszésemet, ahol az egyik gyerek azt bizonygatja, hogy szigetelő szalaggal bizony mindent meg lehet javítani, ezt az apukájától tanulta. Frenetikus, akárcsak az értelmiségi szülők gyakorlatiassá válása (?). A kis Zsé pedig szeretettel fogadja szülei minden próbálkozását.

Kicsit olyan volt, mint a G.Durrell könyvek kisiskolás változata.

Hozott pontszám: 5 


Molnár Krisztina-  A házicsoki színe

Molnár Krisztina képzőművész, aki a színekkel érzékelteti mondanivalóját. Így a kötetnek elválaszthatatlan része, vagy mondhatni fontosabb alkotóeleme az illusztráció, mint maga a szöveg.
Ha az írott mondanivalót nézem, akkor látható, hogy a szerző egy csapásvonal mentén, a színeket megnevezve és ahhoz csoportosítva építette fel mesélni valóját, ami saját gyermekkorát jelenti a romániai Ceaușescu-diktatúra alatt. Egy-egy szín, egy-egy ahhoz kapcsolódó életérzés, élmény. Így lesz a szürke a lakótelek, a kék az egyenruha, a sárga a játékmaci, a barna a csoki vagy a rózsaszín a vágyott baba megjelenítője a kisgyermek életében. A rövid, egyoldalas leírás a legtöbb helyen inkább magyarázat, mint mese. Tömör, néha kicsit komor, mint az akkori gyerekek élete, de azért felcsillan benne a gyermeki játékosság. Én elviseltem volna több ilyen szikrát. Ami viszont határozottan ártott a kiadványnak, az a szöveg háttérszíne. Végig éreztem a könyv nyomasztó hangulatát, de akkor jöttem rá, hogy mi a bajom vele, amikor fehér színhez értem. Ott minden rendben volt. Bal oldalon fehér papíron fekete betű, jobbra a hozzá tartozó egész oldalas Télapó.

A vegyes technikával készült illusztrációkat szeretem, a különböző minőségű minták figyelemfelkeltőek tudnak lenni. Molnár Krisztina munkáiról is elmondható ez, mindegyik egy önálló kis alkotás a maga nemében. (Egy kivételével mind tetszett nekem.) A gyermeki tekintetet megragadó, és további beszélgetések alapja lehet.
Ez egyébként elmondható a szövegre is, mely egy gyermek számára sok új kifejezést tartalmaz. (szignó, (ami inkább szignál akar lenni), felvonó, műszálas, pionírnyakkendő, trikolór, karióka (ennek nekem is utána kellett néznem), blokk (itt blokkház) .
Kicsit komornak és nyomasztónak érzem így együtt a szöveg és kép teremtette hatást, de lehet, hogy a fiatalabb olvasóközönségnek jobban fog tetszeni.

Hozott pontszám: 3/4 

 

József Attila- Nagy ajándékok tora

A költészet napjára

József Attila - Nagy ajándékok tora 


Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű –,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel –,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.

1922  május 17.

Márciusi összegzés

 Szabó Magda- Ókút

Szabó Magda Ókútjának újraolvasásával kezdtem a hónapot. Ebben az évben minden hónapban lesz egy olvasásom az írónőtől, mivel tavaly lecsúsztam az évfordulós havi egy Szabó Magda olvasásról.
Szépen rakódnak egymásra a rétegek, amik ezek a könyvek jelentenek nekem. Nem mondom, hogy néha nem volt elegem az önéletrajzi hangulatból. Az írónő folyamatos múltba néző önreflexiói nem mindig üdítő jellegűek. Próbáltam Esterházy Péter szemével nézni a dolgot, akinek ez a könyv jelentette Szabó Magdát. Én már képtelen vagyok elválasztani az Ókútat a Régimódi történettől, a Für Elisétől, vagy azoktól a novelláktól, amikben családi anekdoták és életképek szerepelnek. Mind egy nagy egységet alkotnak. Az Ókút kútja egy jelkép, a mélybe nézést jelenti számomra.

Hozott pontszám: (most nem értékeltem)


Ismai Kadare- Fellegvár

Erről elkezdtem írni egy értékelést még olvasás után frissiben, de idő hiányában sajnos nem született meg a bejegyzés. Már nagyon bánom, mert nagyon magával ragadó hangulata volt ennek a történetnek. Szembeötlő volt néhány zavaró hibája, aránytalansága, de amire vállalkozott, hogy a török védvonal mögé helyezze olvasóját, abban sikeresnek tartottam a könyvet. Pár gondolat, ami megmaradt a tervezett bejegyzés vázlatából:

"Ez egy picike könyv. Hogy lehet ilyen súlyos dologról, ilyen kicsi könyvet írni?
Felmerült bennem a kérdés, hogy ez talán nem is arról a nagy dologról szól, arról az albániai fellegvárnak a bevételéről. Hanem valami sokkal nagyobb dologról, amihez képest ez a könyv akkor még aránytalanabbul eltörpül. A bennem megszólaló hang szerint, ez bizony magáról a háborúról szól.
Érdekesnek tartom azt, hogy egy albán szerző úgy meséli el népének hőseposzát, a bevehetetlennek bizonyuló Kruja fellegvárának 1449-es történetét, hogy mindent az ellenség, a török sereg sátrai közül szemlél. Nem is akármilyen szemüvegen át, hanem egy krónikásén, aki valljuk be, ha jól akarja végezni dolgát, nem maradhat objektív.

"-Elgondolkodtál- e már a dalok ijesztő hatalmán? -kérdezte a főintendáns. A múlt hónapban vívott csatájáról például tragikus dal született. Ha kedvenc szóképeidet alkalmaznám, valahogy így mondanám: a háború, dal leplében átsuhan a századokon, akár a szél-hordta köd. A háborúnak vége, de a dal nemzedékről nemzedékre száll. "

És mit tudunk meg a háborúk természetrajzáról? 
Legfőképp azt, hogy kegyetlenek; leleményesen kegyetlenné teszik az embert.
Ez a férfiasan szikár világ, melynek szeme meg sem rebben a vérfürdőktől, a széttrancsírozott emberi maradéktól, és nem retten meg egy egész sereg  férfias vágyát 7 lányon kiélni, akik egyetlen napig bírják a követelődző üzekedést."
Hozott pontszám: 5


Két gyerekkönyvet is sorra vettem, tulajdonképpen felolvastam a munkahelyemen a srácoknak:

Sven Nordqvist: Kalapvadászat

Hozott pontszáma: 4/5

Nagyapa reggel arra ébred, hogy elveszett kedves kis kalapja, ami nélkül már elképzelni sem lehet őt. De hova lett a huncut fejfedő?  Rögvest felkerekedik és keresésére indul, ahová elkísérhetjük őt.

Lehetnék szigorúbb is a pontozást illetően, mert nem vagyok elégedett a végével. Ez egy gyerekkönyv, nem megtalálni azt a fránya kalapot, nagy vétek ! ( Az ovisok nem értenek belőle semmit. Na jó, a kifejezetten magas érzelmi intelligenciával rendelkezők talán.)


Sven Nordqvist: Pettson karácsonya

Első Pettsonos olvasásom. Bár Sven Nordqvist képeit már korábban is láttam, tetszett is, de eddig még nem olvastam semmit a közkedvelt szerzőtől. Szöveg és kép együttesen érik el azt, amiért odavannak érte a kölkök. Ebben a részben Pettson és Findus macska készülnek a karácsony estére. A történet érdeme, hogy a fiatal olvasók egyszerű gondolkodásmódját követi. Az ünnepi vacsora kellékei minimálisak, észben tarthatóak. De baj történik, Pettson lába megsérül. Vajon elmarad  a karácsony? A felnőttek segítségével és  összefogásával azonban minden menthető. Erről szól ez a bájos, de csöppet sem szirupos mese. Maga az illusztráció is tetszett, jól el lehetett róla beszélgetni a gyerekekkel. Külön érdeme, hogy egy esemény több mozzanatát is ábrázolja. Melegszívű, kedves mese. Szerintem sokszor kell még felolvasnom.
Hozott pontszám: 5 

Róbert Katalin: Szelídíts meg!

2017-es megjelenésű ifjúsági irodalmi kategóriás könyv. Azt a tipikus szituációt dolgozza fel, amikor új gyerek érkezik egy osztályba.  A zárkózott, furcsa lány megközelíthetetlen, falat épít maga köré, mely mögött látszólag jól érzi magát. Az, hogy mi van a fal mögött, az csak akkor derül ki, amikor valakinek sikerül őt megszelídíteni. Ez a szerep pedig egy felsőbb éves diákra hárul, Kishercegre, akinek korrepetálnia kell a matekból gyengének tűnő lányt. A könyv erős párhuzamot hordoz Exupéry A kis herceg című könyvével, nem csak címében, de több helyzetben is felmerül a rokonítás. Róbert Katalin könyve hűen követi a mai diákélet sajátosságait, a kamaszok örök nehézségeit. Külön köszönet a szerzőnek, hogy nem akart mindenképp valami rém tragikus dolgot elrejteni a színfalak mögé, csakhogy nagyobbat üssön a történet. 

Hozott pontszám: 4/5 

 

Szvoren Edina: Pertu

Pertu; no de csak úgy lassan! Ne első ránézésre, hanem kérlek gyöngéden és motozva! Ezt nem lehet gyorsan és vágtatva! Csak úgy, ahogy megismerjük egymást! Ahogy kinyitjuk tenyerünket és megláttatjuk magunkat. Mert ilyen kis sérülékenyek vagyunk, annyi szorongással és mássággal, amiről azt hisszük, csak mi birtoklunk.
Pedig nem.
Szvoren Edina egy zseblámpás sebész. Odavisz fényt, ahol a legsötétebb zug csomózódott magába, és pengéjével odavág, ahol menten kiserken valami.
Életérzéseket ad, amiket valahonnan ismerünk, de szerencsére jól lenyomkodunk magunkban. No de mit is képzel? Ilyen igazságokkal nem lehet túlélni, pardon!
Ezért ez a válogatás, így együtt nagyon sok és lehúzó. Komorrá tett olvasás közben. (egy kis dementor) Ugyanakkor nagyon igényes írások, amiket vétek kihagyni! Külön kiemelném a nyelvezetét, illetve a gazdag szókincsét. Nem is tudom, hogy ez most miért tűnt föl nekem, talán azért, mert többször előfordult, hogy meglepődtem, ahogyan egy-egy mondat befejeződött?
Türelmesen várom, hogy olvashassak a szerzőtől egy ugyanilyen érzékenységgel és szépséggel megírt válogatást, ami képes megtalálni az emberi életekben azokat a kis gyújtószikrákat, melyek minden nap a túlélésre ösztökélnek, és észrevétlenül pislákoló ragyogásukkal mankót dugnak csenevész életünkbe. 

Hozott pontszám: 4/5 

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Hangoskönyves olvasás volt. Második találkozásom volt a kötettel. Most nem tett rám olyan mély benyomást, pedig korban sokkal közelebb állok már  ahhoz, hogy hasonló helyzetbe kerüljek. Az örök klasszikus történet a barátságról, elengedésről és megbékélésről szól. Tetszett a lassúsága, öreges kimértsége, de riasztott az a megjelenített  barátság, ami ennyire nem tud fejlődni sehova, amely viszi magával a sebeit. Márai ismerője a mély léleknek, de most kicsit felszínes volt számomra.

 

 

Ecsédi Orsolya: Cirrus a tűzfalon

A könyv teljesen lefedi a gyermeki gondolkozás mágiáját.
Mindenkinek van apukája, anyukája, jár iskolába, vannak barátai és ellenségei. Nincs ez másként a számítógépben lapuló másik világban sem. Bizony, még a vírusokkal is valahogy így mennek a dolgok. Sőt, még problémáik is vannak. És ki más oldhatná meg a „királyság” nagy baját, ki az, aki levágja majd a sárkány busa fejét, ha nem a legkisebb, a legjelentéktelenebbnek tűnő víruska, akinek még csak rendes neve sincs, Cirrus?
Ezeket a népmesékben is felfedezhető alapmotívumokat találhatja meg az „Kis Olvasó” egy lényegesen frissebb hangnemben, a mai kor természetes közegében, a számítógépek világában. Kedves, vicces nyelvezetű könyvecske ez, szorosan igazodva a feltételezhető olvasók igényeihez. Tetszett az a magabiztosság, ahogyan Ecsédi Orsolya a cselekményt kezelni tudta. Mostanság többször belefutottam, főként az ifjúsági könyvek kategóriájában túlírt, túlmagyarázott könyvekbe. Annyira zavaró tud lenni, kidob a történet lendületéből. Meg lehet bízni a fiatalokban, ahol hiány van neki, majd fejben hozzáírja!
Ugyanígy ki szeretném emelni Cirrus családját, mely azt a bátorítást és biztos támaszt adja meg a főhősnek, amire minden gyermek vár. Ez a látszólag nem is olyan hangsúlyos dolog, viszont nagy szabadságot biztosít a kis vírusnak, és pozitív érzést az olvasónak.
Hozott pontszám: 5 

Tóth Ákos: Postagalamb

Nagyon vártam már, hogy elolvassam Ákos könyvét, mivel a molyos karcok között megjelent eddigi írásai igen-igen szimpatikusak voltak. Mindig érezni lehetett rajtuk egy apró kis lábnyomot, amit az aktuális olvasmány hatása okozott. Itt is felsejlett előttem valami. Bondarev Csend-je.
Egy történelmi változást, s egyben erkölcsi fordulatot megélő apával és annak három fiával találkozunk, akik Szentpéterváron próbálnak talpon maradni. Mindannyian veretes figurák, nagyon erős karakterek. Genyka, aki az a tipikus ügyeskedő alak, kevésbé legális ügyletekből él, aztán Zsenya, az elbeszélőnk, aki épp munkanélküli, és a harmadik fiú, a családi és egyben az orosz ideál, Vagyim, aki a haditengerészetnél szolgál. A családhoz tartozik még Okszána, az apa új felesége. A képlékeny egyensúly fenntartását az elhallgatások teszik lehetővé. Minden szépen, kissé remegő térddel, de működik, amíg Vagyim haza nem tér, s elkerülhetetlenné nem válik bizonyos dolgok kimondása.
A tisztánlátás szükségességét mindenki érzi, de megmozdítani az első kis kövecskét senki nem meri. Zsenya szívét ráadásul a szerelem szomja is gyötri. Választottja, a szomorú arcú Ljuba hallgatagsága is súlyos titkokat sejtet. A kritikus időszakban élő fiatalok lelki válságának megjelenítője számomra leginkább Zsenya volt, aki igazából a legszélsőségesebb döntések meghozatalára is készen áll.
Mindenki érzi, hogy a színvallás felé közeledünk, egyre inkább sűrűsödnek a fellegek. A szereplők kilépnek a hétköznap színfalai mögül, elutaznak a család dácsájába, és ott, a Ladoga-a tónál, nyakig a hóba temetkezve megreccsen valami.
Számos erénye van ennek a kis történetnek. Legáthatóbb talán a hangulata, meg nem mondanám, hogy nem orosz író műve. Ennek legszembetűnőbb jele, pont a dácsába való leutazás. Évek óta nem járt ott senki, azt sem tudják milyen állapotban van. Piszok hideg tél van, ráadásul a nyaraló nélkülöz minden minimálisnak mondható komfortot. Normális ember nem vág bele ilyenbe! Ákos mégis kipecázta a családot a pityeri megszokásokból, és kitette őket a prérire.
A Zsenya és Ljuba körül kialakuló szerelem ábrázolása is nagyon tetszett. Egy türelmes, figyelmes, óvatos és áldozatkész szerelem tanúi lehetünk. Kinek ne tetszene ez? Talán csak Gyenya játssza meg a vagányt, bár mindenki tudja, hogy aranyból van az ő szíve is, és mindegyik fiú számára valójában a család az igazi érték.
Aztán persze voltak kisebb bajaim is, de most nem szívesen cincálnám szét a szöveget, hiszen ez ünnep, egy elsőkönyves ünnepe. Tényleg éreztem döcögést itt-ott, de leginkább az elején dobott ki sokszor a szöveg. Többször gondoltam azt, hogy a kevesebb több. És itt van az illusztráció. Bocsánat, de nekem sem illet ehhez a könyvhöz.  Bartha Lászlóhoz hasonló grafikát éreztem volna hozzáillőnek, de lehet, hogy ez csak azért van, mert nem rég olvastam a Szerelem szentségét. Már, ha ragaszkodunk az illusztrációhoz. A borító szintén elvitte számomra a könyvet másféle irányba. Egyértelműen a hajdani pöttyös könyvekre hajaz. Ez a könyv sokkal jobbat érdemel! 

Hozott pontszám: 4/5

Boris Vian: Tajtékos napok

2,5 csillagot adtam a korábbi olvasáskor a könyvre. Most 4-re értékeltem. Egyértelmű, hogy továbbra sem az én stílusom, de hat év alatt alakultam annyit, hogy közelebb tudtam engedni magamhoz ezt az alkotást. Tényleg érdekes, de nem irodalmi műként nézek rá. Egy végtelenül könnyed életszemléletet, egy fantáziájában burjánzó kísérletet látok benne, amivel Vian az élet mostoha dolgait játssza el előttünk.
Hogy ismét elő mertem venni ezt a kötetet, az Tóth Ákosnak köszönhető, aki Vian mániájával beoltott, és bejegyzései révén befogadóbbá tett engem. Azóta a filmet is megnéztem, no az sem az én esetem, de tény, hogy túljutottam az alapvető elutasításon.  

Hozott pontszám: 4

Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje 

 Első szépirodalmi alkotásnak erős kötet ez. A korábban a Gyurcsány- Bajnai kormány kommunikációs igazgatójaként  hasonló terepen dolgozgatott ugyan, de itt lényegesen szabadabb kezet kapott az alkotáshoz. Amit meg is ragadott, és rögtön a hírhedt Josef Mengele bőrébe bújt, aki véletlenül vagy direkt, de kissé tabuként kezelt szereplője a mának. A magát tudósnak és nem nácinak valló Mengele száműzetésének egy fiktív, de a valóságon alapuló útja elevenedik meg a sorok között. Az elmagányosodással, a hiábavalósággal és a meg nem értéssel kell hadakoznia a németnek Dél-Amerikai száműzetésének évei alatt. Sao Paulo mellett egy kis birtokon él intézőként, ahol Stammer Géza és felesége 17 évig bújtatták. Bár életét ily módon sikerült megmentenie, de a depressziót, az örökös üldözési mániát nem úszta meg. A regény második része, egy alternatív jövőt ábrázol. Azzal a gondolattal játszott el Gyurkovics, hogy mi lett volna, ha a Mengele nem kerüli el a számonkérést. A történelmi adatokból kiderül,  hogy 1959-ben egy hajszálon múlt, hogy elcsípjék őt Paraguayon, és Adolf Eichmann sorsára jusson. Ezen a fordulóponton indul el a szerző, és egy körülbelül 100 oldalas perben vonja kérdőre Mengelét. Bevallom, hogy ez a rész olyan furcsán igazodott számomra  a könyvhöz, mint egy függelék, és így nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Lehet, hogy az én hibám. Olyan, mintha a szerző legszívesebben megírta volna mind a két regényt, csak nem tudta eldönteni mi legyen. Úgy tudtam volna elképzelni ezt a részt a könyvben, mintha egy Mengeléről szóló mendemonda terjedt volna a világban mondjuk. Hisz ilyen is volt bőven. 

Mindenképp azoknak az olvasóknak a táborát erősítem, akik jobban szeretik az egyes szám harmadik személyű megközelítést, de ebben a kötetben teljesen helyén volt ez a vallomás jellegű, első szám első személyben íródott vallomás. Sokkal jobban teret adott az azonosulásnak, ami nyilván a cél volt, de én annyira irtóztam ettől, hogy teljesen így sem sikerült az együttérzést megvalósítanom. 

Hozott pontszám: 5

 

 

 

 

 

 


 

Monsaingeon, Bruno- Richter, Írások és beszélgetések

Bruno Monsaingeon filmet akar készíteni Szvajtoszlav Teofilovics Richterről. A majd nyolcvan éves zongoristához úgy közelít, mint egy veszélyes vadhoz. Lassan, nagyon lassan képes csak aprókat haladni felé. Óvatosan készíti elő a terepet. Azt a terepet, melyet végül nem tudott uralma alá hajtani.
Richter miután beleegyezik a film elkészítésébe, váratlanul meghal.
Csupán néhány beszélgetés marad fenn a filmrendező és a zenész korábbi próbálkozásaiból. De Monsaingeon olyan értékesnek tartja ezeket a morzsákat is, hogy a zongorista zenei élményeivel kapcsolatos naplószerűen papírra vetett gondolatait összerakta ezekkel a korábban rögzített beszélgetésekkel, megtoldotta egy függelékkel, valamint számos fényképes emlékkel illusztrálva, egy vaskos kötetbe rendezte.
Így született meg az Írások, beszélgetések, mely egyáltalán nem törekszik történelmi tablót alkotni a XX.századi orosz művészélet viszontagságos mibenlétéről, richteri portéhoz is kevés lenne, mégis az anekdotákban sziporkázó zongorista elbeszél mindent, ami művészetének megértéséhez kell.
Kivételes látásmódja érdekessé teszi még a laikus ember számára is a zenét.
Néha tudományos megközelítést éreztem benne, precizitást, tudatosságot; de a bevezető és Richter vallomása is azt erősítették bennem, hogy emellett egy végtelenül érzékeny, művészi finomhangolással megáldott emberrel van dolgunk. Florian Illies 1913 című, nem rég olvasott kötete ugrott be, ahol bőven megtapasztalhatjuk ezt, a művészekre jellemző neuraszténiás érzékenységet.
De Richter sokkal inkább mesél, anekdotázik, és aki ezt kedveli, az nagyon jól fogja érezni magát a könyv olvasása közben.
Egyébként időközben (1998-ban) elkészült a film is, ami hűen követi a könyv tartalmát, sok régi felvétellel és zongoradarabbal kiegészítve eleveníti meg a zenész géniuszt. 

Rengeteg zenedarabot hallgattam meg olvasás közben, ami önmagában is elvarázsolt, és még közel sem értem a könyvvel a kaland végéhez, hiszen Richter jegyzetein is szeretném átrágni magam, legalábbis nagyjából, bár tudom, hogy egy hétköznapi embernek ez óriási falat, jó, ha a tizedével végzek hátralévő életem során.

Hozott pontszám: 5 

"Néhány hónapos moszkvai tartózkodás után Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek. Kalandos, világítatlan-fűtetlen vonatokkal jutottunk el a frontig és a lövészárkokig, ahol katonáknak és sebesülteknek játszottam. Az egyik megkérdezte, hogy hívnak, s amikor meghallotta a nevemet, felkiáltott: „Ugyanúgy hívják, mint a moszkvai Richtert?” Nagyon fiatalnak látszottam, a koromnál mindenesetre fiatalabbnak, és Richter az ő számára csak professzor lehetett, nem az a suhanc, aki előtte állt."

"A mi országunkban mindig mindent agyonhallgattak, nem nehéz kitalálni miért. Apámmal kapcsolatban soha senki nem merte elmondani, hogy valójában mi is történt. Senki egy szóval sem beszélt a kivégzéséről -1941-ben agyonlőtték a szovjetek, mielőtt a németek megérkeztek volna Odesszába. Én csak 20 évvel később tudtam meg az igazságot, mivel mindez a háború elején történt. Néhány héttel azelőtt jöttem el Odesszából; Moszkvában éltem, elvágva a szüleimtől. Ez életem legsötétebb fejezete."

Édesanyjával és édesapjával

 "Emlékszem, június 27-én röviddel azelőtt, hogy útnak indultunk volna a Krímbe, ez egyszer tényleg jól játszottam Csajkovszkij zongoraversenyét a Balti-parti Dzintariban, Riga mellett. Senkit nem engedtem be a művészszobába -soha nem engedek be senkit-, és egy oldalajtón át megszöktem. Egy jó kilométert futottam, a parton ledobtam a frakkomat és beugrottam a tengerbe. Már csaknem egészen besötétedett, igazi gyönyörűség volt belemerülni a hullámokba. Ez a koncert valóban jól sikerült!"

 Richter- Pekingi utca alkotása

 "Ezután a turné után, Moszkvába hazatérve, kezdtem pasztelleket készíteni. Megragadt bennem néhány vizuális benyomás, s egy nap amikor belefáradtam a gyakorlásba, Anna Ivanovna Trojanovszkaja, Szerov, Paszternák és Matisse régi tanítványa, akinél gyakoroltam, egy festékes dobozt adott a kezembe és azt mondta:
„ Ha elege van a gyakorlásból ezzel csináljon valamit!” Így történt , hogy aznap este elcsalt engem a munkámtól. Három napig festettem egyfolytában."

 Kép: Richter

„Tudja mi a legnehezebb a festészetben? Egy tökéletes kört rajzolni. De kevésbé nehéz, ha mindkét kezét használja, és egyszerre rajzol két kört.” (Robert Falk mondta Richternek.)
A zongorán pontosan ugyanerről van szó. A szimmetria! Mindennek szimmetrikusnak kell lennie! Azután még azt is mondta, hogy ha az ember sokáig dolgozik eljön a pillanat, amikor „forrni kezd a víz” és ez a pillanat a lényeg."

1958, Kijevben

 

"Az első koncertet Pilzenben adtam. Nem volt siker, minden bizonnyal azért, mert Oroszországból jöttem. Meg aztán gyárakban kellett játszanom. A termekben nagy vörös transzparenseket feszítettek ki a szovjet csehszlovák barátságot dicsőítő jelszavakkal és hasonló ostobaságokkal. Megérkezvén a koncert helyszínére és látva ezeket az idétlenségeket, nem bírtam rávenni magam, hogy ilyen környezetben játsszam; rákérdeztem; „Ez meg mi? Pártgyűlés van vagy micsoda?” A felelősök összerezzentek, mint a felriasztott verebek. Nem tágítottam: „Minek aggatták fel ezeket a rongyokat?”
– De hát… az Ön tiszteletére…
-Én nem gyűlés tartok!
Úgyhogy leszedték az egészet."

 A beszélgetések közben készült kép 1997-ből, Bruno Monsaingeon-val

A képek a könyvben találhatóan, kivéve az utolsó kettőt, annak forrása itt. 

József Attila- Sok gondom közt

Sok gondom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.

Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.

1928 nyara

Kép: Caspar David Friedrich
Vándor a ködtenger felett (1818 körül)

Boldog névnapot kívánok! Szebbet most nem találtam.

József Attila- Uram

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd  remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

József Attila-Uram

1923. júl. 28.

Pacskovszky Zsolt -Titkos ​mozi

A szerző a saját könyvéről:

„Ez egy történet. Nem regény. Vagy ha úgy tetszik, három egybefonódó kis „regény”. Nem hasonlítanak egymásra, még a hangjuk és a színük is más. A történet szerelmi történet – de ha csupán az volna, nem lenne értelme sok szót vesztegetni rá. Még ha különleges szerelem is ez, hiszen a lány elérhetetlennek tűnik a fiú számára: nem az ő „regényének”, hanem egy másik, évtizedekkel korábban játszódó „regénynek” a szereplője.
Az álmodozók már csak ilyenek, nem akármilyen, hanem lehetetlen álmokra van szükségük. De a történetekben – ha méltók erre az elnevezésre – mindig van valami váratlan, hihetetlen. Nemegyszer a vágy és a valóság találkozásából születik meg a különleges pillanat.
A történetben szerepel az a szomorú nap, amikor a legendás Beatles együttes énekes-gitárosát meggyilkolták. A zenész élete utolsó interjújában a szerelmét idézte: „Az álom, amit egyedül álmodsz, csak egy álom. Az álom, amit együtt álmodtok, valóság.”
Akár e történet mottója is lehetne ez a gondolat.”

Annamarie a szerző könyvéről:

Ez valóban egy történet, amennyiben Marcellel kezdődnek az események, és vele is végződnek.
Három kisregénynek azért nem nevezném, egy kis jóindulattal kettőnek, de alapvetően egy regényben ennek nem kellene szétválnia. Teljesen bele is simulhattak volna egymásba, úgy szokott lenni.
A történet szerelmi történet. Nem. Ez nem.Van benne csók, meg kézfogás, de olyan, mint vonzalom, vágy, érzelem, vagy merészebb dolgok, szóval az sincs.
A többivel egyet tudok érteni.
 
Aztán még sorolhatnám mi nincs benne, ami jót tett volna az olvasási élményem növeléséhez. Amit legjobban hiányoltam, hogy nincs benne Párizs. Egy hangzatos kávéházi név, a TGV beszúrása, vagy a Notre-Dame előtti találkától még nem fog ez a varázslatos város megelevenedni. Mint, ahogy a szerelem sem lesz képes ennyitől átérezhetővé válni, vagy a történet hátborzongató, sorozatgyilkosos része is képtelen volt valamilyen lenni. 
Utálok ilyet írni, de ez nagyon gyenge volt. 

Hozott pontszám: 3