Pásztohy Panka - Pesti mese

Nagymamáknak és unokáknak

Ez a képeskönyv volt a 2017-ben megjelent legjobb gyermekkönyv a "molyos" olvasótábor közönsége szerint. A legjobb 10-be bejutott könyvek közül hetet sikerült elolvasnom, és meg kell hagyni, nagyon nehéz választani kedvencet ezek közül. Hogy miért sikerült learatni a babérokat a Pesti mesének, az mindjárt kiderül.

Ahogy azt  a Moly közösség fennállásának 10. évfordulóján megtudtuk, amikor a Merítés-díj is átadásra került, Pásztohy Panka elmesélte nekünk, hogy a könyv önéletrajzi ihletésű. Egyébként ezt a kötet utószavában is leírja. Amikor ő még csak óvodás volt, vidéken lakott a szüleivel, és ahogyan más, úgy ő is a nagymamájánál töltötte a szüneteket. Csakhogy ez a mama nem vidéken, hanem Budapesten élt. Így a kis Panka a fővárost fedezte fel ilyenkor. 

A mesében végigjárhatjuk az ő útjaikat, a gyermek szemével csodálkozhatunk rá a magas házakra, a villamosokra, a liftre, Budapest szépségére. De nem csak a másik város élménye, hanem a nagymamával együtt töltött idő kincseiben is részesedhetünk. A történet rendkívül egyszerű mozzanatokat aranyoz be, a közös fénykép nézegetést, a papírmadár hajtogatást, a kiflivásárlást, a villamosjegy kilyukasztását. Semmi fennkölt nincs ebben. A maga egyszerűségében szép. A SLOW mozgalom jelenségével lassan már mindenki találkozik, egyre másra fedezzük fel magunkban a lassulás igényét. "A kevesebb, több" mottója előbb-utóbb mindenkiben gyökeret ver, tartalmasabb, lassabb, nyugodtabb életet szeretnénk élni. Hogyan lehet ezt megvalósítani a városban? Egy fővárosban, egy világvárosban? Nem mindig egyszerű, de sokan próbálkozunk. 

Mamának és az ötéves kis unokájának már biztosan sikerült. A titkuk a mindenre való rácsodálkozás, a gyermeki lelkület. Az együtt eltöltött értékes idő, amikor teljes figyelmüket a másiknak szentelik.

A könyvben a kislány szemén keresztül látjuk a világot, az ő arányaival azonosulunk. Ezt az azonosulást pedig a kötet tartalmához igazodó egyszerű, és mégis nagyon kedves rajzok is segítik. Az alapvetően fekete-fehér, litográfia stílusára emlékeztető  illusztrációkat szintén a szerző készítette. Kerekded formákkal,  nagyszemű arcokkal és csak  hellyel-közzel használt színek eszköztárával dolgozik, így még inkább hangsúlyos lesz az, amit ki akart emelni. 

Összességében tehát egy nagyon ízléses, gyermeknek és felnőttnek egyaránt élményt jelentő, közös olvasásra mozgósító kiadványt kap kézhez az olvasó. Bátran ajánlom! 

Hozott pontszám: 5 

A könyv borítóján szereplő rajzot a Ferenc körút - Mester utca sarka ihlette. Egészen közel van hozzám, napi szinten megyek el a volt Latinovits ház előtt. 

 Képek a kötetből, Pásztohy Panka munkája.

Mezei Károly - Hiszek a zene erejében...

Szőnyi Erzsébet zeneszerzővel beszélget Mezei Károly

Érdekes nap lett végül ez a mai. Napok óta kerülget a betegség, nem voltam túl jól, ezért ma ki sem tettem a lakásból a lábam. Habár reggel óta nagy pelyhekben havazott, most megelégedtem azzal, hogy bentről élvezem a látványt. Így egész délután olvashattam. 

A Szőnyi Erzsébettel készült vékony kis interjúkötet évek óta a kívánságlistámon volt. Pár évvel ezelőtt a baráti társaságommal elhatároztuk,  hogy mindenki elolvas a Kairosz Kiadó Magyarnak lenni sorozatából egy részt, és kicsit bemutatja az általa  kiválasztott személyt a többieknek, és felvezet egy, a témához kapcsolódó beszélgetést. A nagy elhatározásból végül nem lett semmi, de akkoriban átnéztem a sorozatot, és jó pár részt célkeresztbe is vettem. 

Szőnyi tanárnővel kezdtem a sorozatot, akiről  általános iskolás koromban hallottam először. Iskolai kóruson énekeltük az Altatódal című darabját, ami annak ellenére emlékezetes maradt, hogy elég ifjú is voltam, meg egy hangzásában mindenképp modern kórusműről is volt szó. (Weöres Sándor -Altatódal) Neve a rövid találkozás ellenére megmaradt bennem, és azt hiszem nagyon jó, hogy így alakult. 

A most 94 éves zeneszerző, zenepedagógus és karvezető 1924-ben született, és leginkább a Kodály-módszer elterjesztésében végzett óriási munkája révén vált ismertté. Nemzetközi pályafutása is ezzel összefüggésben indult, amikor 1963-ben kijutott Tokióba, az ISME-konferenciára (International Society for Music Education). Egy vakmerő, előre, a felsőbb vezetéssel meg nem beszélt lépéssel meghívta a konferenciát az 1964-es budapesti találkozóra. A börtönre is felkészülve érkezett haza, de legnagyobb meglepetésére az illetékesek, Aczél György, a kultúrpolitika teljhatalmú ura és Szávai Nándorné, a Zeneművészek Szövetségének főtitkára is beleegyezését adta a következő évben megrendezésre kerülő ISME-konferencia budapesti helyszínéhez.  Ez volt a Kodály-koncepció igazi kapunyitása a világ felé. Bár Kodály akkor már évtizedek óta ebben a szellemben tanított, a hazai zeneoktatás is erre az alapra épült, mégis ez a mozzanat engedte ki a szellemet a palackból.  A könyv szemelvényesen igyekszik bemutatni azt a zenei izzást, ami a korszakot jellemezte. Anekdotázó hangneme olvasmányossá teszi, de meg kell jegyezni, hogy az alaposság igénye nélkül. Ez persze nem róható fel, hiszen az egész sorozatra jellemző, hogy viszonylag tömören, körülbelül 100 oldalban mutat be egy-egy hírességet. 

A Szőnyi Erzsébettel folytatott beszélgetésben szó esik a magyar népzene jelentőségéről, a világ zenéhez és a zeneoktatáshoz való hozzáállásáról, és bemutatja a tanárnő pályafutásának további alakulását is. 

 

"-De azért a XX. századi avantgárd, bár nem nagy súllyal, az ön műveiben is jelen van. Említhetném az 1967-ben írt Siratót, amelyet Kodály emlékére komponált. Ebben az eredeti népi sirató dallamok mellett a vissza-visszatérő fuvola hangja dodekafon, tizenkétfokú, vagyis rendkívül modern. Vajon mit szólt volna a Mester ehhez a műhöz?  

-Az egyik nagyon művelt és igen tekintélyes kollégám a bemutató után azt mondta nekem: "Te, hogy milyen hamisan játszott az a fúvós!" Úgy hiszem, ez a kolléga korábban nem nézte volna ki belőlem, hogy beleteszek egy ilyen vonalat ebbe a műbe. 

Hogy  Kodály mit szólt volna hozzá? Lehet, hogy összehúzta volna a szemöldökét és mondott volna valami ironikusat, de megbocsátott volna. "

Sajnos, bár tartalmilag a könyv teljesen rendben volt, szerkesztése félvállról vettnek tűnt. Sokat ugrált össze-vissza mind témájában, mind az időben, ez zavarta az olvasási élményt. Ami rövid, az még tömörebb és összeszedettebb kell legyen. Nem sugallhatja azt, mintha egy 300 oldalas könyvből lenne kiollózva. A tanárnő munkájához méltó, magas színvonalú könyvecskét érdemelt volna. A riporter stílusa is kívánnivalót hagy maga után. 

Hozott pontszám: 4

Sok továbbgondolásra ösztönző részlet bukkan fel a sorok között, így aztán hiába csak egy vékony könyv ez, muszáj állandóan hozzáolvasni, és hozzáhallgatni. Nagyon hálás vagyok ezekért az inspirációkért, szép darabokat hallgathattam meg, és rengeteg emléket idézett fel bennem. 

Én már az a  nemzedék vagyok, aki teljes egészében a Kodály-módszer alapján tanultam a zenét, és hát nem is akárhol, nem is akárkiktől. A budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolában tanultam Lantos Rezsőné, Edit nénitől, aki az akkori énekkönyvünk szerzője is volt, aztán Lukin Lászlóné, Eszter nénitől és Lukin Laci bácsitól, bár őrá nem emlékszem annyira. (szerintem akkoriban csak a gimnazisták kórusát vezette) Egyre másra néztem meg a videókat azokból az időkből, a rengeteg bemutatóóra emléke is beugrott, és nagyon sok minden, amiért őszinte hálát érzek.

Az alábbi videó a Budapesti Sportcsarnok 1982-es átadóján készült. Én is ott éneklek kisdobos nyakkendőmben. 

Murakami Haruki - Világvége ​és a keményre főtt csodaország

Ha új év, akkor aki ismer tudja, hogy Murakami Haruki következik. Ez volt a nyolcadik alkalom, hogy együtt vágtunk neki a reményteli jövőnek. A japán szerző történetei éppen olyan ködösek, mint az újonnan elénk tárulkozó jövő. De számomra nem csak ködösek, hanem telve vannak tisztasággal és egyszerűséggel. Hallom közben a kis gonoszkodó belső hangomat, aki azt motyogja nekem,

 "- Hogyan merészeled egyszerűnek nevezni ezt a gazdagon burjánzó szöveget, fantáziát,  és irodalmi-zenei háttérrel megalapozott alkotást?"

Belátom, hogy van benne némi ellentmondás, de mégis muszáj ezt az egyszerűséget is hangsúlyoznom, mert pont ez az, amibe olyan jó belemerítkezni mindig, de legfőképp január elsején.

A világvége és a keményre főtt csodaország két egymás mellett futó szálból komponált regény. Az egymást követő páros-páratlan fejezetek a történet előrehaladtával fokozzák az olvasóban az érzést, hogy a két szál össze fog kapcsolódni. Így elolvasás után én még inkább egy Möbiusz-szalagnak tartom a cselekményt, mely soha nem is vált el, csak a találkozásuk volt  előlünk leplezve.

Mivel a páratlan fejezetek  A keményre főtt csodaországban játszódnak, így óhatatlanul is azt a szálat tartjuk az események fővonalának, egyébként is cselekményében  fordulatosabb, terjedelmében és kidolgozottságában is részletesebb. 

A keményre főtt csodaországban mindenki névtelen, az esemény középpontjában egy harmincöt éves,  matematikus numerátor áll, aki egy félig illegális feladattal van megbízva. A világra vonatkozó titkosított adatokat kell még egy magasabb szinten elbújtatnia, úgy nevezett keveréseket kell végrehajtania.  A vele szemben álló erők a Rendszer és a szemiotikusok, meg valamiféle setétek. Ebben a  világban a legfőbb érték az információ, azért harcol mindenki, s az ütközetben a tettlegességtől sem riadnak vissza a felek. 

Közben a Világvégén sokkal csendesebben telnek a napok. A fallal körülvett városban furcsa, megmagyarázhatatlan törvények uralkodnak, ezeknek az okait nem is igazán tudjuk meg. A szereplők itt is név nélkül szerepelnek, jelenlétük sokkal éteribb, megfoghatatlan. Ezen oldalon is egy férfi a főszereplő, akiről leválasztották az árnyékát, és új helyzetével nem igazán tud megbékélni. Foglalkozása hasonlóan furcsa, mint csodaországi párjáé, koponyákból kell érintéssel adatokat kiolvasnia. 

A két történet tele van szimbólummal, szabad kezet kapunk ezeknek az értelmezésében. 

Murakami Haruki most sem szakít a rá jellemző mágikus-realisztikus ábrázolással. A két valóság összemosása ez alkalommal is mesterien sikerült neki. Amikor már épp képesek lennénk belekapaszkodni valami érthető vonalba, akkor odadob elénk egy sugárzó unikornis koponyát, vagy jelzőmorzsául szolgáló gemkapcsokkal hinti meg a földet. Közben, mint mindig,  most is végig ott  lüktet a zene, Bob Marleytól a Duran Duranon át, a Brandenburgi versenyig ezer árnyalatban. 

Hozott pontszám: 5

Valaki a történetet egy M. Cornelis Escher litográfiához hasonlította. Ezt párhuzamot én is rendkívül találónak érzem.

M.C. Escher -Relaritivity 1953

M.C.Escher-Spirals

Rab Zsuzsa - Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Kép: Jégvirág (Forrás: Thomas Hubauer / flickr)

Szabó Magda - Alvók futása

"Frici elaludt, futott álmában, rezgett a bajusza, rángatózott a lába. Alvók futása – gondolta a tanár. – Milyen lehet az alvók futása? Semmilyen."
 
Az idei tizenkettedik Szabó Magdám, és ismét csak egy eddig nem olvasott kötet. De nem teljesen ismeretlen, hiszen valahol a közepe táján rábukkantam egy novellára, amit már olvastam. Aztán jött még egy, végül rájöttem, hogy a Kakasszó hangoskönyvből valók voltak.
Bár nagyon szeretem a Molnár Piroska által felolvasott novellákat, most mégis jobban estek csak úgy magunkban a betűk. Így karácsony után, amikor az ember is kicsit összerendezettebb, élet és halál is más távlatokba helyezkedik. Ezekben az írásokban pedig a halálé lett a főszerep. Így vagy úgy, de mindegyik oda jut, vagy onnan indul, ahol az élet befejeződik. Mégsem tett szomorúvá az olvasás, mert Szabó Magda a tőle megszokott tisztelettel és a részletekben megbújó érzékeny odafigyeléssel dolgozott. Több gondolat kidolgozottabb formában megjelent egy-egy regényében. Például a Pilátusból ismert probléma, az időskori szülő sorsa, a Valami című novellában. Mindkét alkotás pazar!
Így az egész kötete elolvasása után, szívesen összeállítanám a magam "Kakasszavát".

Ismételten köszönet a DIA-nak, hogy elolvashattam a kötetet.

Hozott pontszám: 4/5 

Szabó Magda

 "Hogyan lesz az ember odabent öreg?"

"A valami ott járkált az utcában. Még nem volt bent, csak a ház körül járt, de az öregasszony tudta, hogy kívülről is le tudja emelni a biztonsági láncot, és tőle nem véd meg a telefon. A valami csak Olgától félt volna, de Olga elment, hátizsákot vitt, táskarádiót és körözöttet.
Ropogtatta az ujjait, fájt a válla. Már nem volt benne bizonyos, hogy nagyon fél-e a valamitől, vagy voltaképpen nem is bánja, ha jön."

Peer Krisztina - Mi bántja a gyerek lelkét?

150 kérdés gyerekkori pszichés megbetegedésekről
 

A nyolcvanas évek közepén szinte minden család polcán ott lapult egy nagyon lila könyv, biztosan sokan emlékeztek rá, Szendei Ádám gyűjteménye, az Orvos a családban. Emlékeim szerint, ha valakinek otthon baja volt, már lapoztuk is a lila könyvet, hogy vajon mi lapulhat a galád tünetetek mögött. Ez persze minden megoldásnak teret engedett, úgy a helyes, mint  a helytelen diagnózisnak. Nem is ez volt a lényeg, hiszen az ember előbb-utóbb mégiscsak az orvosnál kötött ki, de felvértezett minket  a tudás hatalmával. Sokat változott azóta a világ, a tudásforrások is megváltoztak, a tünetek és a betegségek is. Az örök homályban bujkáló lélek is felfedi egyre inkább önmagát.

Ezzel összefüggésben teljesen hozzáférhetővé váltak a lelki folyamatokat bemutató könyvek, az önsegítő kiadványok, az ember belső útjait, a boldogságot, a sikert, az önérvényesítést leírók. A legújabb feltérképezésre váró terep pedig  a gyermek lett. A megváltozott körülmények, megváltozott hozzáállást követelnek a gyereknevelés területén is. 

Abba nem szívesen mennék bele, minek a következményeivel kell most számolnunk. Azt tapasztalom a mindennapokban, hogy van ugyan egyetértést, de a generációs véleményeltérés jelentős. A lényeg az, hogy mind a régen is megvolt, mind az új típusú, gyerekeket érintő problémákkal kezdenünk kell valamit!

Peer Krisztina kötete a gyermekeket érintő lelki megbetegedéseknek a zöld könyve. 

Kilenc nagyobb problémacsoportot állított össze a szerző, az első kilenc fejezet erről szól. A rossz gyerek kérdéskörből indul, majd a mindennapok problémáira fókuszál, aztán a nemi identitással foglalkozik. A következő fejezetek az alábbiakat mutatja be: -pszichoszomatikus megbetegedések, -hiperaktivitás és egyéb motoros funkciózavarok, -kommunikációs és tanulási zavarok, -a viselkedési zavarok, - félelmek, szorongás, depresszió, -és végül az egész személyiségre kiható fejlődési zavarok következnek, úgy, mint az autizmus, Asperger-szindrómás gyerekek. 

A tizedik fejezetben a mese és a játék szerepének jelentőségét szeretné kihangsúlyozni Peer Krisztina. Végül egy nagyon hasznos fejezet következik a terápiás lehetőségekről és egy rövid kitérő a gyermekvédelmi rendszerről, pedagógiai szakszolgálatról (nevelési tanácsadó) és a gyermekpszichiátria jelenlegi helyzetéről. 

Már csak a fejezetek felsorolásából is érezhető, hogy hiánypótló könyvről van szó. A szöveg mindenki számára jól érthető, világos példákkal, szülők mindennapi tapasztalataival kiegészítve. Formailag is tökéletesen kezelhető a könyv, hiszen ezek a kiegészítések színes szövegdobozokban vannak elhelyezve, a bemutatás ezek nélkül is kitűnően értelmezhető, tehát akár ki is lehet őket hagyni. Több fejezetben is találkozunk egy másik könyvre való hivatkozással, illetve a szerző sokat idéz belőle, a Babázz lazán -ból, természetesen ezeket is átugorhatjuk, de én azt javasolnám, hogy ne tegyük!

Tény, hogyha valaki úgy olvassa, mint én, hogy az első oldaltól az utolsóig, cirka 5 nap alatt, akkor eléggé nyomasztóan hat ez az egész. Elsőre azt is gondoltam, hogy lehetett volna ezt jobban is szerkeszteni, de végül rá kellett jönnöm, hogy nem, ez így tökéletes, ahogy van.

Nagyon fontos tünetekkel találkozhatunk a könyvben, csak néhány példa: 

étkezési zavarok, pica,  dadogás, tic, alvajárás, maszturbáció, mutizmus, diszlexia, szorongás, kényszerbetegségek, iskolafóbia és még rengeteg hasonló. 

Én nagyon hasznos könyvnek tartom!

Hozott pontszám: 5

Peer Kriszina:

Szakmai pályafutását szociálpedagógusként kezdte. Dolgozott gyermekjóléti szolgálatban családgondozóként, majd általános iskolában hátrányos helyzetű fiatalokkal és családjaikkal.

Jelenleg klinikai szakpszichológusként és metamorphoses meseterapeutaként dolgozik gyermekekkel, kamaszokkal és fiatal felnőttekkel, mellette felnőttképzésben tanít pszichológiát, valamint rendszeresen tart önismereti, készségfejlesztő, kommunikációs és konfliktuskezelő tréningeket pedagógusoknak, szociális szakembereknek és bírósági titkároknak.

Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének vezetőségi tagja és titkára, valamint a Kölöknet és Babanet internetes portálok szakértője.

Másik kötete, melyben tabuk nélkül beszél a gyermekvárásáról a Megálmodtalak. 

Boldog karácsonyt!

Békés, boldog, meghitt, nyugodt, türelmes, nyitott, befogadó, elfogadó, megértő, nagyvonalú, elnéző, melegséges, áldott, áldó, áldozni képes, megbocsátó, elnéző, engesztelő, vidám, sugárzó, nagylelkű, figyelmes, örömteli, szelíd, simogató, kegyelemekben gazdag karácsonyi ünnepet kívánok nektek!

 A  PIM DIA jóvoltából:

Szabó Magda - Egy doboz fű Melindának

Sok arcát őrzöm, nem is logikus, mennyi arcát, hiszen nem szerettem Jablonczay Gizellát, a Régimódi történet Melindáját, s nekem mindig sikerült kidolgoznom magamból azokat, akiktől idegenkedtem. Kihevertem őket, mint egy betegséget, egyre halványodott bennem a képük, végül annyira elhomályosodott, hogy tudtam ugyan mindig, nem vagyunk barátok, de nem minden esetben jutott eszembe, miért: gyerekkoromtól képes voltam rá, hogy módszeresen, talán valami naiv büntetésnek szánva, elfelejtsem, aki emlékének őrzése nem volt kívánatos. Ám Melinda kifogott rajtam, újra meg újra visszatért azután is, amikor már befejezte csak évtizedekkel később igazán megértett életét, felbukkant a verseimben, a regényeimben, még színdarabomban is, nevettem és dühös voltam, valahányszor meg kellett bizonyosodnom róla, nem hajlandó békén hagyni most sem, mikor már a temetők nagy törvénye igazán válaszvonalat húzott kettőnk közé. Míg a Régimódi történet meg nem született, nem is jöttem rá, miféle erő igézi folyton a közelembe, csak amikor összeszedtem hetvenhét esztendejének adatait, s előttem állt az igazi képlete, jöttem rá, Melinda nem volt hajlandó elhagyni, míg rá nem kényszerített, hogy becsületes bírája legyek. Addig nézett vissza rám a végtelen időből rebbenéstelen pillájú, sötétkék szemével, míg kelletlenül, szinte akaratom ellenére el nem végeztem azt a mélyfúrást, ami nyomán, mint a hévíz, fel nem szökött élete igazságának az a forrása, amelyre, míg élt, nem voltam kíváncsi.

Min kezdődött az ellenszenvünk – mert Melinda, aki születésem óta ismert, hamarabb nem szeretett engem, mint én őt, csak a bátyám számított a szemében Jablonczay Lenke gyerekei közül, azért rajongott, azt becézte –, nem tudom már megfejteni, nyilván idegen voltam a számára, egyetlen vonásomban sem hasonlatos a Jablonczay hadhoz, s ha valakire egyáltalán emlékeztettem, az gyűlölt sógornője, Gacsáry Emma volt, de honnan tudott volna erre rájönni egy kisgyerek akkor, mikor a saját külseje éppúgy nem érdekli még, mint felmenői fényképei. Hogy én miért viszolyogtam tőle, azt viszont pontosan tudom: anyám iszonyú gyerekkora és a karácsonyok miatt. Melinda a férje halála után minden karácsonyon a vendégünk lett, úgy hozzátartozott az ünnephez, mint a fenyőillat, mint a gallyakon lóbálódzó díszek, csakhogy nagyapám húga sötét ékesség volt, fekete gyertya. Valahányszor besuhogott hozzánk szentestén, csontos mutatóujján apró ajándékcsomagok lógtak aranyszálon – utáltam még az ajándékait is, pedig Melinda ízlése sose hibázott, megfogyatkozott tartalmú vitrinjéből, ékszereskazettájából nem is értéktelen tárgyak kerültek a karácsonyfánk alá. Soha senkitől nem kaptam olyan ízléses, néha izgalmas karácsonyi ajándékokat, mint éppen tőle, és soha senki adományával nem bántam olyan mostohán. A fülbevalót, saját, minden vészen átmentett gyerekkori fülbevalóját azonnal eladtam barátomnak, az ékszerésznek. Melinda fuldokolt, mikor felfedezte egy nap a Batthyány utcán a sötét bársonypárnán, lejjebb srófolta költségvetési keretét, visszavásárolta a függőt, és visszarakta az ékszerei közé. Metszett antik poharát már nem tudta megmenteni, fivérem elbűvölően figyelte, amint a vacsoránál milliméterenként toltam odább-odább, míg sikerült kivégeznem, a gyöngyszalagot, amellyel fiatalabb korában alighanem nyakának ráncait próbálta elleplezni, hosszú, fáradságos munkával mindjárt a szentestén megbontottam a közepén, hulltak-hulltak a karácsonyfa alá Melinda kék-arany gyöngyei, mint a könnyek, Melinda vaksin keresgélte őket a parketten, vacsorázás helyett guggolt és gyöngyre vadászott az egész család. Most már tudom, ki akartam utálni az ünnepeinkről, barbár módon, primitív, gyerekes sértésekkel, amelyeket hamarabb észrevett, mint bárki, de úgy vett tudomásul, hogy éreztette, ebben a harcban nincs sok reményem a győzelemre, pimaszkodásom elszáll mellette, nem érinti, nem veszi tudomásul. Bármilyen vagyok, bármit eszelek ki a bosszantására, akkor is eljön hozzánk ünnepelni. Melinda nem akart egyedül maradni szentestén a maga Lavinia Mannon-i árnyaival.

Egy idő múltán abba is hagytam a felesleges küzdelmet, tudomásul vettem, ő az erősebb, bármi történjék, eljön, áll a fánál, mint egy unatkozó gyarmatosító valami törzsi ünnepen, nézi a három buzgó kálvinistát, apámat, a fivéremet és engem, ahogy a Lukács evangéliumát olvassák és a betlehemi csillagról énekelnek, úgy nézi, mintha színdarabot látna, de közben másra gondol, egészen másra, s számunkra követhetetlen úton vándorol a mi karácsonyi fényeink között. Ha meggyújtottuk a gyertyákat, mindig anyám vállára tette a kezét, s abban a pillanatban – ezt megéreztük mindhárman, Béla fivérem és mi, két Szabó egyaránt – maga anyánk is kilépett családja köréből, vissza, Melinda mellé, és olyan messze kerültek tőlünk, mintha nem azonos közigazgatási egységben ülnők meg az ünnepet. Anyám tudta, hogy számunkra Melinda teher, sosem engedte, hogy az ő révén bármi teher háruljon a családra, Melinda volt az egyetlen, akiért nemhogy síkraszállt, de akit egyenesen oda követelt maga mellé. Gyerek voltam, később a maga ifjúsága problémáival küszködő fiatal, minden inkább érdekelt, mint a magam famíliája. Mire felfogtam, felfoghattam, hogy ott, akkor, egymás közelében, a súlyos kálvinista dallamok között is a Szent Anna-templom éjféli miséje harangszavát hallják azok ketten, s míg mi meg nem szólalunk, pár bűvöletes pillanat erejéig megint csak visszaépül számukra a Kismester utcán a régi ház, senki sem élt már kívülem a régi karácsonyok ünneplői közül.

Ahogy nőttem, változott a módszerem, amivel ellensúlyozni tudtam Melinda jelenlétét. Felfogtam, kár a tárgyakon bosszút állnom, a tárgyak szépek, a tárgyak ártatlanok, hogy Melinda maga is az, nem jutott el a tudatomig, nem volt még halottam, s a ház, amely felnevelt, olyan biztonságosnak és öröknek tűnt, amiben el se fért a gondolat, hogy egyszer valamennyien elkerülünk belőle, vagy maga a ház is romba dől, eszembe se jutott, hogy még én is lehetek egyszer fekete gyertya mások ünnepén. Békén hagytam a tárgyakat, megőriztem őket, később udvariasan viszonoztam is az ajándékot, tudomásul vettem Melindát, mint az egyiptomi csapások egyikét, figyeltem, mint áll szálfaegyenesen a szoba közepén, míg mi énekelünk, s közben latolgattam, előfordult-e már, hogy elvesztette a hajbetétjét, vagy mi lenne, ha most, míg sziporkáznak a csillagszórók, kiesnék a mellpótlója. Vártam, mikor mondja ki azt a mondatot, amire úgy reagálunk a fivéremmel, mint a futók a startpisztolyra, mihelyt elhangzik, már rohanunk is ki a harmadik szobába, és táncolni és nyeríteni kezdünk a fiatalság pimasz jókedvétől. Melinda csaknem minden egyes megnyilvánulását hóbortosnak éreztem gyerekkoromban, hogy sose járt másban, csak feketében, hogy sose ebédelt mást, mint tojást, hogy egész gyűjteménye volt félkótyákból, akikkel együtt teázott, hogy tegezte a cselédlányt és magázta a macskát, és ha visszatérünk Biharból, a szőlőjéből, s neki valami nézeteltérése van a román vámtiszttel, nem azt mondja neki, hogy ugyan, ne tessék már fennakadni azon a kis zsák dión – Melinda úgy tudott franciául, mint egy párizsi –, hanem, teljes aszinkronban önmaga merevségével, azt suttogja a megdöbbent és ilyenkor mindig mindenben engedő vámtisztnek: Ayez pitié, monsieur! „Irgalmazzon, uram!” Egy zsák dióért! Azt már megszoktuk, tudomásul vettük, hogy általában fennakad valamin, hogy sosincs nálunk megelégedve semmivel, de szentestei sztereotip kifogása oly döbbenetesen gyönyörű volt, mint egy abszurd dráma címe. Végigpásztázta tekintetével az ajándékasztalt, körülnézett a fa alatt is, sőt az ablaktáblák közé is belesett, aztán anyánkhoz fordult – ha tehette, csak vele beszélt –, s azt mondta: „Ismét nincs füvetek, Lenke!” Anyám szégyenkezett, törte a fejét, hogyan is történhetett meg, hogy ismét hiányzik a fű, mert Melinda minden évben kérte, és megesett, hogy Erzsébet-nap táján, mielőtt még leesett volna a hó, én kaptam a megbízást, hozzak fel a kertből, vagy maga tépett gondosan pár maroknyit. A fűnek aztán, titokzatos módon, éppen szentestére lába kelt, vagy a fivérem lopta el, vagy én, vagy az apám, aki csak ebben a formában tudta érzékeltetni, nem örül, ha Lukács evangéliumát szemmel látható derűvel hallgatják: Melinda, bármilyen sajátságos is, ateista volt. Összesen két olyan karácsonyra emlékszem, amikor mégis volt fű, amikor anyám valami rejtekhelyről nagy diadalmasan előbányászta, s ránk villantotta gyönyörű szemét, így jelezve: most túljárt az eszünkön. Utóbb aztán ő is abbahagyta a fűről való gondoskodást, valahogy rájöttünk mind, Melinda voltaképpen élvezi, hogy nem kapja meg, amit kér, neki tetszik, hogy a fű hiánya miatt nyilvánvalóan hiányos az ünnep, komolytalan, nem is igazi, nem olyan, amilyennek lennie kellene. Apám megpróbálta kideríteni, miféle szimbólumot keres benne. Jézus derékalját? A karácsonyi búzát? Melinda kioktatta, Jézusnak széna a derékalja, a karácsonyi búza egészen más ügy, a fűnek nem az a szerepe, teljesen különleges, ezt egyébként még mi is tudhatnók, hiszen ő is tudja, sőt tudta ezt az ő apja is, aki egyébként mindent tudott, és minden könyvet olvasott Álomzugon. Álomzug és sose látott dédapánk említésére aztán csak összenéztünk a fivéremmel, allergiásak voltunk mindkettőre, Melinda szerint mitológiai szépségű és műveltségű ősünkre éppúgy, mint a tényre, hogy a családunk Álomzugon élt valaha, mégiscsak olyan, mint egy vicc, hogy egy birtok neve Álomzug legyen. Menjen ő is Álomzugra, vissza, a nem létező otthonába, Szabóéknál nincs rejtelmes gizgaz, itt Lukács evangéliuma van, és racionális, kálvinista karácsony, itt nincs fű. Nem is lesz. Valóban nem is volt – Melinda évről évre számon kérte.

Később, még holta előtt, Melinda eltűnt az ünnepeimről, elkerültem a szülővárosomból, új családommal ültem meg a karácsonyt, nagyapám húgának fekete figurája viszont gyakran felbukkant előttem, nem csak a tudatomban, olykor az utcán is, rá emlékeztem, valahányszor egy hozzá hasonló, magas, vékony sziluett sodródott az alkonyi árnyak közt vagy a ködben. Ilyenkor Melindára gondoltam, s mindjárt láttam is, ahogy utoljára, amint kezét összefonva, figyelmesen rám néz, éppolyan indulat nélküli arccal, mint ahogy én szemlélem őt, mintha a folyó két ellentétes partján állnánk, bizonyosan tudva, nincs híd, amelyen elindulhatunk egymás felé, s ha volna is, ugyan minek. Meglettek a magam otthonának külön karácsonyi szokásai, később Melinda meghalt, el se mentem a rekviemre. A temetése napján az jutott eszembe, most pakolhatja ki a túlvilágon a spárgából horgolt szatyrait meg a rengeteg tojást, és milyen ideges lehet tőle a többi üdvözült. Többé senki nem kért tőlem karácsonykor füvet.

Hogy mire kellett volna neki, New Yorkban tudtam meg, huszonhárom évvel Melinda halála után, életem legsúlyosabb karácsonyán. Este volt már, mikor a kórházból hazafelé baktattam a Hetedik Avenue-n, az Ötvenedik utcánál befordultam a Broadwayre. Körülöttem már ünnepelt a város, sodródtam haza a hotelba a tömegben. „Your husband is comfortable” – mondta az orvos, mikor elfogtam a folyosón, ez annyit jelentett magyarul, hogy az állapota még mindig válságos, nem nehéz megtanulni az Egyesült Államok kórházi stilisztikáját. Megvásároltam a karácsonyi vacsorámat, száz gramm felvágottat, péksüteményt, banánt, egy kávéházban telemérettem kávéval a termoszomat, és felmentem a szállodába. Kinyitottam a televíziót, végighallgattam valami műhold közvetítésével a pápa San’ Oreste-i nagymiséjét Itáliából, néztem a szertartás ősi mozdulatait áldozáskor, s arra gondoltam, olyan messze vagyok a hazámtól és a normális életemtől, amilyen messze még sose, és ezúttal, először, mióta a világon vagyok, nincs senki, aki feloldja köröttem a magányt, a férjem a maga küzdelmét vívja pár utcányira tőlem az infúziók bonyolult hálózatába kapcsolva. Minden, ami mögöttem volt, olyan irreálisnak tűnt, mintha nem is velem történt volna a saját életem. Néztem a tévét, mint egy toronyból, a város felett, a huszonkilencedik emeleten, nem tudott soká ülve tartani, pedig szóltak a karácsonyi harangok, a négyes csatornán az Anna és a sziámi király című filmet vetítették, a kettesen Disney-rajzfilmeket, az ötösről zengtek az ünnepi kórusok, a hetesen George Kirby énekelt, a tizenhármason valaki meg akart tanítani arra, hogy csinálják a savanyú tojáslevest, és a krimicsatornán Karácsonyi gyilkosság címmel az alkalomhoz illő darab ígérkezett. Elzártam a készüléket, reménytelen vállalkozás volt kísérleteznem bármelyik csatornával. A fele hátralevő életemet odaadtam volna abban az órában pár emberi szóért. Visszaöltöztem, lementem megint a Broadwayre.

Mire leértem, nagyjából elcsendesedett a Times Square környéke. Az árusok még kitartottak, ott topogtak a hevenyében felállított alkalmi elárusítóhelyek körül, Karácsony apónak voltak öltözve, és iszonyúan fáztak. Akkor cserélték ártábláikat az asztalaikon: este tíz után féláron kapható minden karácsonyfadísz. Ezen még akkor, abban a lelkiállapotban is eltűnődtem, vajon van-e valaki, aki vár az ünnep megkezdésével este tízig, aztán hanyatt-homlok lerohan valamelyik felhőkarcolóból, féláron bevásárol, és tíz után kezdi díszíteni a fáját.

„Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” – zengett, mint a litánia, az ajánlat a Negyvenkettedik és az Ötvenedik utca között. „Gyertyát, csillagot, csillagszórót, ékességet, füvet!” A Wintergartennél ért el a tudatomig, mit is hallok én. Mit kiabálnak ezek? Csillagszórót? Ékességet? Füvet? FÜVET?

Nem tévedtem. Ahogy megálltam az egyik asztalnál, mindjárt felfedeztem, vad zölden meresztette szálait a nyitott dobozokban. Lehúztam a kesztyűmet, megérintettem, persze nejlonfű volt, mi más lehetett volna Manhattan közepén.

– Mi ez? – kérdeztem. – Minek ez?

– Hogyhogy mi ez? – nézett rám Karácsony apó. – Nem látja? Fű.

– De minek? Minek?

– Hogyhogy minek? – kérdezte a Karácsony apó. – Hát a tevéknek.

– A tevéknek?

Nézett rám, reménytelenül. Hideg volt, vevő sehol, s aki mégis, ennyire buta.

– A Háromkirályok tevéinek. Hát mit ad nekik enni?

Egy dollár volt a fű, be se csomagoltattam. Melinda előttem lépkedett a Broadwayn, s ez annál meglepőbb volt, mert amíg élt, sose hagyta el az Osztrák–Magyar Monarchia területét, amellett furcsán is volt öltözve. Kék slájfni szorította a derekát, fehér kislányruhát viselt, olyasmi cipőt, mint a balerinák, és táncolt is Melinda, ugrándozott a hotel felé, amely ott állt a Negyvenhetedik utca sarkán, egy kődobásra Debrecentől, a Kösely és Hudson folyók közt, Álomzugon, s az Atlanti-óceán melletti partvidék vizes hava kis sisakká fagyott angol fürtjein a csontig maró hajdúsági hidegben. A könyv – gondoltam –, és hirtelen minden világos lett, logikus, a könyv, dédapám könyvtárából, amit Melinda sosem engedett kézbe venni, amit úgy siratott, mikor egyéb lomjaival együtt azt is benyelte a háború, a könyv, a különféle nemzetek népszokásairól. Hát persze! Melinda volt a dédapánk kedvence, és már kislánynak is elég különös, hisz voltaképpen csak az állatokat szerette, lovat, kutyát, macskát, igazi játék nem kellett neki sohasem. Mit érthetett meg a kisgyerek Melinda a karácsony misztikus idejéből, nem többet, mint hogy messziről csak jönnek-jönnek, és milyen éhesek és fáradtak lehetnek azok a tevék. És állt Melinda az álomzugi melegházban, megtöltötte nyers, harsogó fűvel a dobozkáját, és a Hortobágy felől kopogtak a paták, a Háromkirályokon szűr meg kucsma volt, hozták aranyfüstölőben az édes ünnepet, és Melinda megnyitotta a kitámasztható melegházi ablakot, kidugta a hóesésbe nyitott, fűvel teli tenyerét, a puha állati orrok meg ráhajoltak, és ettek és ettek és ettek a tevék.

Melinda minden karácsonykor elhozta nekem az ajándékát, most kicsit nehezebb volt megtennie már, mint mikor még élt, de persze megoldotta, mert elárulta végre a titkot, amitől egy olyan fekete gyertyának, amilyen én voltam azon a New York-i estén, mégiscsak ünnep lehet az ünnep. Olyan egyedül voltam, de olyan egyedül, hogy nem lett volna elég nekem társaságnak most egyetlen, közönséges király. A Háromkirályok kellettek, s a hortobágyi széllel elkeveredő tömjén- meg mirhaillat s a juhászbundák párolgása. A füvet éjjelre kicsuktam az ablak közé, hogy azonnal megtalálják a tevék.