Backman, Fredrik - Hétköznapi szorongások

Van Backmannak egy olyan képessége, hogy megtalálja minden emberben a jót. A köteteiben ez biztosan így van. Elvetemült megszállottsággal veti bele magát az élet legsötétebb bugyraiba, hogy gyöngyhalász módjára kiemelje onnan az értéket. Ez a negyedik olvasásom tőle, az eddigiekre ez mindenképp jellemző. A Hétköznapi szorongások egy, a korábbiakhoz képest sokkal összetettebb, többszereplős dráma, ahol a szerző ismét csak arra tett fel mindent, hogy az emberek jók. Így aztán óhatatlan, hogy ne telítődjünk ezzel a fene nagy jósággal. Mindenkinél máshol van  befogadóképességének határa, nekem ez már sok volt, és sajnos áthajlott a giccsességbe. Holott nagyon tetszett a történet, az összekapcsolódások, a humora, az összes karakter a maga sajátosságaival, de együtt, tényleg túl habos lett. 

Egy szilveszter előtti napon, szokatlan módon lakásbemutatót tartanak  Svédország egyik kisvárosának lakásában, amikor az eladásra szánt ingatlanba hirtelen beront egy menekülő rabló. A közeli bank kirámolása kudarcba fulladt, és a maszkos támadó jobb híján a szemközti házba menekült, ahol furcsa társaság verődött össze. A rablás gyorsan túszejtéssé avanzsál, majd a hosszú együtt töltött idő alatt csoporttá fejlődnek a jelenlévők. Ez a fejlődés pedig a kitárulkozás, a megismerkedés és egymás elfogadásán keresztül képes megvalósulni. Ebben a történetben semmi sem szokványos, ezt elárulhatom. Még az a két rendőr sem, aki a túszok kimenekítésén dolgozik. Jack és Jim ugyanis apa és fia, feleség illetve anya nélkül maradt páros. Ahogy halad a történet hol a rendőrök szemszögéből, hol a lakásban levők oldaláról láthatjuk az eseményeket. Ezek pedig egy tíz évvel korábbi öngyilkossághoz vezetnek vissza, melyben többen is érintve lehettek a társaságból. Valahol itt lép be számomra a történet mondandójának veleje: 

"Idegenek vagyunk, elmegyünk egymás mellett, a te szorongásod egy pillanatra hozzáér az enyémhez, a kabátjaink szövetszálai egyetlen pillanatra összegabalyodnak valahol egy járdán, a tömegben. Sosem derül ki igazán, mit teszünk a másik ellen, a másikkal, a másikért."

A könyv alapvetése, ahogy a címből is kiderül, hogy mindannyian szorongunk. Ez a felépülés része a dolognak, de van egy kezelési, illetve visszabontási fázis is, ez pedig a kötet másik üzenete. Hogyan bánjunk el hétköznapi szorongásainkkal? Nincs ebben semmi útmutató, Backman nem egy coach alakjában tűnik fel, nem áll szándékában oktatni, egész egyszerűen bemutatja a dolgok természetét a  közösség erejében, a kapcsolatok ápolásában. 

Nagyon tetszik az, ahogyan ezzel a rendkívül egyszerű dologgal megkínál. Felsorakoztat egy maroknyi kis szárnyaszegett embert, akik valahol mind sérültek. Hozza a hazugságba menekülő nőt, a szinte betegesen szorongó gazdagot, a látszatot manipuláló feleséget, a magát feleslegesnek tartó férfit, a mellőzött színészt, a kompenzálókat, elfojtókat, beleteszi őket egy kalapba - avagy egy túszdrámába- jól összerázza őket, és amikor egymásra néznek felocsúdva szédületükből, kiderül, hogy összetartoznak. Összeköti őket a múlt egy része, vagy a jövő felé kell együtt lépniük. Azok a bizonyos szövetszálak, azok tehetnek mindenről. 

Az utolsó lapokon is képes Backman megmutatni, mennyire szoros is ez az összetartozás.

Nagyon jól esett ismét hallani a szerző sajátos szavait, az ő gondolataiban merítkezni. Habár a kötet szorongásról, meg öngyilkosságról, elrontott bankrablásról és túszejtésről szól, mégis inkább képes komikum, mint tragédia lenni. A szövegbe csempészet humor emészthető csomagolásba burkolta a hétköznapok elvárásának küzdelmét. Biztosan maradandó olvasási élményt adott a kötet, nem fogom egykönnyen elfelejteni, de túlírtnak érzem. Ettől függetlenül sokaknak fog tetszeni, hiszen a benne szereplő egyedi történetek önmagukban is szépek. 

Hozott pontszám: 4

Kedvenc karakter: Estelle (régen rendszeresen írtam kedvenc karaktereket, de mostanság nem tudtam választani)

"Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.
Mert hihetetlen, hogy manapság mi mindent meg kell tennie az embernek!"

"A legnehezebb dolog a halál után a nyelvtan, az igeidő. Hogy már nem lesz dühös, amiért új kanapét vett a megkérdezése nélkül. Nem lesz. Nem tart hazafelé. Ő csak volt."

(...és nem csak a halálban, de minden veszteségben ez a legnehezebb...minden elengedésben...)