Sándor Iván nem adja könnyen magát, bár azt hihetjük. A látszólag lazán szerkesztett szöveg mögött minden bizonnyal tudatos tervezés áll, már csak rá kell érezni, össze kell valahogy pattintani a láncszemeket ebben a vékonyka, de annál súlyosabb kötetben.
Z., az idősödő író egész Európát átívelő utazását a falitábláján megjelenő cédulák, képek ihletik. A Klotild Palota elől indulva eljut Leszboszra, Londonba, Párizsba, Bécsbe, hogy régi emlékeinek helyszíneit végigjárja. Utazásainak alakulását három ember határozza meg egy történész, egy zeneesztéta és egy görög filmrendező. Mindhárom ember, sőt mind a négyen egy-egy művészeti nyelv megszólaltatói. Véri Márton a Történelemtudományi Intézet munkatársa a belvárosi szórakozóhelyek múltját kutatja, illetve az emlékezet és a felejtés jelenségét a huszadik században, amikor belebotlik Z-be. Mint kiderül, ők már korábban is találkoztak egy konferencián, ahol hasonló súlyos dolgokról beszélgettek, nevezetesen a "vakságról". Másik művészünk a görög Jórgosz, aki éppen múltfeldolgozó filmet forgat, amikor terroristák lerombolják Bél templomát. George Steinfeld, a zeneesztéta Arnold Schönberg munkásságát kutatja művei tükrében. Valahogy ez a szál érintett meg leginkább, de egyáltalán nem hangsúlyosabb, mint a többi. A korábban olvasott Florian Illies- 1913 című könyvét juttatta eszembe, ahol a zeneszerző szintén kiemelt helyen szerepelt.
"És most tessék, egy egész esztendő a baljós szám jegyében telik majd! Schönberg szeptember 13-án született, és egész életében attól rettegett, hogy 13-án, egy pénteki napon fog meghalni. De minden hiába. Arnold Schönberg csakugyan 13-án, egy pénteki napon halt meg (de csak 1913+38-ban, vagyis 1951-ben)" (Florian Illies-1913)
A Schönberg kutató szerint a Mózes és Áron című opera rámutat a "modern színház, a teológia és a nyelv hatástalanságára". Talán ezen a ponton tud belépni a művészet, mely a maga eszközeivel próbál megjeleníteni akkor, amikor "a szavak cserben hagynak".
A huszadik század egyéni és társadalmi tragédiáiból bőven meríthet bárki, Sándor Iván kiemelései egy szabad asszociáció eredményének tűnhetnek. Ezen a ponton éreztem azt, amivel kezdtem, hogy nem adja magát könnyen a szerző. Számomra nem annyira egyértelmű, hogy miért pont ezek az események, ezek a helyszínek kerültek be a regénybe. Lehet, hogy nincs is jelentősége, de a mű tökéletességéhez, nekem hiányzott ennek összeillesztése.
Maga Sándor Iván is az írói művészeti alkotás egyik eszközét alkalmazza művében, amikor sűrűn egymás mellett futtat több szálat, egybemosva az időt és a helyszíneket. Formabontásának, ennek a nagy tér és időbeli összeölelkezésének eszköze a központozás hiánya, a megszokottól eltérő írásmód. Első érzésem a regénnyel kapcsolatban ez a nagy összeolvadás volt, ahogyan egy idős ember tekint vissza múltjára, és ahogy némileg érvényét veszti minden tagolódás. Ennek oka talán az is, hogy a kötet a szerző 90. (!) születésnapjára jelent meg. Bár Sándor Iván tagadja, hogy önéletrajzi ihletettségű lenne könyve, de én, mezei olvasó, azért óhatatlanul összekapcsolom mondandóját, mely mindenképp egy nagy korszak életérzését jeleníti meg. Ez a friss, megújuló gondolkodásmód, a kísérletezés ezen útja -ami sokkal inkább a hangjukat kereső ifjú írópalánták jellemzője-, nagy tiszteletet ébreszt bennem.
Sikerült egyedi hangot adnia annak, amit számára a szél susog.
Hozott pontszám: 4
"tudja Anna, mondta egy idő után, keresem a szellem helyét a világban, én nem találom. Az emberiség egy ideje megszűnt gondolkodni, csak nem vettük észre
olyan nincs, hogy emberiség, emberek vannak, sokfélék…
maga nagyon okos. Lehet, hogy ezért menekültem innen"
"Z. nem hitt abban, hogy a múlt a régi formáiban tér vissza, de úgy érezte, mintha nem létezne az idő, és a múlt jelen idejű változataiban él, a folytonosság megszakíthatatlan, élők és holtak közös térben bujkálnak."
Sándor Iván
Fotó: Szabó J. Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése