Hirtelen felindulásból, abszolút nem tervezett olvasás volt ez, de én mondom, jó ez néha. Nézzük, hogy miért is?
Márquez-zel mindenkinek van kapcsolata. Vagy olvasott tőle, vagy tervezi már, vagy látta valamelyik könyvének filmes adaptációját. Érdekes módon, nekem leginkább érzések maradtak meg a könyvei után, nem a cselekményre, hanem a hangulatra emlékszem.
A bölömbikák éjszakája elbeszéléseket tartalmaz, hosszabb-rövidebb írásokat, melyek középpontjában a kolumbiai poros falu áll, az egyszerű ember, az olykor láthatatlanul pici vágyával.
Az írásokra nem a mozgalmas események a jellemzőek, inkább az olykor már fullasztóan intenzív hangulat. Mindvégig egy mézsűrűségű atmoszférát érzékeltem. Pedig ez egy olyan távoli világ, olyan távoli képkészlettel, és mégis zseniálisan tapintható minden. Nem tudom, hogyan érte el a szerző, hogy ne csak el tudjam képzelni a leírtakat, de oda is tegyem a hangsúlyt, ahová ő tervezte?
Az elbeszélések nem összefüggőek, mégis én személy szerint éreztem bennük egy összekötő erőt. Volt mindegyikben egy pici jel, egy hasonlóság, ami felbukkant a következő írásban. Hogy ez tudatos szerkesztés eredménye volna, nem tudom, de ettől még masszívabb lett, az amúgy is tömör kötet.
Márquezt olvasni egy élmény. Szívesen szétbontanám és analizálnék benne mindent, mert ő zsigerileg olyat tudott, amiből minden író ember tanulhat.
A történetek egytől egyik remekművek, nem kétséges. Voltak azonban kedvenceim, amik még inkább kiemelkedtek.
Az egyik "A mi falunkban nincsenek tolvajok" című írás, amely minimalitásában is maximális. A végtelen nincstelenség szimbóluma ez a történet, ahol három biliárdgolyó ellopása olyan szélsőségeket tud előidézni az egyén életében, hogy az elképzelhetetlen. Nagyon érdekes írás, melegen ajánlom.
Akárcsak a záródarabot, a kötet legnagyobb lélegzetvételű elbeszélését: "Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról". A szegény ember brutalitása mindig is kijózanító. Itt is szükség volt arra, hogy a szerző alaposan kifejtse, hogy ez miben is áll, hiszen épeszű ember fel nem foghatja.
Volt még ezen kívül is több kedvencem, de egyet mindenképp meg kell említenem, sokunk favoritját: "A világ legszebb vízihullája" címet viselő írást. Már maga a cím is izgalmas, de ami mögötte van az varázslatos. Szerelmes történet egy vízben talált holttest mosdatásáról, öltöztetéséről, temetéséről. Balladai szépségű, ahogyan jár a kezük a siratóasszonyoknak, s közben megalkotják az ismeretlen férfi múltját és történetét.
Márquez hősei valahogy mindig ugyanazok, a helyszínekre is jellemző a hasonlóság, és a valóság mellett mindig ott lopakodik némi misztikum, mágikus realizmus is. Ez a csipetnyi mágia elég ahhoz, hogy semmi se az legyen, ami, hanem egy időn kívüli létezés bemutatása. A márquezi ábrázolás nekem a végtelen létezés ok-okozata, és ez az átjárhatóság a végtelenség mellett megajándékoz a nyugalommal is. Minden úgy szép, ahogy van, akkor is, ha nem tetszik.
A Magvető Kiadó igényes szépséggel bocsátotta útjára a kolumbiai szerző köteteit a közelmúltban, remélem, hogy ez a műve is megkapja az őt megillető szép külsőt és az újranyomtatást, annál is inkább, mert egyetlen egyszer 1977-ben jelent meg eddig. Kár lenne érte!
Hozott pontszám: 5
Gabriel García Márquez
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése