Szávai Géza elsőként a látás mibenlétét kutatja. Majd szorosan ezután a látás élményének a visszaidézését, a rajzolást. Ez a rajzolás nem feltétlenül jelent papírt és ceruzát. Ez a rajz a gyermek pici tenyérkéjének íve a levegőben, ujjának fürkésző nyoma a homokban, az ablak párájába vésett barázda. Mint egy belső látás kivetülése a tőle távol álló anyagban. A papíron megjelenő nyomok már a felnőtt számára is nyilvánvalóvá teszik azt, hogy a gyermek másként lát. Esze ágában sincs leutánozni azt, amit fotografál, az ő látása a lényeglátás. A felnőtt ekkor megtanulhatja azt, hogyan lát a gyermeke, mert a rajzaiban pontosan ez mutatkozik meg. Aki szellemi élménnyé teszi önmaga számára a gyermekeket, az részesülhet ebben a csodában. Ha összegezzük a szerző felvetését, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy minden felnőtt rendelkezett valaha ezzel a képességgel. Miért gondoljuk azt, hogy ma ez már nincs így? A világ belső képeket hív elő belőlünk, benyomások keletkeznek bennünk, és mindaddig, amíg teret biztosítunk ezek kifejeződésének, addig tudunk rajzolni. A vizuális ábrázolás oktatásszintű bevezetése az életünkbe az egyedi hangok, egyedi látások elnémulását eredményezi. Sok felnőtt frusztrált és azt gondolja, hogy nem tud rajzolni, mert magának a szónak a jelentése is messze került attól, amit a kicsinyek életében jelentett valaha. A lényeglátásról és a játékról átkerül a hangsúly az ábrázolásra, a megfelelni vágyásra. "A gyerek nem azért rajzol, mert „alkot” vagy önkifejez, hanem azért, mert játszik, gondolkodik életkora adott szintjén.[1]" írja Szávai Géza. Ennek a gondolatnak alátámasztásául hozza az unokái rajzait.
A képek jól tükrözi azt a belső utat, melyet a gyermek jár. A születés, a gyász nagy témái az ünnepek kapcsán jelennek meg életében. Ezek a heves és összetett érzések a legkülönbözőbb módon láthatóak a gyermek alkotásaiban. A lelkes nagyapa itt belső szubjektív érzéseit és tudását használja fel a képek elemzésekor, de vitathatatlanul logikusan gondolkodik. Az elemzésénél figyelembe veszi a lapkitöltést, a színek használatát, az alakok közti arányosságot, és azokat a nem valósághű részleteket, melyek a gyermeki gondolkodás sava borsát adják.
A rajz mibenlétét gyönyörűen fogalmazza meg a szerző: „A rajz rögzített látás, a gondolkodó látás műve.[2]” Bár látásunkban általában nem vagyunk korlátozva, de a láttatásban már megvannak a magunk határai. A művészek képesek a hagyományos értelembe vett láttatásra, ők rendelkeznek azzal a reprodukciós képességgel, melyben a többiek látására számítva, át tudnak adni élményeket. Egy olyan élményszerű ábrázolás ez, mely gondolatot ébreszt a szemlélőben. De, mi a helyzet a kisgyermek látásával? A kisgyermek rögzített látásában egyszerre lát és gondolkodik, de mellőzi az ábrázolási fogalmakat. Világképet tükröző, fogalmi látása van. A nagy művészek pontosan ezt az egyediséget, ezt a látásmódot szeretnék előhívni magukból akkor, amikor saját stílusukat, egyéniségük hangját keresik. Ezen felbuzdulva biztatja olvasóit Szávai Géza, hogy tanuljanak látásmódot a gyerekektől.
A „Tartószók és szótartók” című fejezetben a szerző a vizuális ábrázolás és a nyelv fejlődésének folyamatát tekinti át. Vajon lehet-e azt feltételezni, hogy a nyelv halandzsája, a vizualitásban a firka? Az együtt szórakozás öröme és játéka. Mint közös játék, az együtt tanulás eredménye is. A közös beszédtanulás mintájára, a közös firka és rajzolás is lehet a gyermekfejlődés útja. Az emberek együttélésében is alakul a látás, mely kölcsönösségen alapul, így társas folyamatként értelmezhető a szerző hitvallása szerint. A közös rajzolás során, gyakran hangzik fel a parancs (?) „Nézd, mit rajzoltam!” A közös képfelismerés, a fantázia játéka, de egyben a gyermekben kialakuló asszociációs képesség fejlődésének állomása. Nem szabad lebecsülni és bagatellizálni a gyermek jelentéskeresési erőfeszítéseit, hiszen a kétdimenziós, sík képi világban próbál értelmet találni. A fejlődésnek ebben a fázisában segíthetünk jelentést társítani a megjelenő formákhoz, ezzel segítve a gyermek kognitív fejlődését.
Elvitathatatlan tény, hogy a gyermekek szeretnek rajzolni, nyomot hagyni. De vajon mi áll ennek a hátterében? Sokan, sokfelől közelítettek a kérdés megválaszolásához. Feltételezhetjük, hogy kitalált, fiktív világok közül, úgy, mint a mese, a halandzsa, az álmodozás; a rajzé a legmegfoghatóbb, a legvalóságosabb. Számos rajzzal és történettel indokolja a szerző ezt az állítását. Többek között ezért rajzolnak a gyerekek mindig egész alakot, sohasem portrét. Egy fej csak úgy magában? Olyan nem létezik. Mint ahogyan a lerajzolt személy is csakis a papíron lehet jelen. Sehol máshol. Egy négyéves számára ez mindenképp így van. A későbbiekben tudja csak a két jelentést szétválasztani. Az általa említett példában a gyerek hat és fél éves korára, és csakis kérésre volt hajlandó test nélküli alakot rajzolni. A gyermeki lélek nyugalma kell hogy megjelenjen a papíron! Egyfajta rendeződésnek ad tehát helyet a vizuális munka. Ezt a gondolatot erősíti a szerző édesapa, amikor a kutyát rajzoló kislányának lelki erőfeszítéseit vizsgálja. A lelki megnyugvás és feldolgozás egyfelől egy versike és ének dünnyögésében, másfelől az ehhez társuló fizikai munka, a rajzolás révén történik meg. A kutya kapcsán fellépő ambivalencia; a félelem az állattól, de egyben a pajtás utáni vágy alkalmával is segít a gyermeknek dűlőre jutni. Emellett az elpusztult kutyus gyászolásában is oldódást eredményezett a rajzolás. Akkor tehát, amikor arra keressük a választ, hogy miért szeret annyira a gyerek rajzolni, akkor a feszültségoldás lehetőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Aki a gyermekrajzok értelmezésére vállalkozik és szándékában áll általánosságokat megfogalmazni, annak nagy merítést kell alkalmaznia, hiszen számos egyformaság mellett a gyermek, mint minden ember, egyedi. Fejlődése és jelleme alapján sem szabad kizárólagos sémákban gondolkodni. A gyermek a rajzain sajátosan sűríti vagy tagolja a jelentéstartalmakat. A térlátása és annak ábrázolása is egyedi, a már korábban említett lényeglátása is különbözőségre ad okot. A sorrendeknél és arányoknál minden bizonnyal érvényesül a gyermek ábrázolási szándéka, mely szerint kit tart fontosabbnak, kit szeret jobban. Szávai Géza ez utóbbi állítást cáfolja, és azt mondja, hogy nem feltétlenül az érzelmi preferenciák jelennek meg a gyermekrajzokon. Lányának a kis kori rajzát hozza példának, melynek születése közben ő maga is jelen volt, és állítja, hogy az arányok véletlenszerűek voltak, és a rajz egyetlen jelentősége abban állt, hogy a kép át- meg átalakult. Az biztos, hogy a gyermek a fogalmi képzeteit saját képzeletére utalva alakítja ki, ezt a szerző is megerősíti, de nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy épp lényeglátását vagy fantáziáját használja alkotás közben. Erről a gyermeki fantáziáról és annak gazdagságáról könyveket lehetne megtölteni. A kalandokról, mesékről színes példákat hoz a szerző saját családon belüli gyűjtéséből. A sok érdekes kép, az azokhoz kapcsolódó mesék alapján, minden alkotásnak megvan a maga története.
A könyv olvasás közben különféle érzéseket generált bennem. A legszebb gondolatok egyike - melyet próbáltam ki is emelni ebben az összefoglalóban-, hogy tekintsük a gyermeket szellemi élménynek. Ha a szerző néhány gondolatával nem is feltétlen tudok egyetérteni, de azt az erőfeszítést mindenképp nagyra becsülöm, melyet annak a titoknak felfedezésére szánt, mely a gyermeki látásmód és ábrázolás mibenléte. Ahogy maga is hangsúlyozta a gyermek egyedi látásmóddal van megáldva, így az ő állításai is ugyanezen alapon megkérdőjelezhetőek lennének. A könyv kapcsán az jut eszembe, hogy ez a kiadvány nem más, mint annak a szellemi kalandnak a dokumentációja, melyet a szerző maga járt be érintettei kapcsán. „A láss csodát!” című kötet másik nagy értéke abban rejlik, hogy egy társas együttlétnek, egy igazi nevelésnek, egy közös kalandra szán időt a szülő. Divatosan szólva, minőségi időt tölt a gyermekével, unokájával. Az igazi megismerés, a rajzok értelmezése is csak így lehet egyértelmű a szülő számára. Nem a szakkönyveket kell bújni, hogy miért piros a ház, és fekete a cipő, hanem meghallgatni a rajzoló gyermeket. Az alkotó kisgyerek úgyis mesél és magyaráz közben, kérdezni sem kell őt. Versben, mondókában, dalban, mesében alkotja meg a maga egységét, járja be lelki útját. Az általánosításra egyébként sem lenne alkalmas a kötet, hiszen egy adott családi miliőben, viszonylag kis számban végzett vizuális alkotások a vizsgálat tárgyai. Talán nem is ez volt a cél, hanem annak bemutatása, milyen személyes is tud lenni a rajzolás, és hogyan lehet a családi kapcsolatok megerősítő malterja. Ez a környezet lehetőséget biztosít egy egészséges lelki-szellemi fejlődéshez.
A művészetterápiás folyamat megértésének azon részében tudott megerősíteni a könyv, hogy mindenkiben megvan az alkotó ember, mindenkiben megmarad valahol mélyen a lényeglátása. Sajnos az iskolás évek alatt mindenkibe belesulykoltak egy reprodukciós elvárást, időkorlátok közé szorított alkotási igényt, és teljesen elvették tőlünk annak lehetőségét, hogy a rajzolás önkifejezésünk, rendeződésünk, megnyugvásunk és önismeretünk eszköze legyen. Az oktatás szintjére történő redukálás kiüresítette azt, amit valaha a festés és rajzolás jelentett. Ebbe a gyermeki pontba kellene visszatalálni, onnan kibontakoztatni magunkat és megmutatni mindazt, amit látunk, érzünk, érzékelünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése