Kőrösi Zoltán - A tárt szárnyú lepke

Kőrösi Zoltán legkedvesebb magyar szerzőm (1962-2016) halálának ötödik évfordulóján ezt a kötetet választottam a rá emlékezésben. A moly.hu oldalon kezdeményeztem egy emlékolvasást, amiről majd bővebben is szeretnék írni, most csak annyit, hogy úgy tűnik tizenkilencen tartottak velem ezen az úton. Itt is, mindenhol is: örök hála nekik. 

A tárt szárnyú lepke a szerző első regénye, mely 1996-ban jelent meg, de nem az első munkája. Hiszen  A testtől való szabadulás útja már mind tartalmában, mind stílusában előfutára volt ennek a könyvnek. De nem csupán ennek a könyvnek. Írói munkásságában mindvégig felfedezhetőek azok a sajátosságok, melyekkel ebben a kötetben találkozhatott először az olvasó. Velem az az érdekes dolog történt meg, hogy csak most, szinte utolsónak kerítettem sort az olvasására. A sajnos  huszonöt évvel ezelőtti kiadást nem követte újabb, és a ragasztott lapok az olvasás végére sok helyen elengedtek. Azt hiszem,  megérdemelne egy új kiadást! 

Kőrösi Zoltán regényének mottójául egy Kafka idézetet hozott, mely előremutat művének témájára, hangulatára. A kafkai gondolatok más helyeken is megjelennek a szövegben, de teljes mértékben átitatódva jelen szerző hangjával. Az álom és ébrenlét határán járunk mindvégig, a fázisok felismerhetetlenségében. Talán a legvégén kaphatunk valamiféle magyarázatot, már ha akarunk. 

Kőrösi Zoltán mindig a lélekről írt nekünk. A test és a lélek kapcsolatáról. Arról, hogyan húzódik meg földi burkunkban a végtelen és kiismerhetetlen lélek, milyen módon tör magának utat a felszínre. A lepke ennek a szimbóluma, az átalakulás, a látszólagos halál megjelenítője. A történet, melyet a szerző választ egy délutáni alvás mozzanata lesz. Az alvások után valami mindig megváltozik, mintha a bútorok is máshol lennének, mintha egy angyal állna az ágy mellett. Ceruzával, majd szigetelőszalaggal jelöli meg a dolgok helyét, hogy tetten érje a változásokat. De nem lehet mindet körberajzolni, az anyagot be lehet határolni, de a láthatatlant nem. Ahogy főhősünk engedi el a racionalitást, úgy hatja át az olvasót is a teljes elfogadás. Ezt a hullámzást kell átvennünk, a megmagyarázhatatlannak tűnő képeket. Főként két cselekmény köré csoportosíthatóak az események, ezek látszólagos folytonosságot mutatnak, de semmiképp sem egy hagyományos regény keretei között mozognak. Az álom, a metamorfózis szürreális világában járunk. Ennek ellenére nagyon visz a szöveg, könnyű átvenni a főszereplők ritmusát. Talán ez azért is lehetséges, mert a hagyományos értelemben "értelmezhetőnek" mondható részletek leírása olyan erős képi világgal rendelkezik, hogy rendkívül kényelmesen tudjuk hozzákapcsolni a szimbolikus részeket. Már ebben a regényben is megjelennek  a szerzőre jellemző szövegismétlések. Ezt, ebben a korai munkájában még nem jellemzi a kifejezett ritmusosság, mely a Magyarkában, vagy a Milyen egy női mellben már olyan gördülékenyen van jelen. 

Ha lehetséges ilyet mondani, a két kissé elkülöníthető szál a történet végére összesimul, megadva az olvasónak a feloldás lehetőségét. Most éreztem először azt, hogy a könyvét vászonra kellene vinni. Lehet, hogy maga az alaphangulat is adta magát, snitteket láttatott, szürreális mozzanatokat, miközben egy folyamatos narratívát  duruzsolt a fülünkbe; félelemről, részvétről, életről, halálról, változásról, figyelemről, határokról, a kintről és bentről. 

Ha a "szürrealitásnál" tartunk volt érdekes tapasztalásom nekem is olvasás közben. Az egyik ilyen, hogy megálmodtam a történet folytatását. Olyan intenzív álmom volt az első éjszaka, hogy le is írtam. Hihetetlen volt olvasnom másnap az éjszakám kőrösis változatát.

Igen erős képi világgal rendelkező történettel találkoztam, még az elején volt egy olyan érzésem, mintha egy gazdag bazárban járnék, ahol az apró  fakkokban nem csecsebecsék, hanem esszenciális lélekkapszulák lapulnának. Mindegyik önmagában is maga a csoda. Szerencsére ezeket az értékes morzsákat a szerző többször is elővette, a fény felé fordítva gyönyörködött bennük, majd szépen beleszőtte a későbbi munkáiba, ahová ezek varázslatosan belesimultak.

Kapcsolatot éreztem az utolsó regénye, Az ítéletidő és A tárt szárnyú lepke között. Mintha egy kagyló két héja lenne, a megnyíló és bezáruló transzcendencia nyomai. Vajon milyen mondanivalója lett volna még számunkra a túl korán eltávozott szerzőnek, mi van az Az ítéletidő után? Talán soha nem tudjuk meg, hogy kaptunk-e irgalmat vagy sem, lapul-e még valami az íróasztal fiókjában, amit nekünk akar üzenni? 

Hozott pontszám: 5

 

Kőrösi Zoltán

(Jászberényi Sándor oldaláról)

"De a tudás azért is tudás, hogy mindeközben azt se feledje: az odafönti hunyorgó csillagokban, az asztalra ejtett kenyérszeletben, a folyóparti gömbölyű kövekben, a kék gázlángban és az állva alvó lovakban, a piros masnis kiskutyában és a fésű fogaira hurkolódott hajszálakban, igen, mindenen és mindenben egy és ugyanaz zakatol, azaz örökmozgó, amiből mi is vagyunk, és amiben, akár az acélgolyók, öntudatlanul járunk egyre csak körbe, látszólag mit sem veszítve a sebességünkből, mégis egyre lassulva és rombolva, egészen az utolsó mozdulatokig, addig, hogy éppen a pusztulásunk lökhesse tovább az újabb és újabb golyócskákat."

"A részvét, ami akár az alámosott löszfal, leomlik.
A részvét, ahogy a biciklivázhoz kötözött kutya sem tud megállni a futásban mindaddig, amíg a szíve az izmaihoz pumpálja a vért."

 "Az ember teste nem arra lett kitalálva, hogy elviselje a lélek szenvedéseit, s a részvét, a részvét, amivel a lélek elveszi a fájdalmat és a szomorúságot, rögvest a test pusztulásában kárpótolja magát."