Bakos Gyöngyi elsőkönyves szerző kötetének reflektorában álló nő életét az érzelmek határozzák meg, miközben egy rezignált, fagyos, végtelenül magányos alak képe jelenik meg előttem. Az összemosódó emlékek szétválaszthatatlan időrendiségben bukkannak fel, térben és időben is egymásba csúsznak, jelezve, hogy semmi jelentősége ennek. Az éhségnek van jelentősége, a szomjnak, a betölthetetlen űrnek. A folyamatos úton levés azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy egy nagyon intenzív regényben vagyunk, de számomra minimális volt csak a változás. Nem volt fejlődés, mivel nem volt vágy, ami hajtotta volna az alakulást. Így utólag úgy maradt meg bennem a történet, mint egy végtelen szomorú, frusztrált lány élete, aki csak rója az életet, de nem éli, főleg nem élvezi.
A filmelméletet tanult hősnőnk Ingmar Bergmanból írta a szakdolgozatát, nem csupán kényszerből, hanem szeretetből. Akkoriban Dénessel élt együtt, aki kertész volt, és mellette a szobanövényei is virultak. Aztán megjelenik a színen a Görög, aki hízásra hajlamos, csak szeretőnek tartja a lányt, rém udvarias, épp csak parttalan a kapcsolatuk. No és Bé, akinek megismerése is maga a kaland. Bakos Gyöngyi nem árul zsákbamacskát, már az első oldalakon megjelenik az a szókimonó stílus, ami végig jellemző a könyvre. Bár a Nyolcszáz utca gyalog akár felfogható novellafüzérnek is, megmagyarázhatatlan módon, számomra mégis inkább regény, mint novellák. Az, ahogyan egymásba kapcsolódnak a főszereplő gondolatai, ad egy súlyt a könyvnek. A már-már tudományos betoldások, hogy a bambusz éjszaka gyorsabban nő, mint nappal vagy az, hogy eltűnt a Dunából a viza hal és hasonló részletek kijózanítóan hatnak a szövegben. Hozzák azt a merev érzetet, ami a főszereplőt jellemzi. A főszereplőt, aki egy bevásárlás előtt hirtelen félre állítja a kocsit és szakít párjával, vagy egy mozdulattal kidobja a tortát a kukába, mert nem érkezik meg az ünnepelt. Drámai jelenetek ezek és mélyen szántóak, akárcsak az egész életen át tartó fogyókúrája, mániákus kalóriaszámlálása, melynek hátterében az anyának való megfelelés kényszere állhat.
Bakos Gyöngyi könyvét egy tökéletes összhang és egyediség jellemzi. Tömör, masszív alkotás, ahol minden szónak pontosan ott van a helye, ahol lennie kell. Nekem egy olyan Rubik kockára emlékeztetett, amely akkor van kész, ha jól meg van keverve, ami akkor adja ki az egészet, ha semmi nincs a helyén, mert az a rendeltetése, úgy van megtervezve. A tekerésben, a forgatásban látatja magát.
Bergman nekem is a kedvencem. Élveztem, ahogyan fel-felbukkan a mester a lány életében, megfűszerezte számomra az olvasást. A végén állt össze, hogy minden fejezet egy Bergman film címét viseli. Érdekes lehet ennek tükrében újraolvasni a regény. Habár egyáltalán nem került hozzám közel a történet, nem tudtam igazából befogadni vagy szeretni, mégis úgy érzem, hogy a könyv egy remek alkotás, egy tökéletes önazonosság jellemzi, érdekes színfolt a kortárs magyar prózában.
Hozott pontszám: 4,5
No és ki dönti el, hogy Bibi Anderson vagy Liv Ullmann volt szebb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése