Oravecz Imre - 1972. szeptember

 "... tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes, már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók."

 

 

 

Búcsúzunk, folyton búcsúzunk, de sokszor se mód, se méltó szó nincs az elszakadásra. Bármitől is válunk meg, az fájó és lemondással jár, még akkor is, ha azt hisszük jót tesz nekünk, vagy ártalmas. Hát még akkor hogy fáj, ha valójában ragaszkodnánk ahhoz, mitől válunk. Azt mondják, hogy ezek mind veszteségek, mindet gyászolni kell. Át, meg átszövik életünket a gyászaink, és igazából senkinek nem megy jól a leválás, legfeljebb vannak, akiknek extrán nehezen megy. A ki nem mondott szavakat pedig egyszer ki kell mondani, az segít, az gyógyít. 

Oravecz Imre is búcsúztat, egyben, sokakat, vagy egyetlent? A legfájóbb veszteségek egyiket, a szerelmet. Egy hosszú, szinte véget nem érő elválás hangjai ezek. Egy ember, aki felvállalja sebzettségét, litániázza mindazt, ami volt, de nincs. Az első találkozást, az ismerkedést, a titkokat, a vágyat, a perzselő szerelmet, a kiábrándultságot, a hiányt, az igazságtalanságokat és a a közönyt. Nincs ebben semmi ismeretlen, minden olvasó érintve érzi magát valahol vagy mindenhol. 

A lírai szépségű költői próza magán viseli a rögtönzés jegyeit, végtelenül természetes, őszinte és ebben rejlik ereje. Nincs kozmetikázva, nincs túlaprózva, egyszerre nyers és tökéletes. Ez adja  tökéletességét, ez a hitelesség. A szerelem tárgyát képző nő csodálatos magasságokba való emelése mellett hangot kap a férfias ösztön éjbe kiáltó búgása, de mit búgása, ordítása, követelése. Van ebben valami állatias, valami idegtépő, a legszebb vágy kínba boruló tombolása. S közben mindent belep a csendes lemondás, ahogy múlnak az évek, fogyadoznak a lehetőségek, már csak a ki nem mondott szavak, az elfojtott fájdalmak rotyognak olykor egyet. 

Kilencvenkét helyet követelő gondolat és érzés, amit Oravecz Imrétől kapunk. Nem sok, nem hosszú, mégis képtelen voltam egyvégtében legyűrni ezeket. Együtt éltem át vele a "földindulást", szerelembe estem, vágytam és kacérkodó nője lettem, hogy aztán meggyötörjön, tükröt tartson, s együtt szánjam magam vele. Irodalmi-érzelmi-szellemi utazgatás volt ez a javából, s hiába is remélem, hogy nem saját panaszdalai voltak, tudom, hogy minden árnyalata valóságból hasított, pengével metszett igazság. 

Versben ez így szól: Csendélet 

Hozott pontszám: 5

Oravecz Imre

Fotó: Szilágyi Lenke

"Már csak azt kívánom,
ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen."