A könyv fókuszában egy baleset áll; a huszonéves Dorkát egy éjjel súlyos autóbaleset éri, kómába esik, kórházba kerül. 53 éves apja a lány betegágya mellett jön rá, hogy alig ismeri Dorkát. Felesége évekkel ezelőtt elhagyta őket és jelenleg partnere sincs. A baleset körülményeit kutatva végigjárja a környéket, amikor megismerkedik a huszonhat éves Zsófival, aki a közelben lakik. A lány és férfi egymásba szeretnek, de mindketten kételkednek ennek a szerelemnek a létjogosultságában. A hét éve árvaságra jutott lány együtt él öccsével, de ez inkább egymás melletti létezést jelent. Ők négyen - Dorka és az apja, Zsófi és öccse- azok, akik hangot adnak a történetnek. Saját világukba nyerünk bebocsátást, hogy lassanként megértsük, hogyan vannak egymáshoz kötözve:
"Néha úgy érzem, össze vagyunk drótozva. A testünk, az érzékeink, minden mindenre rezonál. Mégis annyira különbözők vagyunk."
Mind a négy történet egy olyan beláthatatlan tájra visz bennünket, aminek létezéséről tudunk ugyan, de mibenlétét nem ismerjük, mint ahogy azt sem, hogyan függnek össze tetteink. Olvasás közben úgy éreztem, mintha a fűben hasalnék, onnan látnám ezeket az embereket. Valamilyen szinten mindannyian a padlón vannak, veszteségekkel és hiányosságokkal élnek együtt. Ebben a hosszúra nőtt fűben kaszál kezével Kiss Tibor Noé, összesimítva ennek a négy embernek a sorsát. A szálak szorosabbra húzódnak, a feleslegek lekopnak, csupaszon állnak előttünk a maguk és kapcsolataik valóságában. Nem szeretem használni azt a kifejezést, hogy a mai kor látlelete a történet, de annyira erősen tör fel most belőlem ez az érzés, hogy nem vagyok képes másként látni.
Dorka karakteréről nem tudunk meg olyan sokat, hiszen állapotából adódóan csak gondolat- és emlékfoszlányok jelennek meg. Mégis a szerzőnek sikerült egyfajta dinamikát belevinni a sorsába. Ő húzza a vonósnégyes alapját. Zsófi a legösszetettebb karakter igyekezetével, belső harcaival és lemondásaival. Számomra nagyon érdekes volt az író által választott lezárás, ami olyan hatalmas nyitott mondatot hagyott maga után, amibe aztán minden belefér. Zsófi öccse szintén monotonitást hoz a négyes életébe. Ha Dorka az alap, akkor a fiú, a masszív változatlanságban lebegő háttér. Saját világába zárva, cél nélküli nihilbe fojtott élet. Lépten-nyomon traumák, sebzett, törött szárnyú emberek. Ebben a sebzettségükben kellene a lehető legtöbbet kihozni magukból. De hogyan, hiszen pont az a baj, hogy átgázolt rajtuk az élet. S mintegy a színpad közepén ott áll az apa, a munkájában kiégett történelemtanár, aki Zsófival való kapcsolatában talán reményt kap arra, hogy minden megváltozzon, mint ahogyan Zsófi is reményt kap arra, hogy fordulatot vegyen az élete. A depresszióba süllyedt emberek azonban képtelenek megragadni a sors kínálta mentőkötelet. Nem azért, mert nem akarnák, egyszerűen nem tudják. Vagy mégis...
A könyv érdekesen játszik velünk, mert hiába a nehéz sorsok, a sérült emberek, a szerhasználat és halálközeli élmények, mégis van a történetben egy láthatatlan rugó, ami behúzza a képbe a remény reményének leheletét. De nemcsak ezért érdemes elolvasni Kiss Tibor Noé könyvét, hanem különleges kép és szöveghasználata is új színfoltot jelentett számomra a kortárs írók között.
Hozott pontszám: 4.5
"(…) átmásznék az ágykereten, a fejemet a vállára hajtanám, vigyázva, nehogy kirántsam belőle a műanyag csöveket, hallgatnám a légzését, ahogy beszívja és kifújja a levegőt a tüdejéből, hallgatnám, ahogy berezonál a mellkasában az óriássíp, behunynám a szemem, átkarolnám a derekát, összekulcsolnám a kezünket, egymásba fonódna a lábunk, a forró testéhez simulnék, behunyt szemmel hullanék az álmába, csak keresném és keresném, az agyhullámaival együtt ringanék, együtt a félelemben, öntudatlanságban, csendben, haragban, magányban, tébolyban, ürességben"
***
"Olyanok ezek a hajszálerek, mint az áramkörök. Egymás mellett futnak, egyes helyeken érintik vagy metszik egymást, csomópontokban rendeződnek, szétterülnek. Az ovális csomópontok felülete sötétebb, néhol teljesen fekete. Finom gyűrődések sorjáznak, miniatűr hegyláncok és folyómedrek, a vájatokban megül a por, a kenyérmorzsa, a radírtörmelék, káprázik a szemem a rovátkáktól és a repedésektől, mintha az agy idegpályáit látnám magam előtt kiterítve, százötvenezer kilométer az asztallapon. Beláthatatlan táj, a huzalok között ismeretlen kapcsolatok, kibogozhatatlan összeköttetések, nem tudom, hová vezetnek és mitől aktiválódnak az idegnyalábok. Össze vagyunk drótozva, de nem tudjuk, hogyan."
***
"Megint rá gondolok, hiába minden ellenkezés, pedig nem szabad rá gondolnom, mert ha rá gondolok, akkor rögtön azzal szembesülök, hogy én milyen kevés vagyok. Félek tőle, és félek az életétől. mert a szívem legmélyén érzem, hogy nekem nincs helyem abban az életben."
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése