Mielőtt még meglenne az a nagy múltba repítő bukfenc, egy kukásautó kijózanító hangjára ébredünk az első novellában, ami épp az ébrenlét és az álom mezsgyéjén szövi gondolatait. ( Ezt is de szerette Zoli.) Milyen könnyű haragudni a civilizálódás eme vívmányára, miközben a lófogatú szemetesek is hasonló morgolódást okozhattak valaha. Hiszen minden megvan ma, ami régen, csak kicsit elváltozott, átalakult, kifinomult vagy épp elkorcsosult. A kerület kialakulásának rövid történetét ismerhetjük meg ebben az első írásban, ahol a múltba való alászállást a ma is létező részletek -házak, utcák, terek, intézmények- adják. Az egymásba kapcsolódó gondolatok inkább úgy tűnnek fel, mint a házak közé belopakodó csalafinta szelek, eljátszogatnak itt-ott, de nem feltétlenül egy konkrét esemény megjelenítői.
A tizenkét írást magába foglaló kötet mindegyike egy helyi sajátosságot ragad meg és annak kapcsán kezd kutakodni az előzményekben. Ezek a hosszabb-rövidebb lélegzetvételű novellák történeteket mesélnek a régiek életéből. Rögtön a második azokról a bolgár kertészekről szólnak, akik itt telepedtek le. Nehéz ma elképzelni ezt az óriási, lüktető kerületet a város peremének, pedig így volt. A harmadik történet a "Vágóhídi csaták" címet viseli, és ez most különösen érzékeny pont számomra, hiszen a könyv megjelenése óta ez a műemléképület szinte teljes egészében a földdel lett egyenlő. De a novellában nemcsak hogy áll, hanem virágzik is a vágóhíd, megteremtve azt az egyedi szociokulturális közeget, ami a huszadik század derekának lenyomata volt a vidéken. Nekem az egyik leginkább tetsző darab éppen ez az írás volt, sikerült teljesen bevonódnom, egyszerre lüktetett bennem a hely és az idő.
Na vajon a "A kugler" című rövid történet mögött ki lapulhat meg? A valóság elemeiből felépített novella Móricz Zsigmond és József Attila szellemét idézi meg, akik mindketten éltek a kerületben, nem is olyan nagyon messze egymástól. A további írások szereplői egyre inkább a politika viharában élő huszadik századi kisemberek, akik kivették részüket például az október 23-ai forradalom előzményeiben vagy a közvetlen eseményekben. Itt ismét valós adatokra épített a szerző. Szerencsére mára számos emlékmű, szobor, park segít abban, hogy ne felejtsük el a szabadságukért küzdő embereket. Az utcákat róva, séták közben könnyen alakot öltenek ezek a figurák, Varsányi Gyula a legnagyobb természetességgel tette élővé őket.
A történetek sorából kicsit kilóg az utolsó, a "Labancok" című elbeszélés. Ez egy fiktív mában játszódik, de akár felfoghatjuk allegóriaként is, igazán izgalmas írói kísérletnek tartom. Talán itt csillogtatta meg leginkább a szerző a fantáziáját.
Immáron én is 24 éve élek ezen a vidéken, de nincs nap, hogy ne csodálkoznék el azon, amit látok, ahogyan beleszövi magát a múlt a jelenbe. Nagyon jó érzés volt Varsányi Gyula történetei által kicsit hosszabban elmerengeni a velünk élő örökségeinken. A kötet mindenki számára megadhatja ezt az élményt, de egy franzstadt-inak bizonyára sokkal nagyobb elragadtatást okozhat. Tudom, hogy nagyon nehéz kiválasztani azt a mennyiségű információt, amit mindenképp bele akar szerkeszteni az ember egy történetbe. Bizonyára a szerző is erősen visszafogta magát, de az irodalmi megélést néha nehézkessé tette számomra a sok adat. Nekem a kevesebb több lett volna, holott belátom, hogy amikor én is helytörténeti sétát tartottam másnak, akkor mindenről akartam egyszerre mesélni. Minden háznak megvan a maga története és egyik sem kevésbé izgalmas, mint a másik.
Érdemes eljönni felénk, mindenkit invitálok egy kis könyvön keresztüli utazásra!
Hozott pontszám: 4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése