Ebben a téli, ködös, nyákos, nem is hideg, nem is meleg semmilyen időben egy napra kiszakadtam a valóságból. Sólyom Erika könyvét egy lélegzetvételre olvastam el, mondanám, hogy neki adtam magam egy délutánra, de valójában ő adta nekem szeretett Szenegálját, nem is egy délutánra, hanem örökre.
A rövid könyvecske egy majdnem tíz évvel ezelőtti kalandos utazásról szól, melyet egy szőke, magyar nő tett meg teljesen egyedül Szenegál fővárosában, Dakarban. A visszaemlékezést onnan kezdi, hogy bemutatja miért éppen Szenegál? Ez már majdnem olyan viccesen hangzik, mint a hajdani népszerű filmsorozat, Miért éppen Alaszka? Nos itt szó sem volt kényszerről, ez egy akkor már tizenhárom éve tartó szerelem volt, melynek gyökerei az Egyesült Államokba vezetnek vissza, ahol Erika nyelvészetet tanult. A New York-i egyetemi évek alatt nemcsak a világ legkülönfélébb embereivel ismerkedett meg, hanem azok kultúrájával és nyelvével is. Mondanom sem kell, hogy a nyelvészeknek a legérzékenyebb érzékszervük a fülük. Így egy nap, amikor meghallott valakit, aki wolof (magyarul írva volof ) nyelven beszélt egy pillanat alatt megváltozott az élete. Ilyen az, amikor az ember lánya szerelembe esik, s nemcsak esik, hanem hagyja magát sodortatni, felül a hullámok hátára. Így ismerkedett meg Cheikh Lô-val, a szenegáli zenésszel, aki még magasabbra engedte szárnyalni ezt az újdonsült szenvedélyt. A világhírű előadóművésszel személyes barátsága lett, amit a New York-i évek után sajnos elég nehéz volt ápolni. A könyv bevezetőjéből részletesen megtudhatjuk, hogyan is alakult ki ez a hatalmas szenegáli vonzalom, milyen egyéb barátságok szövődtek. Igazából napokig olvastam volna már ezt a bevezetőül szolgáló részt is, hiszen egy átlagos ember számára ez az egész egy hihetetlenül izgalmas és érdekes kaland. Hét év múlva Erika visszatért Magyarországra immáron férjével, a török származású Faruk-kal és Jázmin nevű lányukkal. (akinek a könyvet ajánlotta) Az elkövetkező években többek közt külföldieknek tanított magyar nyelvet, nyelvkönyveket írt számukra, vezette az American Cormer kulturális központot és kismillió egyéb dologban is részt vett, miközben lelkében dédelgetett egy álmot, hogy egyszer elmegy Szenegálba.
2011 januárjában ez meg is adatott számára. A könyv ennek a 11 napnak a története, tulajdonképpen egy útinapló, de valójában sokkal, de sokkal több. Persze kapunk eligazítást arról is, hogy egy mezei turistának milyen kihívásokkal kell szembenézni, ha ilyen utazásra adja a fejét; az oltásoktól, a taxis lehúzásokon át, a megfelelő ruhaviseletig. Erika mindvégig szeretne kilépni a "turista" szerepéből és kvázi igazi őslakosként velük élni. Ebben nagy segítségére van az, hogy mindenki megdöbbenésére jól beszéli a wolof nyelvet. Karakán, bevállalós, nem a fényképezőgépét kattogtatja, hanem ismerkedik, mosolyog, asszimilálódik. Ottlétének természetesen vannak hivatalosan platformjai, megnézi dakari American Corner Központot, ellátogat a Cheikh Anta Diop Egyetemre, de közben magába szív mindent, amire oly régóta vágyott.
"Furcsa módon azon gondolkodtam, mit vegyek fel az első napon. Kicsit nevetséges, olyan ez számomra, mint egy rituálé. De tulajdonképpen az is. Elvégre tizenhárom évet vártam erre a pillanatra. Sok-sok érzés és gondolat kavargott bennem, de főképp az, hogy leírhatatlanul boldog vagyok."
Ízek, illatok, szemet gyönyörködtető színek, zene és egy lelassult világ veszi körül. Dakar ezerféle arcát megismerhetjük kóborlásai során. Az ottani filozófiát, az "inshaAllah" -ot, ami valami olyasmit jelent, hogyha Allah is úgy akarja. Ezt nem is kell elmagyarázni, a napok során teljesen megértjük, sőt át is vesszük ezt az attitűdöt, ahogy főszereplőnk is átvette. Egy mindent átélni akaró és tudó magyar nő titkos kísérői lehetünk, átvesszük az ő elsöprő lendületét, szívét lelkét. Fantasztikus élményeket élhetünk át, ami nem kizárólag a kirándulásokat és izgalmas eseményeket jelent, hanem általa kicsit megtanuljuk azt, hogyan szippanthatjuk ki egy utazás velejét. Vannak emberek, akiknek ez egész egyszerűen megy, ösztönösen tudják, miként csinálják. Nos, Sólyom Erika pont ilyen. Elmegy ebédelni, és veszi a bátorságot, hogy egy helyi étkezdébe menjen be, ahol kedvenc ételét, a szenegáli ceebu jenn-t (hal, rizs, főtt zöldségek) választja. Míg készül az étel, beszélget a pincérnővel, annak fiával, természetesen wolof nyelven. Két percen belül már át is keresztelik Aida-nak, családjukba fogadják és újabb percen belül feltűnik egy zenész is. A helyi griot, a nagy tiszteletben álló énekmondó egy magasztaló, áldó éneket ad elő, melyet az ottani kora hangszerrel kísér. Az autentikus áldás miatt Erika elárulja lánya és családja nevét is, szóval tényleg szempillantásnyi idő alatt mindent tudnak egymásról. Az ételek és a zene mellé még a mindent belengő csuraj illata is beszegődik, hogy a magyar utazó emlékezetének minden szegletébe sátort verjen.
Ugyanebben az izzásban telik el mind a tizenegy nap, és elhihetitek egyik reggel sem ígér kevesebb kincset, mint az előző. A hét csúcspontja, a váratlan, de titkon remélt találkozó Cheikh Lô-val és egy még ennél is fantasztikusabb élmény. De mindent nem akarok elárulni!
Sólyom Erika hihetetlen jó mesélő, ittam minden szavát, szívet-lelket utaztat. Azt mondanám róla, hogy nagyon tudja, hogyan kell élni és ezt át is tudja adni a sorok között. Olvasás közben természetesen én is rákerestem mindenféle utalására, zenére, előadókra, helységekre, ékszerekre, illatokra. (Azt a fránya csuráj-t nem tudtam beazonosítani, de gondolatban egy keleties illatot társítok hozzá.) Így az olvasás járulékosan egy másik különleges élményben is részesített. Polcz Alaine jutott eszembe, aki talán a Leányregényben írta, hogy az utazásra való előkészület, a megnézendők betervezése, az útirány feltérképezése, a kellékek beszerzése már önmagában is egy óriási kaland, és amikor nem is tudtak elutazni, akkor gondolatban felkészültek egy ilyenre, és ez már majdnem olyan volt, mint maga az út. Most a kedves olvasó is részese lehet egy ilyen majdnem utazásnak, miközben rengeteg mindent megtud az afrikai országról, történelméről, kicsit a kultúrájáról és életszemléletéről.
Kedves Sólyom Erika, Aida, Fatu
Ndiaye és ki tudja még hány nevet kaptál, csak arra kérlek, hogy mesélj még nekünk! Mesélj bármiről, az egyetemi évekről, más utazásaidról, engem személy szerint a Cheikh Lô-val kapcsolatban megemlített vallás is nagyon érdekel. Mesélj ilyen szemlélettel, átéléssel, ilyen szenvedéllyel!
"Próbáltam az utam során kevés fotót készíteni, inkább a szememmel és szívemmel őriztem meg mindent, de akkor ott azonnal a fényképezőgép után nyúltam. Ezt muszáj volt megörökítenem. Budapestes póló a Dakar melletti teraszról, a youtube-os házból! Egy pillanat alatt pingponglabda méretűvé zsugorodott össze a földgolyóbis."
"Érdekes, hogy az emberek hogyan intik le itt a taxikat. Igazából nem integetnek, hanem pisszentenek. Akkor is, ha valakinek a figyelmét fel akarják hívni valamire. Nincs igazából kiabálás az utca másik oldalára, inkább csak piszszentés."
"Itt senki sem siet. Még egyetlenegy embert sem láttam rohanni. Mindenki komótosan sétál, a pincér is lassan hozza az ételt, a víz is lassan csepeg a zuhanyrózsából. A nagy szegénység mellett van valami nagyon nagy szabadságérzet is itt a levegőben. Fantasztikus, ahogyan a gyerekek egyedül játszanak az utcákon, mindegy, hogy négyéves vagy tíz-, elmehet egyedül bárhova, akár este is, és jön, amikor jön, de mégis tudja, mikor kell jönnie. És jön is."
"Hajnalonként a mecsetből jövő imaénekszóra ébredtem. Van valami csoda szép ebben. Törökországban manapság már többnyire felvételről szól az ezan, de itt úgy néz ki, még mindig igazi müezzin élő énekhangja száll a levegőben s szólítja imára az embereket. Én beleszőttem az éneket az álmomba, és aludtam tovább. Nem vagyok jó muzulmán."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése