Dragomán György - Főzőskönyv

Kapcsolatom a könyvvel úgy kezdődött, hogy követem Dragomán György közösségi oldalát, és szilveszter előtt az egyik írásában igazán kedvem leltem. Arról szólt a fáma, hogy miként lehet egy jóféle újévi lencselevesre szert tenni. No' hiszen, erre már én is felkaptam a fejem, mivel akár igaz, akár nem, de a gazdagság és áldás  reményében én is az apró szemű hüvelyessel indítom rendre az évet. Az ember megteszi, ami telik tőle, nem? Eme lencseleves tárkonyos is, meg paradicsomos is, és  beletévedhet abba a fazékba nagy duzzogva egy kis kolbász is. Nem is a dicskoszorú reményében, dehogynem hanem inkább az írás átütő stílusa miatt, végül megalkottam a végtelen jólétet hozó levest. Az újévi ebéd után a rendesen kiürült mélytányérok láttán megrészegülten újabb sikerekre vágytam. És ha a 2021-es esztendő még forradalmi anyagi változásokat nem is hozott, annyi azért került a bankszámlámra, hogy megvehessem immáron Dragomán György újonnan megjelent kötetét, a fent említett leves történetét is tartalmazó Főzőskönyvet.

Mert alapvetően ez nem is egy szakácskönyv, hanem egy életkönyv, ahol nagy szerepet tölt be az ebédlőasztal. Polcz Alaine Főzzünk örömmel kötetét juttatta eszembe, ahol hasonló élményekkel gazdagodtam. Sőt azóta észrevettem, hogy rendre az ilyen típusú szakácskönyveket preferálom, ahol az ételekről nem csak az összetevőik és elkészítésük szintjén beszélnek, hanem a hozzá kapcsolódó történetek, legendák is bemutatásra kerülnek. A saját receptkönyvembe is írok egy-egy emlékezetes információt, kinek-mire készítettem, milyen sztori kapcsolódik hozzá. Persze ezek messze elmaradnak attól, amivel Dragomán György megkínál bennünket. 

Vannak szakácskönyvek, melyek olyan álomszép képeket tartalmaznak, hogy az ember azonnal meg akarja maga is alkotni azokat az ízes csodákat. A Főzőskönyv ugyanilyen, csak épp a szerző itt a szavakkal bánik úgy, hogy magunkénak akarjuk tulajdonítani azokat az életérzéseket, melyeket megjelenít. Mert nem biztos, hogy elsősorban a zamatokat akarjuk, hanem úgy összességében mindent, ami a sorok közt megjelenik. Itt pedig tapinthatóan jelen van  a gyermekkor a minden éhségét csillapító vajas kenyerével, a gyermekeink örökké pizzát követelő közös harsogásával, de a személyes kedvencek, békítő falatok, ünnepek elengedhetetlen ízei is. Ezek pedig nem csupán a libacombról és hideg paradicsomlevesről szólnak, hanem mindarról, amit az étel jelenthet. Mindez Dragomán György stílusában. Humoros, végtelenül őszinte, magát is kritikusan szemlélő, örökké kísérletező lendülettel tálalja fel ételeit, és csak úgy mellékesen egy-egy rövidebb novellával is megajándékozza nyájas asztaltársaságát. 

Ez alkalommal kedves Író Úr inkább a főzési és alkotási szenvedélye nyűgözött le, és nem egy kreálmányát azóta magam is elkövettem. Kreatúra, mert hogy nem feltétlenül a disznópecsenye az ami lázba hozott, hanem például a hideg tea készítése, vagy a fűszerek iránti hódolata, ami engem is megérint, vagy épp a saját készítésű tárkonyecet tudománya, ami nálam  a térdremegtető kategóriában van. Szóval inspiráló lett ez a könyv úgy egészében és darabjaiban is. A vaslábosok titkáról szerintem mindenkinek hallani kellene, akárcsak a számomra teljesen fehér foltot jelentő kukta edények rejtelmeiről is. Sótól az eperig, hagymalekvártól a panírozásig élményszámba megy az összes történet. Végére hagytam a közös kedvencünket, a kenyér készítést. Most sajnos nem vagyok abban az életállapotban, hogy ezt megtehetném, de volt idő, amikor nem így volt és talán lesz is. Nagyon jó volt ezeket a tapasztalatokat olvasni egy olyan embertől, akinek eddig csak tollforgató keze ügyességét ismerhettem. 

Varázslatos volt számomra megélni azt, hogy képek nélkül is ugyanolyan intenzíven hatottak az illatozó ételek, beindultak a gyomornedvek, mintha csak a népmesei terülj, terülj asztalkámat láttam volna lelki szemeim előtt. 

Hozott pontszám: 5

 

Dragomán György