Péntek Orsolya - Hóesés Rómában

 "Milyen az a hely, ahol késő van valamire tizenöt évesen? Eszter éles hangja, mint egy mérgezett nyíl, repült át az asztal felett..."

"Ebben a családban mindenből kettő van", hangzik el a regényben, és nemcsak, hogy kettő, de valahogy ez a kettő is összegubancolódik folyton. Júlia és Borka unokatestvérek, de a megtévesztésig hasonlítanak egymásra. És ha valóban létezne bármily keveredés is, a sorsukban megvan az a végtelen egyezés, amit magukon viselnek egyazon kor, egyazon társadalmi helyzet szülöttei.

Borka Magyarországon marad,  Júlia Rómába emigrál a hatvanas évek reménytelenségében. Vajon melyiküknek sikerül jobban kiteljesíteni önmagát? A művészetet választó Júlia hirtelen eltűnt apját kutatja Olaszországban. Gyökeret keres, menedéket vagy valakit, akihez tartozhat? Miközben nem engedi el a magyar szálakat sem, Borkát, akihez valódi ikerkapcsolat köti, s be nem teljesedett anyaságát az ő lányaiban, Eszterben és Dorkában próbálja megélni. Borka pedig itt próbál boldogulni,  végletekig beszorított keretek között, a rendszer, a házasság, a boldogtalanság betonpaneleinek nyomása alatt.

Az jutott eszembe a könyv elolvasása után, hogy jobb lett volna soha nem olvasni ezt a könyvet. Jobb lett volna nem tudni azt, amit csak sejt az ember.  Péntek Orsolya  hihetetlenül precíz és türelmes hóhérom volt. Éveken át csiszolta élesre a lányok sorsának kőszirtjeit, s amikor szétaprózta az időt és az eseményeket, morzsákra bontotta a múlt emlékeit, akkor beleengedett ebbe a tűkristályos verembe, ahol minden mondat és mozzanat megsebezett. Rendkívül fájdalmas női sorsot sikerült megalkotnia, ami horzsol és mar. S közben, mint egy fáradt metronóm, amely egyre lassabban kattog, az idő is lelassul, a mondatok is szinte szétlapulnak, elég észrevehetetlenül keveset mondaniuk és úgyis sokak. A mellkasban szorító pihegés fájdalmai ezek. A regény körülbelül felénél beáll ez a kimerevített fájdalom, és innen csak nagyon lassan lehet feljebb, de nem feljutni, valami elviselhető világba. Belőlem kiszívta a remény minden szikráját. Ebben a tekintetben képes volt tökéleteset alkotni a szerző, még ha nem is kellemes az összkép. 

Egyedülálló Péntek Orsolya stílusa, mind a háromkötetes regény koncepciója, mind ennek a résznek a felépítése és jellegzetességei. A korábban olvasott Dorka könyvét most már biztosan jobban tudnám kötni, de bevallom hogy semmi kedvem ebben a közegben maradni, sőt talán jobb volt úgy, a háttér nélkül követni a lány sorsát. A Hóesés Rómában egyfelől érzékelteti a női támogatás erejét, a sorsközösség jelentőségét, de még így sem volt képes egy pászmányi napsugarat belopni a történetbe. Egy kósza mosoly sem futott végig az arcomon, hiába láttam a szerző szép természeti képeit, belevakult a lelkem ebbe a kigyomlált reménytelenségbe.  

Hozott pontszám: 4