Ferrante, Elena - Nápolyi regények sorozat

Elena Ferrante négykötetes sorozatának elolvasása már régi fogadalmam volt. Még 2019-ben került pont az "i-re" az Őszi Margó Fesztiválon, amikor Kim Leine dedikálásért álltunk sorba és várakozás közben beszélgetni kezdtünk az előttünk álló férfivel. Akkor  "mindenképp el fogom olvasni" ígérete nélkül szinte nem is távozhattam a helyszínről. Régóta terveztem a könyvek elolvasását, hiszen Ferrante megismerése új korszakot hozott az életemben. A Tékozló szeretet című könyvével találkoztam először, amikor még nem voltam molyos, viszont már akkor is tagja voltam egy online olvasói körnek, akikkel közös olvasásokat terveztünk. Megdöbbentő élmény volt a könyv, bár nem egyértelmű kedvenc, mégis meghatározó jellegű.

A Nápolyi regények sorozat nyitó kötete, a Briliáns barátnőm pillanatok leforgása alatt berántott az ötvenes évek Nápolyába és egy barátság kezdetébe. Lila és Elena életre szóló köteléke akkor pecsételődik meg, amikor bedobják babáikat a pincébe, ez már amolyan vérszerződés. Életük színtere a telep, melynek életét szorosan meghatározza a kolónia íratlan szabályrendszere, ami alól nem könnyű és nem is ajánlott kilógni. A háború utáni nyomor falak közé szorult szegénysége úgy ül meg a családok életén, mint a por. Mindent belep, lerázhatatlan, s minden lélegzettel egyre mélyebbre kerül az ember tüdejébe. De még itt is megvan a hierarchia; akinek kicsivel is több van, mint a többinek, könnyen a másik feje fölé nőhet. Hamar kialakul a szerepek leosztása. Ebben az ökölharcok vezérelte világban kezd alakot ölteni Elena intelligenciája, tudásvágya, amihez Lila ösztönös tudása jól tud kapcsolódni. Kettejük barátsága olyan ellentmondásos, amilyen csak lehet. Elena folyton Lila megbecsülésére vágyik, míg Lila barátsága birtokló szeretet. 

Egyfelől érdekes a megteremtett olasz miliő, másfelől a szereplők alakja is végtelenül izgalmas. Nem csak Lila és Elena, hanem az összes résztvevő vonzza az érdeklődést. Lila egy hihetetlenül erős egyéniség, mindig tudja mit akar, képes elérni bármit, mindvégig úgy tűnik, hogy ő mozgatja a szálakat. Lehetetlenség volt őt szeretni, bár nagyszerűsége vitathatatlan. A szerző a történetet mesélő Elena mellé helyezi olvasóját, de ne gondolja senki, hogy ez könnyebb feladat. Ahogy halad előre a történet, egyre nehezebb  megérteni a lány cselekedeteinek mozgatórugóját. Egy olyan útra lép, ami nem csak a szülei, hanem a telep életétől is eltér. A mintanélküliség, az első generációs értelmiség magányának batyuját veszi a vállára. Ebben a kemény, férfias világban nehéz a járatlan utat választani, és nem mindenki alkalmas erre. 

A második rész, Az új név története folytatja a két lány sorsának bemutatását, miközben egyre tágabb képet kapunk Nápoly életéből, s más társadalmi rétegek mindennapjaiba is beleshetünk. Elena kitart a tanulásban, a független lelkületű Lila pedig férjhez megy, és egy egész más oldalról kezdi megtapasztalni a női sorsot. A tetralógia középpontjában egy szerelem áll, jobban mondva egy olyan férfi, akiben mindkét lány megtalálja  a maga reményét. Egyre inkább testet ölt a féltékenység is, ami eddig is  jelen volt, de csupán érezni, feltételezni lehetett, most azonban  előlép a homályból. Érdekes megtapasztalni a szeretet és a féltékenység késélen táncoló dinamikáját, a lemondás nagylelkűségét szemben a mardosó szerelemmel. A barátság és szerelem csörtéje a lélek pástjában. Egy percig sem irigyeltem ezt a barátságot. Se megbízni nem lehet a másikban, sem rábízni a titkainkat. Játszmák, kicsinyes csaták, rosszindulat.

Aki megszökik és aki marad, a sorozat harmadik része nem kevésbé veszi igénybe az olvasót, mint az előzőek. Egyfelől beszippant a történet és rabul ejt, olyan, mint egy dél-amerikai szappanopera, másfelől viszont egyre erősödhet az emberben a középpontba állított kapcsolat okozta viszolygás. Egy kicsit én is megfeneklettem az olvasással. Amíg a korábbi két részt négy-négy nap alatt olvastam el, addig ezzel majdnem két hétig szenvedtem, és közbe is iktattam 3-4 könyv elolvasását. Egyszerűen telítődtem az egésszel. Csupán Ferrante zsenialitása az, ami nem engedte, hogy feladjam az olvasást. Megteremti az érdeklődés feszültségét, folyamosan viszi előre a történetet egy apró részlettel, ami nem hagyja nyugodni az embert. Nem is az események alakulása izgatott, hanem a szereplők reakciója ezekre a történésekre. 

A negyedik rész, Az elvesztett gyerek története ismét csavart hoz, nem is a cselekménybe, hanem sokkal inkább - a már korábban is általam kiemelt-, jellemábrázolásokba. A váratlan fordulat  Lila életében új oldalról mutatja meg a sebezhetetlennek tűnő nőt, illetve a barátnők kapcsolatába is új színt hoz. Lila rábízza naplóit Elenára, aki lehetőséget kap arra, hogy újraélje a múlt eseményeit és meglássa azokban Lila mozgatórugóit. Már, ha él a lehetőséggel. A harmadik résznél érzékelt vontatottság  feloldásra került, bár a nyitva hagyott történet hiányérzetet is kelthet az olvasóban.

Van bennem egy tisztelet és hódolat a szerző nagyszerűsége okán. Olyan különleges jellemekkel kínált meg engem, akiket el sem tudtam volna képzelni. Részletes, meghökkentő,  ugyanakkor egy pillanatra sem bújtam volna a szereplők bőrébe. Ez a Vezúv lábánál elterülő monumentális olasz város most árnyékos oldalait mutatja meg. Bár a téma okán bármikor lecsúszhatott volna a színvonal, Ferrante nem engedte ki kezéből a gyeplőt. Azáltal, hogy Lila és Elena életének változásait mindvégig társadalmi összefüggésbe helyezte, egyben elvette a lehetőséget a regénytől, hogy az elakadjon  a csetepaték, verekedések és hisztérikus szerelmi viszonyok küszöbén.

Ennek a sorozatnak kiemelkedő ábrázolási eszköze az árnyalt nyelvi kifejezés, ami a magyarban talán visszaadhatatlan. A nápolyi nyelv -melynek eredőjéül a vulgáris latint jelölik meg-, a lakosság felének anyanyelve, holott a hivatalos olasz a toszkán dialektuson alapul. Elena történetének,  környezetéhez való viszonyulásának alakulását a szerző a nápolyi illetve olasz nyelv váltott használatával oldja meg. A sorozatot fordító Matolcsi Balázs, illetve a negyedik részt fordító Verseghi Anna, véleményem szerint nem kis kihívással nézhetett szembe. 

Összességében nagyon nagy olvasási élménnyel ajándékozott meg engem a titokzatos olasz írónő. Ez a hatalmas nápolyi saga felejthetetlen, s egyben örök titok is marad számomra. Lila karizmatikus, mindent lesöprő figurája egy megfejthetetlen rejtély marad nekem, akárcsak annak megítélése, mire jutott volna Elena egyedül. A saját hang megtalálása nemcsak az írásban bír kiemelkedő jelentőséggel, hanem az élet minden területén. Elgondolkodtatott, kalandra hívott a történet. Nem bántam meg az olvasást, pedig többször is feldühítettek a szereplők, nehéz volt szembenéznem a saját értetlenségemmel is. Ferranta valami ősi, nyers erővel ábrázol, végtelenül lazán tipor a lelkekbe, tapad, sűrű és fojtó. Ennek elviselése nem kis teljesítményt kíván az embertől, ugyanakkor megajándékoz valami igazán különlegessel. 

 

Hozott pontszám: 5