A XIX.
században a lélektani kutatások új fejezete indult, amikor szinte egy időben
két olyan óriási koponya tevékenykedett, mind Sigmund Freud és Carl Gustav
Jung. Jung munkásságának bemutatása lehetetlen a másik nagy pszichiáter nélkül.
Bár gondolataik ugyanarról a tőről fakadtak, mégis útjaik szétváltak.
Jung újszerű gondolatait éppen a szabad asszociációs vizsgálatok inspirálták. Felfedezte, hogy a fel nem ismert érzelmek jól beazonosíthatók általa. Jung mindig is nagyra becsülte a nála húsz évvel idősebb Freud munkásságát, bár elkeserítette csökönyös ragaszkodása a gyerekkori szexualitás központi jelentőségéhez. Mégis több mint hat évig együttműködött vele, mivel fejlődőképesnek tartotta a pszichoanalitikus elméletét. Ez az időszak az elmebetegség gyógyításának hajnala volt, nem is igen értettek hozzá. Mondhatni, hogy az orvosok és a laikusok is rettegtek az elmebetegségtől, nem értették az okait és roppant veszélyes dolognak tartották. Jung úgy fordult a betegei felé, hogy nem a betegséget, hanem sokkal inkább a beteget, mint egyéniséget akarta tanulmányozni.
E. A. Bennet kötetében bemutatja a két pszichiáter kapcsolatát, együttműködésüket és szétválásukat. Majd rátér azokra a sajátosságokra, melyek Jung munkásságát jellemezték; a jungi típustanra (extra- és intorverzió), a tudattalan világára, animus és anima szerepére, az árnyékszemélyiségre, a kollektív tudattalanra, az archetípusokra és az álmok jelentőségére.
A tudattalan létezésének gondolatát akkoriban nem fogadták kitörő örömmel. (Pláne a kollektív tudattalan létezését.) Jung mégis kitartóan törekedett annak megismerésére, így nagy hangsúlyt fektetett az álomanalízisre. Az álomban próbál meg kapcsolódni a tudatalatti a tudathoz. Ugyanilyen fontos volt számára az aktív imagináció, mely azt jelenti, hogy az elképzelt képeknek egyedi életük van, szimbolikájuk sajátosan fejlődik, ha a tudatos értelem nem avatkozik közbe. „Az ember minden műve az alkotó képzeletből ered” –vallotta.[1] Az aktív imaginációban megjelenő tudattalan kép sokszor tovatűnik, ezért jó, ha ezek alakot tudnak ölteni festésben, rajzban vagy mintázásban. Azt vallotta, hogy a megfestett, megmintázott munkák a psziché belső birodalmába vezető felfedezőutak. A művészet és alkotás a művész érzéseire hagyatkozik. Azok a korábbi rejtélyes lelkiállapotok, amelyek érthetetlenek voltak az egyén számára, alkotás közben egy intuitív megértés villanófényében kivilágosodnak. Maga a művész sem kell, hogy tisztában legyen a kép vagy szobor értelemnek szóló üzenetével, hiszen ez nem a logikát követi. Jung hitte, hogy az aktív imagináció segít abban, hogy a tudatos énünkben felismerjük a tudattalant. Ez az ösztönös festészet és mintázás, melyet már Jung születése előtt széles körben alkalmaztak gyümölcsözően egészíti ki a jungi pszichoterápiát. A szabad alkotásokban valósággá válhat a tudattalan érzete. Ilyen értelemben viszont Jung volt az első, aki tudatosan azzal a szándékkal alkotott, hogy megismerje saját belső képeit. Tapasztalatai, és a páciensei elmondása alapján már maga az alkotó folyamat gyógyító erővel bír. Bár Jung soha nem nevezte magát művészetterapeutának, de az alkotófolyamatok aktív alkalmazása miatt méltán tarthatjuk őt annak. A „Mandala”, és a „Filozófusok fája” című kötetben a betegei, a „Vörös könyv”-ben pedig saját alkotásait mutatta be. Együttes tapasztalatai azt mutatták, hogy ezekben az alkotáskor olyan belső erők szabadulnak fel, melyek segítenek az individualizációban, a személyiség kibontakozásában, az árnyék elfogadásában és módját adják annak, hogy kapcsolatba kerüljünk a mély-énnel (Selbst). A megjelenő belső képek, azok tudatosítása az érzelmi feloldódás ajándékát hozzák magukkal. A belső tudattalanból felszínre törekvő képek strukturálatlanok, alaktalan, formanélküli valóságok, akárcsak álmaink. Az érzelem nyelveinek hívhatjuk őket.
Jung életének sarkalatos pontja volt az elmélyült, intenzív gondolkodás. Érdeklődése számos területre kiterjedt, több vaskos kötetben rögzítette meglátásait. Az archetípusok, mítoszok és szimbólumok központi szerepet töltöttek be összegző látásmódjában. Nagy felfedezés volt számára az alkímia is, melyet a „tudattalan pszichológia” ikertestvérének látott. Ezeket az ősi képzeteket a létező tudattalan korábbi meghatározásainak vélte. A mind nála, mind az alkímiában fontosnak tartott ellentétek és kettősség mellett a szellemi energiák jelentősége is hasonlóságot mutatott. De bevallása szerint gyakran az alkímiában használt jelképrendszer adta kulcsát egy szimbólum megértéséhez. Számára egy filozófiai rendszer volt az alkímia, melynek központi kérdése a jó és a gonosz viszonya, miként lehet az élet két alapvető arculatát nemessé formálni. E. A. Bennet ezért fontosnak tartotta, hogy ezt a területet is belevegye könyvébe, akárcsak a Magyar C.G.Jung Analitikus Pszichológiai Egyesület, aminek logója éppen egy „uroborosz”, a saját farkába harapó kígyó vagy sárkány, az örök körforgás és a teljesség szimbóluma az alkímiában – valamint a kollektív tudattalan szimbóluma a jungi analitikus pszichológiában.
Jung mindvégig nyitott volt a változás folyamatára. Engedte, hogy újabb tapasztalatai alakítsák korábbi nézeteit, nem ragaszkodott mereven elképzeléseihez, mint Freud. Ha tovább élt volna, talán módosította volna ezeket is, vagy integrálta volna a lélektan újabb felfedezéseit. Újszerű gondolkodása nélkülözte a dogmák béklyóit, ezzel szabad utat mutatott követői számára.
[1] Jung Összegyűjtött művei, 16.kötet, 45.oldal
„… tudok egy jón és rosszon túli istenről, aki éppúgy bennem lakozik, mint akárki másban: "Isten :kör, amelynek mindenütt van középpontja, de kerülete sehol.” (a mondás Alain de Lille ciszterci szerzetestől származik)*
"Más természetű érzelmeik törtek felszínre akkor, amikor a Junggal folytatott vita után Freud egyszercsak elájult. Ernest Jones is beszámol erről a közjátékról, s megjegyzi, hogy Freud már korábban is elájult egyszer, mikor Junggal vitázott."
Ami manapság történik, valószínűleg nem más, mint hogy látásmódunk
„alacsonyabb szintre süllyed és az összemosás folyamata” indul meg,
amely megfosztja az egyént egyedülálló voltától, aki aztán tehetetlenül
hányódik az Államigazgatás hullámai közt. Az egyén fokról – fokra
elveszti megkülönböztető jegyeit, és "egyre távolabb sodródik attól az
erkölcsi elhatározástól, hogy a maga mércéje szerint élje az életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése