Vida Gábor - Ahol az ő lelke

Lehet vajon a háborúról írni úgy, hogy szinte  fegyver sem dördül el? Lehet beszélni honszeretetről, ha távol kalandozunk otthonunktól? És a lélekről, hogyha az nincs is ott? Úgy tűnik, hogy Vida Gábor képes volt erre. Kötete számomra a hiány regénye. Mint kiradírozott alakok sziluettje jelennek meg figurái a történetben, akárcsak a kolozsvári Mátyás király szobor olykor eltűnő érclovasa. 

Vida Erdélyében nagy csend honol. A lemondás halk sóhaja ver tanyát újra és újra mind az egyén, mind a közösség életében. Olyan nagy a némaság, hogy még a gyűlölet sem suttog. Pedig az első világháború robajait és Trianon sirámait is hallanunk kellene, de legalább Werner Sándor panaszát, akinek az alku szerint le kell mondania szerelméről, és gyermekének anyjáról, Kladovka Máriáról. „Jó alku nincs”, hangzik el rögtön az első oldalon. A kevésbé jó alku viszont úgy szól, hogy Sándor megtarthatja és felnevelheti fiát, Lukácsot. A teológusnak készülő gyermek nem fejezi be tanulmányait, de nincs is arra szükség ott, ahová az élet sodorja, a forró Afrikában. Mindeközben apja az Újvilágba tartó hajón a gazdagodás reményét dédelgeti szívében. Két ellentétes irány, felfoghatatlan távolság, s közben otthon dúl a világháború pokla.  Mint ahogy egy impresszionista festmény elmosódó foltjait látjuk, a periférián úgy vannak jelen hiányukban a főszereplők. De mindketten visszatérnek, s bár elmenni könnyű, visszaérkezni már nem annyira. Ebben az új helyzetben kell megtalálniuk boldogulásukat. Lukács is itt hagyta lelkét, lemondott szerelméről, Daniel Klaudiáról, úgy, ahogy hajdan apja is elvált Máriától. De nem csak haza lehet visszatérni, hanem talán van út a hajdani kedveshez, talán meglelhetjük a lelkünk elhullott darabját. 

A regényben összeolvadó párhuzamot érezhetünk a haza és a kedves szeretete között. Ugyanazt a veszteséget, csendes lemondást, olykor őrült lépést követeli meg mindkét elköteleződés. Van bennük egy sodródás, a férfias küzdelmet nélkülöző átengedés, ami a reménytelen, csüggedt ember jellemzője, és csak erősíti azt a csendes atmoszférát, ami belengi az egész kötetet. Mégsem lesz az olvasó számára ellenszenves ez a hozzáállás, mert a hamu alatt ott izzik a parázs, és amikor kell, majd szökellni fog a bozótban megbúvó gazella. Az, hogy Kolozsvár Románia része lett, az csak egy átmeneti állapot, nem is kell megtanulni románul – véli az egyik főszereplő. Oly átmeneti, mint az, hogy Mária báró Engelstett-Wörnitz férje lett. A magánéleti szál alakulása - anélkül, hogy bármit is kijelentene, sőt igazából csak foszlányosan derengeni engedi a végkifejletet-, az Erdéllyel kapcsolatos fordulat lehetőségével is enged ily módon eljátszani. 

Vida prózája sűrű, többszörösen összetett mondatai egy végtelen szövegfolyam érzetét adják. A ki nem bogozható gombolyag szálát nem engedhetjük el olvasás közben. A gondolatok egymásba fonódnak, mint egy sorsszerűen kapcsolódó hálózat elemei vagy, ahogy megéljük mi magunk is, hogy semmi sem állhat magában, a másikra való befolyásoltság nélkül. Mégis jó olvasni, mert visz a szöveg, és láthatatlanul hatása alá kerül az ember, ahogy az egy jó irodalomnál lenni szokott. Van az egész írásban egy mérhetetlen alázat és szerénység, ami ellen talán lázadnánk is, de addigra már befolyása alá is kerültünk. Ehhez társul az a lapokon is átizzó szeretet, amit a szerző Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely s az egész Anyaföld kapcsán kifejez. A helyszínek részletekbe menő alapos ábrázolása, a szinte térképészeti pontossággal megadott terek, épületek, de még a pergő vakolat is tapintható a sorok között, és átragasztja olvasójára ezt a szenvedélyt. Ez a gazdagság áll kontrasztban a külföldön játszódó időszakok puritánságával.

Nem lehet ezt nem szeretni.

Hozott pontszám: 5

Vida Gábor

"Ezekért a sötét gondolatokért jöttem volna haza, mondja keserűen magában, hát ennyi az egész, az álmok, a vágyódás, az évek, amelyek elemésztik a fiatalságot, amelyek felaprítanak mindent, mint a termeszek, hogy még csak nem is forgács meg szilánkok maradnak a mindenségből, hanem fűrészpor, homok, ocsú meg egy pohár savanyú bor, egyedül a kolozsvári szotyogós estében."
  

"vannak indulások, amelyeknél fontos ott lenni, mert az érkezés sosem egész biztos."

"Olyan ez, mint a szép nő, ha nem nézi senki elragadtatva de legalább kritikusan, akkor nincs is…”