"A kölcsönzős egész háta egy gigantikus tigrisfejjé változott. A tigris orra éppen a lapockák közé esett, mintha az állat kicsit leszegte volna a fejét. Az egyik szeme maga a sötét anyajegy volt, kis fehér udvarral a pupilla körül. A másik szemét a művész odatetoválta a bal lapockára, de olyan ügyesen, élethűen, hogy senki, aki azelőtt nem ismerte a kölcsönzőst, meg nem mondta volna, hogy a két szem között van különbség. Ahogy a kigyúrt hátú ember hajlongott, a tigris pofáján finoman megmozdultak a csíkok, ha pedig összeszorította a lapockáit, mert mondjuk a magasba emelt valamit, a tigris arca hirtelen ráncba gyűrődött, mintha támadni készülne....
Tavaly aztán a tigrissel valami különös dolog történt.
A gyerekek vették észre először, és mondták a szüleiknek, hogy jé, a bácsi hátán a tigris könnyezik..."
Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe, és kicsit érdekes is, hogy egymás után két a tárca műfajába tartozó könyvet olvastam el. Ha még azt is hozzávesszük, hogy közben a Félszárnyú Pegazust forgatom, mely szintén súrolgatja imitt-amott a műfaji határokat, akkor egyenesen nem értem magam. Azt viszont észrevettem, hogy bejön nekem ez a stílus. ( ?)
Tóth Krisztina írásai között mindig találni olyat, ami tetszik az embernek, ezért úgy tűnik, hogy nem nagy lutri leemelni a polcról egy munkáját. A körülbelül ötven novellát összegyűjtő Párducpompa most kifejezetten jól esett. Gyakran érezzük a novellásköteteknél, hogy hát hullámzó, meg vannak erősebb darabok. De most nem. Számomra teljesen kiegyensúlyozott, már-már szerkesztett volt az írások textúrája. Nem hatása, mert az nem igaz. Inkább azonos súlycsoport. Ennek oka lehet az is, hogy nem engedte elszaladni a tollát, szinte minden darab 3-5 oldal terjedelmű. De mi minden történik ebben a pár lapban?
Nos, nem a habkönnyű élet lesifotósa az írónő, az biztos. Nagyon tetszik a cím, mert teljesen lefedi a könyv tartalmát. A "Párducpompa", az utolsó kis írás a könyvben, nem más, mint egy sötét aluljáró pink graffitije. Elhaladtunkban rápillantunk, látjuk, nem értjük, de beleég a retinánkba. Akárcsak azok a történetek, amiket leírt Tóth Krisztina. Utazik, lát, hall, érzékel és mint író reflektál, azaz leírja ezeket. S az élet már csak ilyen.
Ha nagyon szegregálni akarnék, akkor tényleg vannak a könyvben súlyos, komor darabok, de messze vannak attól, hogy letargiába sodorjanak. Nem kevés novella foglalkozik a migránsokkal, bevándorlókkal, vagy faji kérdésekkel, de ezek is csak azt mutatják, hogy az életből kanalaz a szerző. Erről hallani mindenhol. A plázákban, a húsboltban vagy a faluban.
(Milyen ezek! Milyenek? Ismeretlenek. )
Aztán nem csak az idegenekről kapjuk le a keresztvizet, hanem górcső alá kerül a gonosz tanár, a szívtelen fodrász, a postán várakozó nyárspolgár is. A Párducpompában helyet kapnak csendesebb darabok is. Egy puha pislantással a kutyasétáltató, egymásba szerető párra vetül tekintetünk, akik lopott tapintattal szeretik egymást. Majd egy újabb pislantás, és a lift előtt állunk egy ikerpár előtt, akik közül az egyik beteg.
Tóth Krisztina szemével nézünk. Átcsorog rajtunk a látvány, de igazából már lépünk is tovább. Inkább szociográfia, ez igaz. Olyan, mint egy félbe hagyott mondat, amit te fogsz befejezni.
Tóth Krisztina
Hozott pontszám: 5
Kedvenc: Verset állva, A fésű.....,Kutyás történet (nehéz ám választani)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése