Jon, Fosse -Trilógia

 Álmatlanság / Olav álma / Esti dal

Ha meg kellene ragadnom a kötet műfaját, akkor egyértelműen a balladára voksolnék. És talán az egész alkotásnak most ez a legfontosabb része, hogy milyen műfaji jellegzetességekkel dolgozik.

Jon Fosse a kortárs norvég irodalom kiemelkedő alakja, aki mégis egy népies hangvételt választott mondandójához.  Ezek mindig elgondolkodtatnak, hogy vajon miért?

Ha a témából indulunk ki, akkor egy nagyon is hétköznapi sztorival van dolgunk; egy fiatal szerelmespár, Alide és Asle bolyong  Bjørgvin utcáin, szállást keresnek. A lány, Alide gyermeket vár, de senki nem fogadja be őket. Ez a kép két bibliai jelenetet is elegyít, egyrészről a számkivetett Ádám és Éva, másrészt a Szentcsalád szálláskeresése is eszébe jut az embernek. A cselekmény sűrítetten jelentkezik, néhány főbb vonallal ábrázolva. De még így is érezhető az a balsejtelmű árny, ami mindvégig ott lopódzik a pár életében. Valóban a történet egyetlen jelenetre fókuszál, arra, hogy végül hogyan és milyen módon tudnak menedéket találni, hol fog világra jönni a gyermek. Talán rebellis az a gondolat, ami erről nekem eszembe jutott, ki-ki döntse el, mert akárhogy is csűrjük csavarjuk, ez pont ellentettje a klasszikus jézusi születésnek. Fosse azt mutatja be, hogy mi lett volna, ha nem az Istengyermek születéséről lett volna szó, hanem csak egy egyszerű, jelnélküli, vadházasságban fogant csecsemőről. Mi lett volna, ha nem adódik egy barlang, egy istálló, egy vacok? Hogyan hurcoljuk magunkkal tetteinknek súlyát akár generációkon át. A születés és halál misztériumának megéneklése ez a történet.
A második rész, Olav álma, nem is álom, bár én mindvégig hagyományos értelemben szerettem volna érteni. Alide és Asle új néven, Asta és Olavként kezdenek életet a megszületett gyermekkel, Sigvalddal. Az apa a városba megy, hogy féltve őrzött hegedűjének árából jegygyűrűt vegyen, hogy a világ előtt legalizálják kapcsolatukat. De az emberi sóvárság, a bűn újra hatalmába keríti a férfit. A világ legszebb karperecét szerzi meg élete párjának. De nem csak kincseket, hanem a múlt sötét árnyait is szembehozza vele a sors. Egy ismeretlen idegen képében Olavnak számot kell adnia tetteiről. 
A harmadik rész pedig a ballada betetőzése, az Esti dal, mely tényleg egy szájról szájra hagyományozott népi legenda is lehetne, egy család tragédiájának megéneklése. Holtak és élők sorsa, a talpon maradás cérnaszálon lógó, szélben lengedező alkuja. 

Az önbeteljesítő sors fájóan búgó foszlányai, az állandó, körkörös helykeresés, a tragédia mélyvénás valósága. Nem derűs olvasmány, komorságában is fennkölt, lírai szépségű alkotás.

 

Hozott pontszám: 5

 Jon Fosse

"És Asle elindul Alida felé, Alida ott áll a fekete hosszú hajával és a nagy szomorú fekete szemével. És Alida elindul Asle felé, és Asle átkarolja, és kimennek és egyikük sem szól, csak mikor már kinn vannak az udvaron és megállnak, és Asle elengedi a vállát
Te vagy Asle igaz, kérdi Alida
És te Alida, mondja Asle
és állnak szótlanul
De én már láttalak, mondja Alida
Én is téged, mondja Asle
és állnak szótlanul
Szépen játszottál, mondja Alida,"

Kőrösi Zoltán - A ​testtől való szabadulás útja

Megpróbálkozom a lehetetlennel, elsőként írok Kőrösi Zoltán  1994-ben, a Pesti Szalon gondozásában megjelenő életműnyitó kötetéről, A testtől való szabadulás útjáról.  

A huszonegy novellát tartalmazó kiadvány három fejezetre oszlik. Az írásoknak talán az a legnagyobb jelentősége, hogy a szerző korai műveit tartalmazza, és mint ilyen az életmű szempontjából fontos. Ezért is érzem magam kevésnek egy átfogó elemzés megírásához. Leginkább az író azon ujjlenyomatait kutattam bennük, melyek a későbbi munkáiban valamilyen szempontból megjelennek, illetve óhatatlanul azokkal hasonlítgattam. 

Az első blokk, az Igaz történetek, avagy  A vidám történetek fesztiválja a művelődési ház kicsiny termében fogadja magába a környék lakóit, dolgozóit, a hentest, a videotékás hölgyet, a presszó fekete melltartós  háziasszonyát, a háztartási bolt szemüveges eladóját, akiknek egy családként "együtt dobban a szívük", "együtt az irodalom nagy, szent ritmusára". A beálló néma csendben történeteket mesélnek egymásnak, mulatnak, mintha csak karácsony lenne. A bevezető nem csupán az eseményekben helyezi el olvasóját, hanem beemeli abba az angyali csodába, ami Kőrösi egész munkásságát és világlátását tükrözi. Ez a három oldal tökéletes leképezése annak, amivel a későbbi regényekben találkozunk. Nem is az  írástechnikai elemekre gondolok, hanem az emberekről vallott hitvallására,  mindenek feletti tiszteletére, esendőségének gyöngéd elfogadására, ítélettől mentes befogadására, azaz a színtiszta emberszeretetre. Az öt novellát magába foglaló egység a Bureck-történetek láncolatára fűződik fel. Bureck a harmincöt körüli férfi életeseményei nem alkotnak szoros egységet, mégis áthatja az alkotásokat egyfajta mágikus légkör, ami majd az Ítéletidőben teljesedik ki a maga sokszínűségében. A Lágy tojás című novellában, melyben  Bureck szállást keres, tetten értem a szerző karakterekkel való játékát, azt ahogyan minimálisra vonja a távolságot a szereplők között, engedi közvetlen egymásba hatásukat. Olyan szépen folynak egybe, ahogyan a kávé elnyeli minden reggel a tejet. Sima, puha és természetes. Ha életérzéseknél tartunk, meg kell említenem rögtön az első kis történetet:  A macskát, ami azért volt fontos számomra, mert lélegzet visszafojtva tapasztaltam meg ugyanazt a félelmet, amit A hentesek kézikönyvében, a Resztelt máj novellánál. De a kőrösis motívumok között  megtalálhatjuk továbbá a lepke és a hozzá kapcsolódó átalakulást, kifejlődést;  az angyalok jelentőségét;  az idő szerepét. 

A második fejezet a Délutáni Képek megnevezést viseli. A cím visszaköszön majd a Délutáni alvás (2007)  kötet elején. Ez a rész azért érdekes, mert itt a szerző későbbi szövegalkotási technikájának lehetünk tanúi. Megjelennek a többszörösen összetett, végtelen fűzérként kapcsolódó mondatok, és a megszokott párbeszédeket nélkülöző stílus. Az elbeszélők maguk idézik be a korábbi beszélgetéseket, összegyúrják mondandóikat mások tapasztalataival. Ebben a részben olvashatjuk a Hazafelé című novellát, mely 1992-ben jelent meg, s amivel elnyerte a Magyar Napló című irodalmi hetilap Örkény István-novellapályázatát. 

A ciklus leghosszabb írása Az elutazás örök kedvencünket, Kosztolányit és az ő Kornélkáját varázsolja közénk. Ez egy nagyon sűrű és masszív darab. Ez a tömörség egyébként nagyon is jellemző a fiatal Kőrösi Zoltán munkákra. 

Ennek a résznek egyébként volt egy igen fájó pontja. A történet elején összeesik és azonnal meghal egy fiatal pincér. 

"...a szíve, szólalt meg meg a másik pincér, megmondták már neki, a szíve, ismételte gépiesen."

Ha ehhez hozzáveszem a Postás című novellát -és miért ne tenném, hiszen alig 20 oldallal korábban olvastam-, akkor reménytelenül összeroskad bennem a lélek. A Postásban a főszereplőhöz becsönget a húsz évvel későbbi énje. Nos, igen. A kötet 1994-ben jelent meg, és 2016 óta kell Kőrösi Zoltán nélkül élnünk. Ha nem is pontosan ugyanúgy húsz év, de sorban olvasva a történeteket  megrázó élmény lesz így is.

Újabb ismerősre akadunk, a Kiméra című novellában személyesen Dojcsán igazgató úr lép színre. Vele majd a Milyen egy női mell, Hazánk szívében ismerkedhetünk meg jobban. Ez az írás egyébként érdekes erotikus vonalat húz be az életműbe, nem sűrűn találkozunk a szerzőnél hasonlóval. 

A Kőrösi regények egyik emblematikus részlete, a ritmusosan, újra és újra megjelenő, refrénszerű, ismétlő mondatok, a szájról szájra hagyományozódó, kavics simaságúvá legömbölyödő mondások. Az elutazás  sorai között megbújik már egy ilyen gyöngyszem, de a visszatérést még nélkülöznünk kell: "Nem, nem csak a meghalás számít, hanem tudni kell készen lenni..."

A harmadik fejezet a szerző másik nagy szerelmének, a focinak szalutál. A Budapest Iszkra Olajbányász-történetek hét kis novellában idézik be a zöld gyepeket, öltözőket, s minden, a játékhoz kapcsolódó életérzéseket, pillanatmorzsákat. Ezek tényleg csak szinte a jegyzet minőségéhez hasonlítanám, Az utolsó meccsben  már gyönyörű, kidolgozott formában ölt majd testet. De nem is  Ő lenne, ha ezt kihagyta volna. Tudjuk,  hogy  az író foci iránti szenvedélye mindörökre megmaradt. Ez az alig tizennyolc oldal méltó lezárása a kötetnek. 

Összességében A testtől való szabadulás megkezdi azt a folyamatot, ami az emberi testről a lélekre helyezi át a hangsúlyt,  de még nem is igazán arra fókuszál, csak előkészít. Az emberi kapcsolatok és egymásra utaltság jóval halványabban világít, mint majd a későbbi művekben, viszont az időnek sokkal fontosabb szerep jut. Számomra az volt a fantasztikus ebben az olvasásban, hogy átélhettem egy  különleges hangvétel megjelenését, megtapasztalhattam milyen prózával lépett be Kőrösi Zoltán a magyar irodalmi élet forgószínpadába. Átengedhettem magamon különleges, meleg-mézes-tejes édességének, könnyek sójával keveredő zamatát. 

  

Hozott pontszám: 5

Kőrösi Zoltán

Genki Kawamura - Ha a macskák eltűnnének a világból

 "Amikor az emberek létrehoznak valamit, valami mást el is veszítenek."

A japán Genki Kawamura első könyve letisztult, vonzó formában jelent meg a magyar olvasóközönség előtt, akárcsak az angol vagy a francia nyelvű kiadás. Témájában is nagyon egyszerű felvetéssel dolgozik, ha egy nappal tovább élhetnél, lepaktálnál-e még az ördöggel is? 

Csak lassan a testtel! Feledjük el a kompakt, bekészített  hangzatos erkölcsi ellenvetéseinket, kristálytiszta logikai érveléseinket, és kalandozzunk egy kicsit főhősünkkel. 

Harmincéves postásunknál végzetes agydaganatot állapítottak meg, s körülbelül még fél évet jósoltak neki. Az egyedül élő férfi egyetlen társa Káposzta, a macskája. Édesanyja nem él, az apjával pedig jó ideje nem áll szóba. Talán senkinek nem fog hiányozni, nincsenek elvarratlan szálak az életében, de mégis az élni akarás vágya dolgozik benne. Hogy hasznosan töltse el hátralevő idejét, összeállít egy tízes listát, amit még meg szeretne valósítani halála előtt. Ekkor toppan be hozzá az ördög, hawaii ingben, rövid nadrágban, fejére tolt napszemüvegben, s felajánl egy üzletet az elkeseredett férfinek. Minden napért cserébe, amivel tovább élhet a beteg, egy számára fontos dolog eltűnik a világból. Azaz napi kapcsolat és döntés a sátáni teremtménnyel. A feladat könnyűnek tűnik elsőre, meg is egyeznek egymással. De már az első nap problémák adódnak. Ja kérem, aki az ördöggel cimborál!

Be kell vallanom, hogy a könyvnek ez az első része kifejezetten elbátortalanított. Sematikusnak, egyszerűnek tűnt, és nem is reméltem, hogy segít elkalandozni a felvetések világában. De már rögtön az első döntési helyzetben beindultak a főszereplőben olyan gondolatok, amin az olvasó is elmerenghet kicsit. A modern világ sokat szapult berendezései, az idő és emberi kapcsolatokat romboló technikai vívmányok örök dilemmájában találjuk magunkat. Vele vagy nélküle? Nem különben a következő veszteség is nagy kérdéseket vet fel mindenkiben, s így tovább. Eközben a történetet mesélő főszereplő egyre jobban magába néz, áttekinti életének fontos pillanatait, meghatározza értékeit, és óhatatlanul önreflexióra készteti az olvasót is. 

A könyvnek nem burkolt célja talán épp ez volt, kicsit ugyan didaktikus módon, de meghatároztatja azokat az alapvető értékeket, ami mellett elköteleződünk. A keleties hangulat segít  meditatív irányba terelni. Mindvégig megvan a kötetben az az egyszerűség, mondhatni üresség, amit akár Murakami Harukinál is megtalálunk. Ez is hozzájárul a célra való fókuszálásra. Genki Kawamura megtartja magának azt az írói szabadságot, hogy kiválassza, mi lesz az a stop tábla, ami berekeszti az alkufolyamatot.

Alapvetően a  veszteségek körül forog a téma, de mint minden történet, így ez is,  előhív az olvasóból  valamit. Nem tudom, hogy az író feltett szándéka is ez volt, de nálam egy nagyívű, életen át tartó párhuzam jelent meg. A főszereplő napi lemondásai az emberi lét folyamatos korlátozódását jelenítik meg. Ahogyan telnek az éveink, szűkülnek be a lehetőségeink,  egyre kevesebbet bírunk, amíg el nem jutunk oda, hogy végül mindent elengedünk, az élethez való kötődésünket is. Amíg általában ez egy élet munkája, addig a történetben ennek pár nap alatt kell bekövetkeznie. A szerző egy rendkívül kedves társat, egy macskát  rendel segítőül ehhez a nehéz úthoz. Káposzta mindvégig játékos bájával, simulékonyságával erősíti a magányos főszereplőt, ezzel is tompítva a súlyos témát, a halált. 

A könyv sikerének kulcsa abban rejlik, hogy megtalálja-e ideális olvasóját. Aki már eddig is sokat filozofálgatott az élet veretes értékeiről, aki számos lelki utazáson esett már át, annak talán nem lesz annyira újszerű ez a megközelítés. Ellenben maradandó élményt jelenthet azok számára, akik eddig kerülték a komor veszteségek témáját, vagy a fiatalabb generációnak, és szerintem a macskakedvelők népes táborának is nagy kedvence lehet. 

Hozott pontszám: 4

Genki Kawamura

"Az ajándék olyan dolog, amelynek önmagában nincs jelentősége, abban az időben kap értelmet, amikor a kiválasztásakor elképzeljük a másik örömteli, boldog arcát."

"Minél jobban hajszolod azokat a dolgokat, amelyek éppen előtted állnak, annál inkább elveszíted a valóban fontos dolgokra szánt idődet. Az a szörnyű, hogy egyáltalán nem törődünk azzal, ha elvesztegetjük a valóban fontos időt."

Alekszijevics, Szvetlana - Csernobili ima

Szvetlana Alekszijevics nem kevesebbre vállalkozott, minthogy bemutassa a modern idők legnagyobb földi poklát:

"A csernobili újsághírek tele voltak háborús kifejezésekkel: atom, robbanás, hősök… Ezért nehezebb megérteni azt, hogy új történelemben létezünk… Megkezdődött a katasztrófák története…"

Húsz éven keresztül hallgatja az embereket, akik közvetve vagy közvetlenül részesei voltak annak a felfoghatatlan borzalomnak, ami 1986 április 26-ra virradó éjszaka köszöntött Fehéroroszországra, a Szovjetunióra, a világra. A csernobili atomerőmű négyes blokkjának felrobbanása egyben a nagy orosz birodalom szétesésének is a jelképe, ahogy azt a kötetben többen is kimondják. Ugyanakkor rengeteg illúziónak a szertefoszlása, mely nem csupán az oroszok, hanem az emberek mindenhatóságának téveszméje is volt (volt?). De hogyan lehetséges megörökíteni ezt a tömény rettenetet? 

Egyetlen fotó is képest ezt megalkotni. Akár a könyv borítóján látható alkotás. Akkor mi az, amit a Nobel-díjas írónő hozzá tud adni mindehhez? Leginkább ez ragadott meg engem ebben a könyvben. A tragédiáról már 1995-ben láttam dokumentumfilmeket, így arról, hogy mi zajlott a zónában, milyen hatással volt a lakosokra, volt némi fogalmam. Nincs jobb szó erre, mint a felfoghatatlan. Minden apokaliptikus alkotás prototípusa az, ami ott található, aminek megszületésében segédkeztünk. 

Mit képes az irodalom hozzátenni mindehhez? 

Szvetlana odaül az emberek mellé, kinyitja minden csatornáját, mert szerinte:  "A lélek az egyetlen érző lény."  Ide kevés a fül,  az agy, a papír és a toll. Nem csinál mást, csak hallgat. Az emberek pedig beszélnek arról, hogy mit láttak, mivel áltatták őket, miket ígértek nekik, hogyan távolították el őket otthonukból, miben reménykedhettek? A beszélni is alig képes szemtanúk pedig ezer oldalról skiccelik fel gyászukat. Mert itt nem terem más, csak a veszteség fakó virága. A beszámolók hulló pernyeként rakódnak egymásra, térdig gázolhatunk bennük. Az elképzelhetetlen borzalmak lázálmos képei talán maguktól soha nem tudtak volna testet ölteni. Ehhez kellett egy író, aki beengedte magába és megformálta hozzá a keretet. Hogyan mondhatná ki az a  nő a veszteségét, aki tanúja volt fiatal házasként szerelme kínszenvedésének, a létből ellehetetlenedett alakban való távozásának, egy metamorfózisnak? Vagy az anyák fájdalmának, akik gyermekeik tragédiáját követhették nyomon napról-napra? A kirekesztettség, a meg nem értettség és a folyton felbukkanó váratlan félelmek rettenetét, ki képes lefesteni?  S mindeközben a lehetőségek beszűkölését kellett megtapasztalniuk. Mit egyenek, hova menjenek, mi legyen állataikkal, értékeikkel, miből és hogyan kezdjenek új életet?  Mit érnek a kitüntetések, a hősi címek kongó ürességei? 

A beszámolók egyedien ölelik körül a témát. Ebből a sokszínűségből áll össze egy olyan masszív egység, mely megadja a könyv sajátos hangvételét. Már harminc oldal után is képes   páncélt pattintani az emberre, amely kipréseli  az olvasóból az életkedvet is, ugyanakkor belemászik a fejbe, a bőr alá, és nem ereszti. Háromszáz oldal után sem fásultam bele az olvasottakba. 

Kietlen és reményvesztett vidék ez. A legelképzelhetetlenebb borzalmak hona, a világűr némasága és egy ismeretlen energia zabolátlan csodája: 

"Csakhogy a fejlődés áldozatokat követel, minél messzebbre jutunk, annál nagyobb áldozatokat."

Összességében csak megjelenik az ember szeme előtt a villogó kérdőjel, hogy az emberiség vajon mit kezd mindezzel? Ez csupán a környék tragédiája? Mikor és miért kell felelősséget vállalnunk?

A fehérorosz írónő ötvözi írásában a tárgyilagos korrektséget és az emberi létezés igazi értékeinek tiszteletét. Észrevétlenül olvastatja magát a történet. Kiemelkedően sikerült Szvetlanának úgy bevonni olvasóját a beszámolókba, hogy nem a tragédiák szenzációja, hanem az emberi érintettség vonzza magához az olvasót. 

A katasztrófa ideje mindannyiunkban maradandóan ott él. Én kamaszként, felvételire készülve, elfoglalva saját nyűgjeimmel csak a felnőttek intő szavára emlékszem, "Nem szabad most salátát enni!" Hogy pontosan miért is, mekkora a baj az nem tudták megmondani. De honnan is tudták volna, hisz Csernobil tragédiája éppen az elhallgatásban nő óriásivá, abban a politikai befolyás alá eső szilenciumban, ami az információk birtoklásának egyeduralmát jelentette.  Mondanám, hogy nem vagyunk már érintettek a dologban, de "Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele."  És abban sem vagyok biztos, hogy pontosan tudjuk, hogy milyen hatással van ez ránk, a rákos megbetegedések emelkedő számára, és egyáltalán a földünkre.
Mindenki érintett.

Hozott pontszám: 5  

Szvetlana Alekszijevics

Owens, Delia - Ahol a folyamirákok énekelnek

Az egyik legcsodálatosabb könyvcím, amit valaha hallottam. Valójában azt jelenti, hogy messze, messze,  az Óperenciás tengeren túl, ott ahol a kurta farkú... Ja nem! Ahol a legnagyobb csöndben a folyami rákok énekét is meg lehet hallani. Jelen esetben Észak-Karolina láp és mocsárvidékén. 

Itt él egy család a természet lágy ölén, a tökéletes idillben. Ja, nem! Valójában az apa egy bántalmazó férj, aki ellehetetleníti a család életét. Mindaddig, amíg csak a legkisebb gyermek, az akkor körülbelül 7-8 éves Kya marad az apa mellett. A legnagyobb szegénységben, a végtelenségig kiszolgáltatottan és elhanyagolva próbálja átvenni az anyai és női szerepet a maga csepp kis fejével. Mígnem egy napon teljesen egyedül marad. Éveken át a magány és magárahagyatottság homokszemcséi peregnek előtte. A szomszédos város lakói sejtik, hogy a gyermek egyedül van, nem jár iskolába, nincs vele felnőtt, de mégsem tesznek semmit. Lápi lányként  bélyegzik meg, ujjal mutogatnak rá, kitaszítják maguk közül. Egyetlen igaz barátja akad, egy fiú, Tate, aki úgy közelít a lányhoz, mint a Kis herceg a rókához Exupéry művében. Az állhatatosság meghozza gyümölcsét, a két fiatal közel kerül egymáshoz. Összehozza őket a madarak iránti szeretet és a lápi élővilághoz való ragaszkodásuk. Tate megtanítja a lányt olvasni, aki később önmagát képezve feltérképezi, lexikálisan és művészien megismerteti a világgal a vidéket, ahol élnek. De a fiú súlyos csalódást okoz Kyanak, feldolgozhatatlan károkat  a gyönyörű, ámde vad lányban. Nem csoda, ha Kya egy felbukkanó, kedves férfi karjai közt találja magát. Chase Andrews talán beleszeret a lányban, talán csak skalpot gyűjt, de az biztos, hogy élete végéig hordja a lánytól kapott kagylós nyakláncot. 

Élete végéig, azaz 1969 október 30-ig, amikor a mocsári tűztorony korhadt lábai között találják holtan. A két szálon futó cselekmény egyrészről a jelenben játszódó nyomozást követi, másrészről visszamegy a korábbi időkbe, és bemutatja Kya múltját, életének alakulását. 

Ez a két szál  gyönyörűen fonódik egybe. Az összekapcsolódás sodró ereje maga a láp élővilága. A szerző Delia Owens azt csinálja, amihez a legjobban ért, biológus lévén egy plasztikus, lüktető keretet ad a regénynek, ahol a mocsár növény és állatvilágának pezsgő faunája önálló életet él. Beoltja Kya-ba azt a tudást és az élővilág iránti szeretetet, amivel maga is rendelkezik, és ettől csodás módon hitelessé válik a történet. A lány veleszületett  természet iránti hódolata elvarázsolja az olvasót. Ehhez járul az a szépséges lírai kifejezőkészség, amivel Owens meg van áldva. Csodás sorokat olvashatunk a regényben.  De nem csupán a líraiság a szerző erőssége, hanem nagyon jól tudja hozni a feszültséget a családi jeleneteknél is. Az olvasó teljesen átadódik a történetnek, abszolút képes azonosulni főhősével. Tény, hogy a nyomozás egy picit gyengécskére sikeredett, de elképzelhető egy olyan kisvárosban, ahol igazából nem történnek gyilkosságok, sem eget rengető kihágások, a rend őrei kicsit konfabulálnak, kicsit színezgetnek, elképzelgetnek, no meg kicsit butácskák is. És bár sok hiba csúszik abba a fránya nyomozásba, végül felsejlik az igazság. Vagy mégsem? A szerző az utolsó oldalakig képes fenntartani az olvasóban a kétséget. 

Egy nagyon gyorsan, jólesően csúszó történettel van dolgunk, aminek számomra legnagyobb erénye a sokak által unalmasnak tartott természeti ábrázolások voltak. Ezekből tőlem jöhetett volna még vagy száz oldal, viszont a rózsaszín ködbe burkolt megoldóképletek, kicsit olyanok voltak, mint a védőkapszulába csomagolt keserű pasztillák. Owens könnyen fogyaszthatóvá, jól feldolgozhatóvá szerette volna tenni a családon belüli erőszakot, a gyermekek elhanyagolását, az igazságtalanságot, és úgy egyébként mindent. Ettől eltekintve egy kellemes kikapcsolódást nyújtó történettel találkoztam. 

Hozott pontszám: 4/5 

 Delia Owens

"A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak, elviszik magukkal a napkorongot a tengerig, és a sok ezernyi sarki lúd lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna. Persze a lápvidéken itt-ott az igazi mocsár is bekúszik az alacsonyan fekvő, ingoványokba a nyálkás erdők mélyén. A mocsárvíz mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezeken a rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek. Hangokat persze hallani, de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre; a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez. "

"Amikor elindult tudta, hogy ezt a homokzátonyt soha senki nem látja többé. Az elemek alkották meg ezt a tünékeny, változékony mosolyt a homokból, épp ilyen irányban. A következő dagály, a következő áramlat majd egy újabb zátonyt alakít ki, majd megint újabbakat, de ezt többé már sosem. Azt nem, amelyik elkapta őt, amelyik elmondott neki pár dolgot."

Észak-Karolina mocsárvidéke