Az egyik legcsodálatosabb könyvcím, amit valaha hallottam. Valójában azt jelenti, hogy messze, messze, az Óperenciás tengeren túl, ott ahol a kurta farkú... Ja nem! Ahol a legnagyobb csöndben a folyami rákok énekét is meg lehet hallani. Jelen esetben Észak-Karolina láp és mocsárvidékén.
Itt él egy család a természet lágy ölén, a tökéletes idillben. Ja, nem! Valójában az apa egy bántalmazó férj, aki ellehetetleníti a család életét. Mindaddig, amíg csak a legkisebb gyermek, az akkor körülbelül 7-8 éves Kya marad az apa mellett. A legnagyobb szegénységben, a végtelenségig kiszolgáltatottan és elhanyagolva próbálja átvenni az anyai és női szerepet a maga csepp kis fejével. Mígnem egy napon teljesen egyedül marad. Éveken át a magány és magárahagyatottság homokszemcséi peregnek előtte. A szomszédos város lakói sejtik, hogy a gyermek egyedül van, nem jár iskolába, nincs vele felnőtt, de mégsem tesznek semmit. Lápi lányként bélyegzik meg, ujjal mutogatnak rá, kitaszítják maguk közül. Egyetlen igaz barátja akad, egy fiú, Tate, aki úgy közelít a lányhoz, mint a Kis herceg a rókához Exupéry művében. Az állhatatosság meghozza gyümölcsét, a két fiatal közel kerül egymáshoz. Összehozza őket a madarak iránti szeretet és a lápi élővilághoz való ragaszkodásuk. Tate megtanítja a lányt olvasni, aki később önmagát képezve feltérképezi, lexikálisan és művészien megismerteti a világgal a vidéket, ahol élnek. De a fiú súlyos csalódást okoz Kyanak, feldolgozhatatlan károkat a gyönyörű, ámde vad lányban. Nem csoda, ha Kya egy felbukkanó, kedves férfi karjai közt találja magát. Chase Andrews talán beleszeret a lányban, talán csak skalpot gyűjt, de az biztos, hogy élete végéig hordja a lánytól kapott kagylós nyakláncot.
Élete végéig, azaz 1969 október 30-ig, amikor a mocsári tűztorony korhadt lábai között találják holtan. A két szálon futó cselekmény egyrészről a jelenben játszódó nyomozást követi, másrészről visszamegy a korábbi időkbe, és bemutatja Kya múltját, életének alakulását.
Ez a két szál gyönyörűen fonódik egybe. Az összekapcsolódás sodró ereje maga a láp élővilága. A szerző Delia Owens azt csinálja, amihez a legjobban ért, biológus lévén egy plasztikus, lüktető keretet ad a regénynek, ahol a mocsár növény és állatvilágának pezsgő faunája önálló életet él. Beoltja Kya-ba azt a tudást és az élővilág iránti szeretetet, amivel maga is rendelkezik, és ettől csodás módon hitelessé válik a történet. A lány veleszületett természet iránti hódolata elvarázsolja az olvasót. Ehhez járul az a szépséges lírai kifejezőkészség, amivel Owens meg van áldva. Csodás sorokat olvashatunk a regényben. De nem csupán a líraiság a szerző erőssége, hanem nagyon jól tudja hozni a feszültséget a családi jeleneteknél is. Az olvasó teljesen átadódik a történetnek, abszolút képes azonosulni főhősével. Tény, hogy a nyomozás egy picit gyengécskére sikeredett, de elképzelhető egy olyan kisvárosban, ahol igazából nem történnek gyilkosságok, sem eget rengető kihágások, a rend őrei kicsit konfabulálnak, kicsit színezgetnek, elképzelgetnek, no meg kicsit butácskák is. És bár sok hiba csúszik abba a fránya nyomozásba, végül felsejlik az igazság. Vagy mégsem? A szerző az utolsó oldalakig képes fenntartani az olvasóban a kétséget.
Egy nagyon gyorsan, jólesően csúszó történettel van dolgunk, aminek számomra legnagyobb erénye a sokak által unalmasnak tartott természeti ábrázolások voltak. Ezekből tőlem jöhetett volna még vagy száz oldal, viszont a rózsaszín ködbe burkolt megoldóképletek, kicsit olyanok voltak, mint a védőkapszulába csomagolt keserű pasztillák. Owens könnyen fogyaszthatóvá, jól feldolgozhatóvá szerette volna tenni a családon belüli erőszakot, a gyermekek elhanyagolását, az igazságtalanságot, és úgy egyébként mindent. Ettől eltekintve egy kellemes kikapcsolódást nyújtó történettel találkoztam.
Hozott pontszám: 4/5
"A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak, elviszik magukkal a napkorongot a tengerig, és a sok ezernyi sarki lúd lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna. Persze a lápvidéken itt-ott az igazi mocsár is bekúszik az alacsonyan fekvő, ingoványokba a nyálkás erdők mélyén. A mocsárvíz mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezeken a rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek. Hangokat persze hallani, de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre; a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez. "
"Amikor elindult tudta, hogy ezt a homokzátonyt soha senki nem látja
többé. Az elemek alkották meg ezt a tünékeny, változékony mosolyt a
homokból, épp ilyen irányban. A következő dagály, a következő áramlat
majd egy újabb zátonyt alakít ki, majd megint újabbakat, de ezt többé
már sosem. Azt nem, amelyik elkapta őt, amelyik elmondott neki pár
dolgot."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése