Béres Judit - Élet a sorok között

Béres Judit irodalomterápiás könyve egy nagyon erős, intenzív olvasási élményt ad. Igazán bánom, hogy nem azonnal írtam róla, mert ahogy telnek a napok, egyre inkább felejtem el azt a sokféle gondolatot és ráeszmélést, ami olvasás közben eljutott hozzám. 

Szerencsére van némi tapasztalatom a témában, néhány éve magam is részt vettem pár foglalkozáson Rudolf Pankánál, valamint Matuska Mircsinél. (ez utóbbiról  itt  írtam nektek) Ami ezekről az irodalomterápiás találkozókról megmaradt nekem, az a végtelen szabadság és lehetőség érzése, amit az irodalom, mint önismereti eszköz nyújt. Az ott felhasznált novellákat, verseket általában elfelejtettem, de az élmény megmaradt. Azóta magam is művészetterapeuta lettem, csoportokat vezetek, egyéni eseteket viszek, sőt a szakdolgozatomat is valami nagyon hasonló témában írtam, így már sokkal összetettebben szemléltem most ezt a könyvet is.  

Azt, hogy az olvasás gyógyít, azt szerintem már sokan megtapasztaltuk, főleg azok a vén könyvmolyok, akik évek óta függői a betűkbe csomagolt csodának. Mindannyian érezzük talán, hogy az aktuális állapotunknak melyik könyv olvasása épp a legmegfelelőbb. Ha másként nem, hát úgy, hogy bizonyos kötetek kézbe vétele ellenkezést vált ki belőlünk. De mi van, akkor, ha irányítják a figyelmünket és egy adott szöveg elolvasása a feladat, majd a szöveggel kapcsolatos élethelyzet, szöveg kerül elemzésre. Nem az iskolában tanult írói szemszöget és élethelyzetet kutatva, hanem a ránk gyakorolt hatását feltárva. Szerintem az önszerveződésből létrejött  könyvkluboknak is pont ez lehetett a célja. Ha irodalomterápiás csoportról van szó, akkor még egy vezetőnk is lesz, aki jó esetben biztos kézzel terelget majd minket. Béres Judit könyve szépen tárja fel legelőször azt a témát, hogy mi is az irodalomterápia és miben-hogyan tud segíteni használóinak. Mivel általában csoportban zajlik a folyamat, így jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen hatással van ránk maga a csoport. Mivel a téma szívem egyik csücske, ittam minden szavát és nagyon örültem, hogy a szerző kiemeli a csatlakozás, az élménymegosztás és a csoportban létezés jelentőségét. Évek óta minden csoportomat hasonló gondolatokkal kezdem, mert hiszem, hogy a kapcsolat gyógyít, tehát a csoport is. A könyv első fele  arról szól, hogyan tanít figyelni és gondolkodni az irodalomterápia, miként segíti a kapcsolódásainkat, szorongásoldó, fejleszti a problémamegoldó stratégiánkat, orvosságot kínál az elmagányosodásban, vagy épp meg tud óvni az elszigetelődéstől. Kulcsfontosságú benne a katarzishoz jutás és hogy projekciós felületet kínál az olvasójának. Az olvasás mellett az irodalomterápia másik eszköze az írás. Hasonló eredményekkel kecsegtet ennek gyakorlása is. Az első körülbelül száz oldal Dr. Béres Judit tapasztalataiból táplálkozva mutatja be részleteiben, hogyan működik a terápia.
Nekem ez a rész azért tetszett különösen, mert lépten-nyomon azt fedeztem fel, hogy milyen sok hasonlóság van az én katarzisz művészetterápiám és az irodalomterápia között. Ugyanaz az önismereti folyamat indul el, a témák és állomások is egybevágnak. Ugyanúgy megvannak az életszakasz krízisek feldolgozásai, a kapcsolati problémák, a gyász és veszteségfeldolgozás is. Csak az eszköz más. 

A kötet másik fele éppen ezekről a más eszközökről szól. Hány, meg hányféle feladat, eszköz, kártya, módszer és segédlet van, ami vezető lehet a fenti témák átélésében. A szerző rengeteg irodalmi hivatkozást is említ, a függelékben sok meg is található ezek közül. Az írásbeli feladat pedig egy teljesen új terület lehet sokunknak. Hiszen olvasni még csak-csak olvasunk, de a szövegalkotás gyógyító és rekonstruáló erejét elég kevesen használjuk ki tudatosan. Nem tagadom, hogy még be sem fejeztem a könyvet, amikor elvittem a feladatot az egyik barátnőmnek, hogy dolgozzunk egy kicsit vele! 

Bátran belevághatunk ezekbe a feladatokba egyedül is. Ha rendelkezünk elég önreflexiós képességgel, akkor előrébb juthatunk utunkon, de a csoport hatásáról soha ne feledkezzünk meg, még akkor sem, amikor  olyan grafológiai feladat van, amit soha nem olvasunk vissza! Ezt a feladatot egyébként mindenkinek ajánlom, amikor a toll szinte felemelése nélkül, mindenféle kognitív funkciót szinte kizárva, csak rójuk a sorokat, írjuk ki magunkból, ami jön, helyesírás, stílus vagy egyéb szabályok nélkülözése mellett! A gyakorlati feladatok között találunk naplózást, fotónapló készítést, zenei gyűjtemény listázását, versgyűjtemény létrehozását, levélírást, kollázskészítést. Ezekről eszembe jutott, hogy volt az életemnek egy olyan elég hosszú szakasza, amikor egy láncot késztettem, amin minden gyöngy-golyó-felfűzhető bigyó egy jelentős életszakaszt képviselt. Annak is ugyanaz volt a szerepe, mint Béres Judit gyakorlatainak; a jelen életérzéseink tisztázása, feleletadás ezekre,  vagy elfogadás. Aki szeret írni, annak ezek a feladatok nagyon fognak tetszeni. Korábban írtam Guzman gyakorlatgyűjteményéről, ami ennek a könyvnek kapcsán is eszembe jutott. Mindaz, amit ott hiányoltam, azt a magyar szerzőnél megtaláltam. 

Mégis azt mondom, hogy mindkét kötet inkább a szakirodalom kategóriába sorolható. Aki szeretne képet kapni, mi az irodalomterápia, az meg fogja tudni, meg is értheti annak hatásmechanizmusát, de  szeretném én is hangsúlyozni, hogy gyakorlat kell ahhoz, hogy hatni tudjanak ezek a remek feladatok. A terápia attól terápia, hogy huzamosabb ideig gyakoroljuk, rendszeresen. Jó, ha van egy vezetőnk ezen az úton, legyen az pszichológus, coach, mentálhigiénés szakember, irodalom-zene-tánc-művészetterapeuta, lelkész vagy mester, guru. Valaki, aki kívülről lát ránk, látja a folyamatot, tisztában van a lelki élet dinamizmusaival. Béres Judit erről tesz tanúságot. Az általa hozott példák nem csak színesítik kötetét, nem csak segítenek megérteni mondandója lényegét, hanem kézzelfoghatóvá teszik magát az életet annak örömével és lemondásaival. 

 

Hozott pontszám: 5 

 

                                             

     Dr. Béres Judit

 

 

 

Goodall, Jane - Abrams, Douglas - A remény könyve

 "Annyi példája van a tántoríthatatlan emberi lélek állhatatosságának, konokságának, és olyan sokról nem esik szó..."

 

Ebben a kötetben azonban megismerhetünk ama tántoríthatatlan emberekből egyet, akinek személyisége és munkássága reménycsillagként tündököl még a vészterhes időszakokban is. A 89 éves Jane Goodall neve szinte mindenkinek ismerősen csenghet. Mára alakja összeforrt a környezetvédelemmel, és az a nő, aki valaha feje tetejére állított a zoológia világát, gondolkodásával és tetteivel megmutatja, van remény a klímakatasztrófába menetelő emberiség számára. 

Douglas Abrams-ot, a kötet megálmodóját a 2016-ban megszületett Az öröm könyve inspirálta arra, hogy egy ahhoz hasonló beszélgetős interjúkötetet bocsásson útjára. Őszentsége a Dalai Láma és Desmond Tutu érsek közti eszmecserék alapja az a létöröm, mely a megélt viszontagságok ellenére mindkettőjüket áthatotta. Douglas Abrams szerepe ott a találkozások lebonyolítása és moderálása, illetve rögzítése volt. A Remény könyvében azonban ő maga lesz beszélgetőpartnere Jane Goodallnak. 

Ahogy a cím is jelzi, a reményről lesz szó az első oldaltól az utolsóig.

S rögtön az elején magáról a "remény" szóról kezdenek beszélgetni. Vajon mit takarhat ez a kifejezés, habitusfüggő, vagy tudatos dolog, normális az, aki a veszélyeztetett bolygó jelen állapotában reményt mer említeni? Jane Goodall egész életét hozza példának, minden mozzanatát arra használja fel, hogy rávilágítson az esélytelen szituációk pozitív kimenetelére. Abrams vezeti a három alkalmas interjút, de Goodall spontán módon néha letér erről a nyomvonalról.  Abrams újból és újból ámuldozva visszatér az alapkérdéséhez, "de hát hogyan működhet a remény azokban a szélsőségesen esélytelen helyzetekben, amiről Jane mesél?" A rácsodálkozó gyerek naivitásának hangját hallottam ki ebből, aki csak nagy sokára érzi át beszélgetőpartnere mondandójának velejét. Olyan emberi reakció volt ez a részéről, ami érthető is, hiszen magát a találkozót is azért kellett hónapokra megszakítani, mert Abrams-nak vissza kell utaznia New Yorkba, édesapja súlyos betegsége okán. Négy hónap múlva Hollandiában folytatják a megkezdett interjút, majd a tervezett Bournemouth-i színtér helyett a Covid járvány miatt online fejezik be a közös munkát. Feladhatták volna bármikor, hiszen Abrams minden bizonnyal nem volt a legjobb állapotban az édesapja miatt, aztán nem tudott elmenni Jane gyerekkori otthonába, csak a kamerán keresztül próbálhatott átérezni valamit a hely szelleméből. De Goodall pontosan erről a kitartó, elkötelezett munkával szegélyezett reményről beszél, ez lehet csak alapja a valós reménynek. 

Négy szegletköve van a Goodall-féle reménynek, s a beszélgetések tulajdonképpen ezeket fejtik ki. Az első ok, a bámulatos emberi értelem, ami töretlen fejlődésnek van kitéve. Ezt mutatja be a kutatónő saját meglátása szerint. Itt is számos példát hoz életéből. A második ok a természet szívóssága, amely hajmeresztő dolgokat produkál. Ennek okán mutatja be a 2001-es ikertornyok összeomlásakor romok alá temetett díszkörtefát, melyet egy takarítómunkás egy hónappal a történtek után ásott ki. A pusztulásra ítélt fa azonban sebzetten, megégve és félig elpusztulva, de továbbélt, és húsz évvel a történtek után visszakerülve eredeti helyére, virágba borulva nem engedi, hogy elfelejtsük az élet szívósságát. Akárcsak a Nagaszakit ért atomtámadás két 500 éves kámforfája, melyek Dante poklát is legyőzték és ma is eredeti helyükön állnak. Így fogalmaz Goodall: "Az élet csodálatos kárpit, ahol minden egyes apró öltést a körülötte lévők tartanak a helyén." A remény harmadik oka a fiatalság ereje, hirdeti a szerző. Az idős asszony tisztelettel és csodálattal beszél a következő generációkban rejlő lehetősekről. Ennek kapcsán mutatja be a "Rügyek és gyökerek" programot, melyet 1991-ben Tanzániában hívott életre, hogy a fiatalok csoportokat alkotva aktívan tegyenek környezetük védelmének érdekében. Erről sokat olvashatunk a kötetben; és valóban, egészen hihetetlen, hogy tudott ez gyökeret ereszteni Afrikában, s a mai napig 11 országban, 10 000 csoporttal működni. Bámulatos. S végezetül a remény negyedik szegletköve a tántoríthatatlan emberi lélek, mely minden nap igazolja végtelen erejét. 

 

Ez a sokat megélt asszony -aki egészen elképesztő dolgokat tudott megvalósítani, aki úgy indult el a Tanganyika-tó keleti partjára egy csapat csimpánzt megfigyelni, hogy csak egy titkárnőképzőt végzett-, élettörténetével maga a két lábon járó bizonyosság arra, hogy semmi sem történik értelmetlenül, mindennek megvan a maga oka. Elbeszéléseiben fel-feltűnnek azok aki nem hagyható lépések is, melyeket meg kellene tenni annak érdekében, hogy elkerüljük a Föld élhetetlenné válását. Ezek nagyjából megegyeznek a David Attenborough által is hirdetett feladatokkal. (A Life on Our Planet)

 

Jane Goodall élete és munkássága, valamint az élet fennmaradásába vetett hite tiszteletet ébresztett bennem, nagyon örülök, hogy olvashattam róla. Abrams szerkesztése és stílusa azért hagyott bennem némi ellenérzést, de elfogadom, hogy valószínűleg egy sokkal gazdagabb anyagból kellett neki egy kerek egészet varázsolni, ami nagy kihívás lehetett. Sokan írják, hogy elolvasva a kötetet megszületett bennük a tenni akarás a bolygónkért, mit is mondhatnék, ha nem azt, hogy olvassátok el minél többen a Remény könyvét!

 

Hozott pontszám: 4,5

 

Jane Godall és Douglas Abrams

Száraz Miklós György - Apám darabokban

Sajnos az utóbbi pár hónap nagy kihívások elé állított, így az értékelések rendre elmaradtak. Bár mindvégig volt olvasmány, ami kísért ezen az úton, de éreztem én, hogy felszínes észlelésre vagyok csak képes. Talán rendeződnek lassan soraim, visszatalálok ebből a ziláltságból saját magamhoz, és lesznek megosztásra méltó gondolataim is. Száraz Miklós György könyvének címe egy hasonló szétesés érzést juttatott eszembe, de közel sem hasonló cipőben jártunk. 

Száraz  a szüleiről ír, az ő megismerkedésükről, a sorsukról, a korszakról. Érdekes hogy a szerelmespárt egyszerre teszi egy hatalmas családi és történelmi kontextusba. Mint egy óriásplakát a ház falán, ahol a szülők csak  pici kis figurák; összekötve az apja apjának és anyja apjának és a ki mindenkinek kötelékével. Mint ahogy létezni sem lehetett a történelmi háttér nélkül, pláne az 1950-es években. De  a szerző egész ártatlanul indít, az édesanya testvérének történetével, majd lassan lapátolja be a szereplőket sorban a család életének felségterületére. A sokszereplős dioráma alakjainak szinte nincs is saját életük, mindenkit az édesapával,  Száraz Györggyel való viszonyában láttam. Miközben olvassuk hogyan alakul a sorsa, egyidőben az édesanya, Marek Márta naplóbejegyzéseibe is beleleshetünk. Számomra az ő szerelmük volt a fókuszban, a boldogulás lehetséges útja, s a lassan megszilárduló, forradalom utáni Kádár korszak sunyi kis részletei. 

Őszinte regénynek tartom Száraz kötetét, ami nem csak amiatt őszinte, mert kimondja az apa ügynök múltját, hanem azért is, mert nem akar semmiben sem nagyot mondani. Ugyanakkor néha már szinte érzelmileg semlegesnek éltem meg az események alakulását. Mindenki elfogadja, ami jön, nagy érzelmi kilengéseknek, érintődéseknek nem vagyunk tanúi. Talán a legizgatóbb kérdések lettek elkendőzve? Tények tekintetében mondanám inkább őszintének, ami nem azt jelenti, hogy ne hihetnénk neki, inkább azt, hogy nincs mindenre válasz. S valóban, valahogy így van; nem kapunk mindenre feleletet, amit szeretnénk tudni a múltról. 

Ami most jobban zavart  az a Száraz Miklós Györgynél megszokott lírai szépség, az igényes, szemet és lelket gyönyörködtető mondatfüzérek hiánya.  Pedig milyen régóta várakozott ez a könyv a polcomon. Szerettem volna a másik két kedvencem, a Lovak a ködben és Az Ezüst Macska élményét átélni. Annak ellenére, hogy ez most egy kicsit másfajta stílusú történet volt, mondjuk, hogy dokumentumregény, mégis volt egy lebilincselő hatása; vágytam olvasni tovább, visszaültem a múltba robogó vonatba. Könnyű most innen nézve másként látni az eseményeket, de a jelenbe szorulva, kicsi szegletét látva a világnak, a kis emberek egyszerű vágyainak erőterében minden másként festett. 

Sajnos most nem tudtam úgy beleélni magam a kötetbe, mint korábban, nem lesz kedvenc, de végül is, rossz lett volna kihagyni. 

Hozott pontszám: 4

 

                                                 Száraz Miklós György

 

Molnár T. Eszter - Hidegkút

Amikor elkezdtem olvasni Molnár T. Eszter könyvét úgy éreztem magam, mint egy Jodi Picoult regényben. Picoultnál nagyra értékelem, hogy igazán húsba vágó, mély és összetett kérdésekkel kínálja meg olvasóit, és most ugyanezt tapasztaltam meg Molnár T.Eszternél is. Ráadásul az események feltárása mindkettőjüknél úgy történik, hogy a szereplők belső monológjába egymás után tekinthetünk bele. Kétségtelen, hogy az igazság feltárása valahogy így történhet meg igazán, csak az az egyetlen bajom ezzel, hogy nem szeretem ezt a stílust. Valahogy a tényirodalom, esettanulmány kategóriájába sodorja számomra a történetet. Pedig, az egész szituáció remek alapja egy összetett kérdés kibontásának.

Az események egy helyi tanár brutális gyilkosságával kezdődnek, s a rendőrség számára a nyomok az egyik diákhoz, Czobor Attilához vezetnek. Azt feltételezik, hogy a fiú annak ellenére, hogy hosszú évek óta nem beszél, vezetője az iskolában működő bandának. Egy korábbi családi tragédia, amely szétzilálta a Czobor családot súlyos nyomot hagyott bennük; ennek kapcsán némult el Attila, váltak el a szülők.  Mindenki őrlődik a maga poklában, szétforgácsolnak minden értéket, és innen kellene most felkelni. A korábbi rákbetegségének okán morfiumfüggővé vált anya észlelése kissé beszűkült. Az apa a legújabb párkapcsolatának végnapjait éli meg, s gyakorlatilag a lakhatása is kétséges. Mi történt azon a bizonyos napon, amikor végérvényesen megváltozott mindannyiuk élete, ki ölte meg a tanárt, s vannak-e még áldozatok? Bár a kérdések feszítőek, a regény mégsem csúszik bele a krimi műfajába, hanem azt járja végig, milyen kilátástalan útvesztőbe sodródik  a család. A szereplők belső párbeszédébe az idősotthonban levő nagymama is bekapcsolódik, és akad itt még egy ismeretlen hang is, akinek kiléte csak lassan lepleződik le. 

Az egész történet levezetése izgalmasan alakul, ennek feszültségét az adja, hogy az olvasó úgy érzi, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy átlásson mindent. De valahogy ebben a sztoriban nem is az a fontos, hogy ki a hibás, ki az elkövető, hanem sokkal inkább az, hogy mit kezdjünk a körülöttünk ólálkodó árnyakkal, bűnnel és veszteségekkel? 

Egyrészről tetszett ahogyan a szerző bizonyos részeket felépít, például az orvos apa füllel kapcsolatos szenvedélyét. Másrészről viszont megnyomott az a sok erős panel, ami megjelenik a regényben: pedofília, rák, függőség, új kapcsolat, szakítás, terhesség, otthontalanság, depresszió. Ezt szívesen olvastam volna összedolgozottabban. Nem könnyű történet ez, szépen rátelepszik az emberre egy ólmos szürkeség, nem sok feloldást hozhat hasonló szituációban az élet. Viszont Molnár T. Eszter nyitva hagy kérdéseket, melyek megválaszolása továbbfut az emberben. Egy sodró lendületű regényt olvashattam, ahol  visszaköszönni látszott a  magyar valóság, de mégis van az egész történet előtt egy lebegő fátyol, ami nem engedi, hogy mindent csak fehérnek, vagy csak feketének lássunk. 

Hozott pontszám: 4

Macfarlane, Robert - Lennvilág

 Utazás az idő mélyére

 

Robert Macfarlane egy hihetetlen utazásra hív bennünket, mely egyszerre földrajzi, időbeli és szellemi kalandozás. A helyszínek egészen különbözőek; járunk barlangokban, gleccsereken, földüregekben, folyók medrében, tenger és városok alatt. Területileg Nagy-Britanniában, London környékén, Európa néhány különleges vidékén, Párizsban, a Szlovén-fennsíkon és eljutunk egészen a "kísérteties" északi területekre, Norvégiába, Grönlandra és Finnországba. 

Olyan ez az egész, mint egy hihetetlen vízió, amihez legtöbbünknek nincs sem belső képe, sem elképzelése arról, hogy milyen érzéssel járhat ezeknek a területeknek a bejárása. Izgalmas, hátborzongató és  elgondolkodtató is egyben. 

Az odalenti világ rendkívül jól őrzi titkait. Noha mindig is érdekelte az embereket a földmélyi homály felderítése, alig tudunk valamit. Odaképzelték a poklot, egy külön bejárású, magától működő világot, egy a mienkkel párhuzamosan létező univerzumot. Amit a föld alá temetünk, azt valójában rejtjük, így válhatott az alvilág a személyiség sötét oldalának metaforájává. Ezekbe a napfénytől és gyakran tágas terektől megfosztott üregekbe ereszkedhetünk le a szerzővel. Bár gyakran valóban nehéz elképzelni, mi is fogadhatja az odalátogatót, mégis az érzések, melyeket Macfarlane közvetít átérezhetővé teszik az egészet. Olvasás közben egyszerre volt bennem félelem és csodálat. Olykor azzal szembesülünk, hogy az adott helyen hányan vesztették életüket, hogy néha milyen banális dolgon múlik minden. Emellett az apró örömök és sikerek és felerősödnek az emberben. 

Nehéz kedvenc helyet választani, mindegyik valami másért lett kedves számomra. Azt, hogy Párizs  alatt  régóta létezik egy kiépített "város" azt akár a Nyomorultak című regényből, akár Eugen Sue Párizs rejtelmei kötetéből is sejthettük. De hogy manapság, miként lehet megközelíteni és mire használják ezt a privát "alvilágot", azt nem tudtam. A Lennvilágból olyan érdekességeket tudunk meg, hogy például 1940-ben körülbelül kétezer gombatermesztő szorgoskodott a föld alatt, vagy hogy kik a katafilok és mit csinálnak ezeken a helyeken. Olaszországba átröppenve pedig azoknak a vizeknek útját követjük, melyek eltűnnek a föld alatt. Közben pedig ismét csak az emberiség ősi hitvilágának alapjaival szembesülünk, azokkal a felső világból alvilágba folyó vizekkel, melyek Hádész sötét, háborgó szívében egyesülnek. A szöveget irodalmi részletek is tarkítják, melyek az ősi mítoszok mellett segítenek megteremteni annak az időszaknak világképét, ahol a tudásnak egész más információtartalma volt, mint manapság. 

A jelen földfelszínéből  elindulni lefelé, már önmagában egy időutazás, ahol a korszakok emlékei rétegződnek egymásra. Az érintetlen világ hűen őrzi az akár több ezer évvel ezelőtt ott jártak nyomait. A norvég kollhellareni sziklarajzok alkotói már ahhoz is komoly veszélyt vállaltak, hogy eljussanak abba a barlangba, ahol elkészítették rajzaikat. Ilyeneket olvasva egy emelkedettség kerített hatalmába. 

Sajnos a föld mélye más nyomokat is őriz, hasadékokat, ahová emberek százait lőtték bele a háborúk idején, szomorúságot és fájdalmat temetve maguk alá. S ahogy közeledünk a könyv vége felé, úgy árnyékolódott be a hangulatom is. A talaj alatt kiépített betonszarkofágok témája, mely a legveszélyesebb hulladékokat zárják magukba, a mérgező és radioaktív üzemanyagok egyfajta sírhelye komorrá teszi az olvasót. Nagy kérdés, hogy merre haladunk? Úgy teszi fel a kérdést a szerző, hogy valójában nem teszi fel. Mindenképp fontos, hogy mi mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékeknek, mi lesz a mi kézlenyomatunk a föld alatt? 

A lenti világ labirintusából indít és a Kalevala soraival zárja ezt az óriási utazást a szerző, ahol Vejnemöjnen arról a bizonyosságról énekel, hogy a föld alá temetett erőnek vissza kell térnie a felszínre: 

"Nem veszhet el a bűvszók titka,

Résbe a regének nyitja,

Táltosság nem jut föld lyukába

Táltosok letűnnek bárha" 

Nagy élmény volt számomra ez a könyv, nem bántam meg, hogy elcsábultam a titokzatos cím és a mesés borító láttán. Utazás volt a javából, amihez kellett az is, hogy az olvasottak mellé képeket is nézegessek az adott vidékről. Jól összegyúrt szöveggel ajándékozott meg Macfarlane, mely mind történelmileg, mind geológiailag, mind irodalmilag és az emberi lét  vallási megközelítésének egyidejű jelenlétéről tanúskodik. A nem rég olvasott Mircea Eliade könyv, A szent és a profán gyakorlati levezetéseként értelmeztem olykor ezt a könyvet, talán innen is az a bizonyos emelkedettség érzés. 

Szeretettel ajánlok Robert Macfarlane nyolcadik, magyar nyelven pedig első megjelenésű könyvét!

Hozott pontszám: 5

 

"Két évvel Loubens halála után, 1954. augusztus 12 -én egy fiatal belga pap, Jacques Attout vállalkozott arra, hogy leereszkedik a Pierre Saint – Martin barlang legmélyére. Oltárként egy elsősegély ládikót használva, Norbert Casteret ministrálásával misét mondott Loubens emlékére. Későbbi visszaemlékezése, amelyben szépségesen fonódik egybe teológia és geológia, a barlangászirodalom egyik legemlékezetesebb szövege lett.

„ Nem hiszem, hogy valaha is celebrálhatok még egy olyan misét, amely ennyire szoros egységben lenne az Isteni Szentséggel… ebben a roppant barlangban inkább tüntettünk bogaraknak, mint emberi lényeknek. És mégis – a lelkünk lángra gyúlt. Oly távol kerültünk a hely fizikai valóságától… és ha mégis érzékeltünk belőle bármit is, az csak azért lehetett, mert valamiképpen elveszítette anyagi minőségét, és hatalmassá és fényességessé növekedett.”

 

Robert Macfarlane

fotó: Bryan Appleyard

 

Guzman, Leah - A művészetterápia esszenciális gyakorlatai

Hatékony módszer a szorongás, a depresszió és a traumák kezelésére

 

Amikor elkezdtem olvasni úgy éreztem, hogy kedvenc lesz, végül nem lett az, de attól még egy jól megszerkesztett kiadvánnyal van dolgunk. A legelső, ami eszembe jut róla, hogy hiánypótló. Eddig még nem találkoztam olyan könyvvel, jegyzettel vagy hasonlóval, ami összegyűjtötte volna azokat az alkotófolyamatokhoz kapcsolódó feladatokat, melyeket egyszerű eszközökkel, akár egyedül is használhat az ember, hogy a tematikus feladatok segítségével oldja feszültségét, frusztrációit. Leah Guzman pedig pontosan ezt tette. Készített egy szép összeállítást a különböző művészeti ágak bevonásával. 

Egy tömör bevezető kiemeli a művészetterápia életminőség javító szerepét, amely ötvözi a művészet és a pszichológia területeit. A gyakorlatok alkalmazásával fejlesztjük az önreflexiós képességünket, ezáltal tudatosabban érzékeljük önmagunkat és lehetőség nyílik arra is, hogy az eddig szőnyeg alá söpört, vagy csak felcímkézett elakadásainkkal szembe nézzünk.  Ez a tudatosítás maga a gyógyító folyamat. Non verbalitása révén képes leszakadni az ember a megszokott gondolkodási működéséről és egy mélyebb kapcsolódási szinten találkozni önmagával. A beszéd egyezményes jelrendszere kicsit háttérbe kerül, hogy valami ősibb, beszéd előtti állapotba jussunk. Ez persze nem lesz teljesen igaz az összes társterületre, hiszen a kötetben megjelenik az írás is, de ott is alapvetően a lecsökkentett korlátok a jellemzőek. 

A könyv jól átláthatóan mutatja be a feladatokat, szellősen szerkesztett, néha talán túlságosan is kevés dolog került egy oldalra. Ilyenkor sajnos bekapcsol nálam a vészjelző, de igyekszem a tartalomra összpontosítani. Minden esetre ez a tipográfia azt erősíti az olvasóban, hogy bátran vágjon bele a feladatokba, mert nagyon egyszerű a megvalósításuk.  Az említett bevezető után hat fejezet, hat különböző részterület gyakorlatait hozza. Az első általánosságokat tartalmaz, a második a festés és rajzolás területével, a harmadik fejezet a fotózás és digitális képalkotással, a negyedik a szobrászat és textilművészettel, az ötödik az írással végül a hatodik a kollázzsal jelölt feladatokból mazsolázik. 

Senki ne számítson pszichológia magyarázatokra, tudományos kifejtésekre, a témákat épp csak vázolja a szerző egy-egy bekezdésben. A feladatok bemutatásának technikája mindenhol megegyezik. Egy ütős címmel kínál meg minket Guzman, majd egy mondatban összefoglalja, mit nyerhetünk ezzel a feladattal. Utána a szükséges eszközöket, előkészületeket olvashatjuk, akárcsak egy receptkönyvben. Majd a lap másik felén olvashatjuk, hogy mi is a soron következő gyakorlat  lényege, alatta pedig lépésekbe szedve a megvalósítás. Végül kérdéseket és a feladat értelmezéséhez kapunk némi támpontot. 

Ahogy a cím is jelzi egyfajta esszenciát kapunk, magukat a gyakorlatokat. Azért az nem kevés, hiszen a könyv tele van jó példákkal, hasznos ötletekkel. Párat ki is próbáltam, és ennek tükrében mondom azt, hogy ez a könyv annyit ér, amennyit megvalósít belőle az ember. Az olvasási élmény nem fog katarzist okozni, viszont az, ami megszületik a kezeink között, az tényleg gyógyítóan hat

A nagy kérdés, hogy egyedül vagy vezetve, vagy csoportban fogunk-e haladni.Természetesen mindhárom út járható. Tapasztalatom szerint az egyedüli alkotásnak van ugyan feszültségoldó hatása, de szükség van valamiféle tükörre, visszajelzésre vagy csak kérdésekre, ami a másik ember felől érkezik. Jó az, ha valaki követi a folyamatot, amin az ember keresztülmegy. Ha szakemberként olvassuk a könyvet, akkor érdemes példatárként kezelni. A szakmai kompetencia és szakterület függvényében lehet szelektálni a feladatok között. Itt már a kliens kérdése és állapota is mérvadó lesz. Én, aki a Katarzisz Komplex Művészetterápia módszerével dolgozom, biztos kihagyok majd pár lehetőséget ezekből. 

Azt leszögezem, hogy a feladatok gyakorlati alkalmazása biztos jó hatással van az emberre, tehát, aki szívesen merészkedik az önismeret egy újabb terepére, az vágjon bele. Baráti összejövetelekre, témára való ráhangolódásba is ügyesen bevonhatóak a feladatok, és a kétszemélyes segítő kapcsolatokban, esetleges elakadásokban is segíthet egy-egy új módszer bevezetése. Az ilyen alkotások fejlesztik a kreativitást, növelik az önbecsülést a fent említett hozadékokon kívül. Gazdagodjunk!

 

Leah Guzman

 

 

Otsuka, Julie - Buddha a padláson

Egy hosszú eredet megéneklésére emlékeztet ez a könyv, ahol napjaink szereplői, a jelenből tekintenek vissza oda, ahonnan őseik jöttek, s ahol a megpróbáltatások regélése az idők során sima kővé koptatott minden mondatot. 

1900-as évek elején számos japán ember indult Amerikába a könnyebb boldogulás reményében. Ezt a jobb életet mára talán már tényleg birtokolják, de ideáig eljutni nem volt könnyű. Történetünk elején több tucat japán lány hánykolódik egy hajó belsejében, hogy a hónapokig tartó viszontagságos út végén találkozhassanak új életükkel, s  az addig csak képről ismert férjeikkel. A végeláthatatlan ringásban, a mocsokkal, bűzzel és méltatlan körülményekkel átitatott utazásban a lányok sorsa összefonódott. Eggyé váltak éjszakai álmaik, dédelgetett vágyaik, szép reményeik és a szárazföldet érintő lábaik nyomán kisarjadó életük is. A kijózanító valóság realitása pedig újabb küzdelmes éveket jelentett. Kemény, lemondásokkal teli munkás időket, megaláztatást és megvetést. Ahogy teltek az évek, egyre csak dagadt ez a gombolyag, mely minden női sors nehézségét magába gyúrta. Egy közös női tudattá nőtte ki magát, ahol már nem is létezik szuverenitás, ahol mindenki magáénak tudja a másik fájdalmát. 

Ez a hömpölygő áradat  az olvasót is magába olvasztja, és szinte már meg sem lepődik az újabb és újabb ostorcsapáson. Julie Otsuka apró tűivel láthatatlan idegsejtek közepébe szúr. A női méltóság és értékek elevenébe vág. Vér és fájdalom buzog fel mindenhol, ami csak a csatamezők kegyetlenségéhez mérhető számomra. 

A gyönyörű borító mögött egy siralom lapul, csupa veszteség és bánat. A kollektív emlékezet, a szájról szájra hagyományozott emlékek feladata, hogy soha ne engedje elfeledni azokat az áldozatokat,  melyek a jelen jóléte mögött húzódnak. S ezt a siralmat egy női kórus ölti formába. Bár szerkezetileg regénynek tűnik, mégis egy vers érzetét adja. Ezt a kollektív érzést a japán származású amerikai írónő a többes szám első személyű narratívával éri el, amitől az egész történet tömörré, egységesség válik. 

Elolvasás után bennem mégsem a fájdalom maradt meg, hanem a tűzben edzett  tartás és nemesség szilárdsága, a női küzdeni tudás és hősiesség ereje. Ennek kialakulását mutatja be számos oldalról a történet, mely rövidsége ellenére a teljesség érzetét kelti. 

Olvassátok, mert szerintem igazi különlegesség a könyvek tengerében!

Hozott pontszám: 5  

Julie Otsuka