Illés Endre - Szávitri

Volt valaha egy leány, Szávitri,  tündöklő égi szépség, kit, ha távoli országok ifjai megláttak, szívükbe be nem gyógyuló seb költözött. A férfiak amint beteltek ragyogásával, mind elmenekültek előle. Szávitri apja, Aszvapati király ezért arra kérte leányát, hogy menjen világgá, és keressen magának férjet. A leány befogatott kétkerekű aranykocsijába két fehér lovat, s nekiindult a világnak. Ment a vadonba, az erdőbe, vízért esengő bozótosba, perzselő melegbe, vihar áztatta pusztaságba. Ment éjjel és nappal, de nem lelte, amit keresett. Útja során, betársulva a természeti elemek ütéseihez, remeték és szerzetesek csiszolták fényesre jellemét. Így találkozik egy napon Szarjavánnal, aki trónfosztott apjával, Djumatszéna királlyal és a királynéval él az erdőben. A fiatalok szívében fellobban a szerelem lángja, de a boldogságukra árnyék vetül, egy titok keseríti meg a leány szívét. Szávitri kész harcolni kedveséért, szembeszáll akár a halállal is; okos, harcos, kitartó és merész.

Az indiai királylány történetét eredetileg a Mahábhárata eposzban olvashatjuk. Mindössze háromszáz sor ez a kétszázezerből, de Illés Endrét megragadta a lány alakja és megőrizve az eredeti mű hangulatát és költőiségét, megalkotja Szávitri meséjét. A Mahábhátra olyan költemény, amely vallási legendák, erkölcsi tételek és példázatok elegye, s így  Szávitri maga is példája az asszonyi alázatnak, hűségnek és küzdeni tudásnak. Ha kell lemond mindenéről, tanul a bölcsektől, de képes harcra kelni, hiszen ha szívében egyszer lángra lobban a szerelem, megállíthatatlanná válik.

Illés nem csupán az eredeti történet lényegét hagyta meg, de a közbeszúrt példázatok is végig indiai mesék. A keleti világ hangulatát nem csak a csodák, a  folyton megjelenő istenek idézik, hanem történetszövésének szerkezete is erre utal. Az úton levés, a találkozások fontossága, a ki nem mondott, de példázatokkal körülírt, egymásba fonódó rétegek együttesen hozzák létre azt,  ami az indiai történetek különleges zamatát adja. Végtelenül egyszerű, egyetlen síkban mozgó, de mégis  gazdagság és pompa jellemzi. Talán azért, mert itt semmi sem véletlen, minden apró részletnek jelentősége van.

A kötet eszembe juttatta a nem régiben olvasott Omair Ahmad könyvét, A mesemondó meséjét, ahol ugyanezt az egymásba gabalyodó, egymást magyarázó történetfűzért kapja az olvasó. Szávitri meséje olyan, mint egy simára koptatott kavics; jó kézbe venni, jó szorítani, jó vele bejárni ezt a spirituális utat, ahol a szarvas szemében felismerhetővé válik igazi valónk: 

"Szávitri odament a szarvashoz, a fiatal ünő nem futott el. Belenézett a szarvas barna, nedves szemébe...Egy fiatal lányt látott a szarvasszemben: magas volt ez a lány, a szeme kék, akár Visnu ege, a teste hajlékony, vékony és mégis erőt sugárzó, a homloka magas, a karja, a lába hosszú és formás - az egész lány olyan fiatal, üde és friss, mint egy virágzó tavaszi gyümölcsfaág. Ő maga volt az: Szávitri, az ég lánya. És Szávitri most megismerte magát." 

 

Hozott pontszám: 5  Kass János fekete-fehér rajzai sokat adnak a történethez

Baranyi Tibor Imre (szerk.) - Tanulmányok ​a tradicionális íjászatról

A 2009-ben napvilágot látott kötet előszavában az szerepel, hogy "az íjászattal foglalkozók tábora nem kicsi". Sőt, szerintem az azóta eltelt közel tizenöt évben a számuk igencsak megszaporodott. Különböző indíttatásból, de sokan veszik kezükbe ezt az ősi eszközt, melyről elsőre talán legtöbbünknek a harc jut eszébe, de ha alaposabban megismerkedünk vele, megérezzük, hogy  ősi gyökerek irányába vezet utunk. Baranyi Tibor Imre négy tanulmányt szerkesztett a kötetbe, mondhatni négy oldalról közelít. Mindegyik téma a maga nemében értékes darab, de együtt még sokkal távolabbra és mélyebbre mutat. 

 

 

Ananda Kentish Coomaraswamy az íjászat szimbolikájába vezet be.  A különböző kultúrákban egyaránt megjelenő íj és nyíl útja nem más, mint a cél felé vezető ösvény, ahol az íjász mindig  centrális és paradicsomi helyzetben van. Coomaraswamy feltár részleteket a irodalomban gazdagon megjelenő íjászatról, a tanulási folyamatról, a beavatás és íjászat kapcsolatáról, magának az eszköznek a magasabb tartalmakat hordozó lényegéről és nem utolsó sorban az emberben megszülető és fejlődő "célra tartásról". A szerző alapvetően az Upanisadok szövegére támaszkodik, de olyan források is megjelennek, mint például Dante pokla. Baranyi Tibor jegyzeteivel segít érthetővé tenni az olvasó számára  a ceyloni metafizikus, történész és filozófus gondolatait, akinek nevéhez köthető az ókori indiai irodalom megismertetése a nyugattal. 

William R.B. Acker  az íjászat japán művészetéről ír. Amikor kapcsolatba került a japán íjászattal, akkor ő már ismerője volt az angol íjaknak. Hosszú tanulási évekkel szerette volna megcáfolni az állítást, hogy külföldi nem viheti sokra a tradicionális japán íjászatban. Tanulmányában azt meséli el, hogyan tanították meg neki mesterei a japán technikát. Számos részletre kitér az íjászkodással kapcsolatban, úgy, mint a beállás, készenlét, a szemrevételezés, az egyensúly, a légzés, a húzás-célzás-oldás és hasonlók. A szöveget olvasva egyre jobban átérezhetővé válik számunkra is az a gyökér, amiből megszülethetett az íjászat. Mélyen spirituális, testet és szellemet összhangba rendező erőről van szó, ami távol áll a kapkodástól vagy az ártástól. 

 

Ezt a belső rendező erőt hangsúlyozza Eugen Herrigel írása is, aki szintén európai filozófusként érkezett Japánba, és a zen megértéséig gyakorolta az íjászatot. Szellemi gyakorlásnak tarja az íjászatot, melynek célja  a szellemi küzdelem: "az íjász alapjában véve saját magát célozza meg, és jó esetben....Önmagára talál". Éveken át tartó tanulási folyamatán keresztül nyerünk bebocsáttatást ebbe a szellemi útba. Ez a szöveg sokkal könnyebben olvasható és érthető a nyugati olvasó számára.

 

Végezetül egy mestert, Awa Kenzot és tanításait ismerhetünk meg John Stevens jóvoltából. 

 Ez a vékony kötet sokkal többről szól, mint egy harceszközről, harcmodorról. Utat mutat a XXI. század emberének, hogy ráérezzen a tradíciók lényegére, vezérfonalat ad, hogy közel kerülhessen a tanítások lényegéhez, hogy ismét csak rájöjjön, hogy a régi nem primitív, hanem tanúbizonyság az eredet közelségéhez, egyúttal fel is kínálja önmagát mindenki számára. A dolgok, így az íjászat szimbolikus értelmezése, a rítusok gyakorlása maga az út. A könyv kihat olvasójára is. Magamon éreztem a figyelem és összpontosítás mélyülését, segített a rendezettség érzésének megtapasztalásában, nyugalmat és tisztulást hozott. Nem is egyszeri olvasásnak gondolom, jó lesz ezt még elővenni.

Hozott pontszám: 5

 

Caldwell, Erskine - Isten ​földecskéje

Szent az, ami Istennek félretett. Az Istennek szentelt idő az a  szent idő, a neki ajándékozott hely az a  szent hely. Az Isten földecskéje egy darabka birtok főszereplőnk, Ty Ty farmján. Ami azon a helyen terem, azt nem forgatják be a gazdaságba, hanem az egyháznak ajándékozzák. Ebbe a szentségbe jól illeszkedett a történet elején Ty Ty habitusa, aki mindenét feláldozza, hogy kincset leljen:

"A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet."

Ty Ty már tíz éve mást sem csinál, csak ás,  feladta mindenét, csakhogy aranyat találjon a mélyben. Birtoka hatalmas lyukakkal szaggatott kráter, de képtelen lenyugodni, ha egyszer elkapja az aranyláz. A történet elején ismét belekerül ebbe a felfokozott izgalmi állapotba, amikor a birtokra érkező Plutotól egy fülest kap, miszerint  nem messze látott egy albinót, aki megérzi az aranyat a földben. Így kezdődik az az őrült pamflet, melybe beszáll az egész család; Ty Ty két lányával, három fiával és azok családtagjaival. Bár mindenki esztelenségnek tartja az öreg rögeszméjét, de senki nem tud szabadulni ebből a hálóból. Aztán mást sem látunk, csak azt, ahogyan folyamatosan megszentségtelenítenek mindent. Az Isten földecskéje már rég nem az, aminek indult, mai szóhasználatban, a "megoldjuk okosba" kifejezés illik rá leginkább. Majd oda a család, a házasság szentsége, a szerelem, a tisztesség és tulajdonképpen a totális erkölcstelenség poklába süllyed mindenki, még vér nem tapad kezükhöz. De ebben a végső káoszban sincs megbánás, bűntudat vagy megállj. Felfal és bekebelez mindent az ész nélküli élvezet. Ne keressünk normális válaszokat, elvárható viselkedéseket. Ez egy szellemileg lezüllött környezetben vergődő nihilista társulat. 

Érdekes volt a történetbe beleszőtt  gyárfoglalási szál, amely elviszi kicsit a figyelmet a poros georgiai utakról, a semmit sem termő földhányásokról, és egy szövőgyár ipari vonalán kínál  újabb kilátástalan lehetőséget a boldogulásra. Kicsit elnagyolt és érthetetlen vonulat volt ez, ami bennem csak a további felfoghatatlan butaság döbbenetét erősítette. 

Bár elviselhetetlen része lenni -még csak olvasóként is- ennek a díszes társaságnak, Caldwell írása mégis erős atmoszférát teremt, olyasmit, amibe még csak belegondolni sem szeretnénk. Bőrünkön érezzük a nap izzásától verejtékünkbe fulladt porszemcséket, a végeláthatatlan családi perpatvart,  és egy örök ásásra kárhoztatott családot, ahol a primitívség a küszöböt veri, s ahol Isten földecskéjén vér és gyalázat folyik. Zseniális írás, épp csak megfulladunk tőle.

Hozott pontszám: 4,5 

 

Erskine Caldwell

 

Tisza Kata - Egyedül

 A szerethető öregedés felé

 

Sokan vagyunk úgy, hogy  a szakdolgozatunkba beleadtunk apait, anyait, akár éveken át szívünkön viseltük a témát. A diploma, esetünkben a doktori cím megszerzése után sem tudjuk elengedni munkánkat és legszívesebben mindenkivel megosztanánk azt, amire jutottunk. Szerencsére így volt ezzel Tisza Kata is, aki könyvéhez pszichológia doktori életútkutatásait használta fel, és egy regény köntösébe csomagolva ajándékozta meg vele olvasóit. Az életkoralapú előítélet, az úgynevezett ageizmus egy létező jelenség, még akkor is, ha a helyesírás ellenőrző hibát jelez. Évszázadok óta belénk rögzült jelenségről van szó, úgy működik, hogy szinte észre sem vesszük. A társadalom elvárja az embertől, hogy egy bizonyos kor után mit tegyen, mit ne tegyen. Míg az ifjabb nemzedéknek óriási toleranciát enged meg, éveink számának  növekedésével, nem elég, hogy nyirbálódnak lehetőségeink, de legszívesebben egy kalitkába, vagy egy terráriumba zárnának, hogy kvázi vegetáljunk, amíg lélegzünk. Érdekes, hogy mindannyiunkban vannak ilyen tudatalatti elvárások az idősödőkkel, illetve öregekkel szemben. Rendkívül jól meg tudjuk magyarázni, miért szolgálja az idős ember érdekét az általunk kalibrált biztonsági fokozat, miközben gyakorlatilag megszüntetjük gondolatban a másik szuverenitását. 

Egy  párját elvesztett öregedő kutatónő gondolatai jelennek meg a lapokon, aki önmagán és környezetén vizsgálja mindazt, amit élete során kutatott. Egyedülléte azonban nem kínzó valóság, hiszen szerelmét ugyanolyan közel érzi magához, mint eddig. Folyamatos párbeszédben van vele, s leginkább a múlt boldogságait és örömeit emeli ki, miközben az emberi életút végső szakaszát boncolgatja. Éreztem egy párhuzamot Szabó Magda Liber Mortis-ával, de ott mindvégig a hiány fájdalmának sirámai zengenek. Itt egy sorsával megbékélt nővel találkozunk, aki még most is életközösségben van szerelmével. A keretet tényleg ez a beszélgetés adja, de valójában ez egy elmosódó, gyakran láthatatlan keret és jóval inkább az emberi életútról szól, rávilágít rengeteg összefüggésre, párkapcsolati működésre, bántalmazásra. Az idő múlásával viszont egyre átütőbben jelennek meg az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák is a regényben. 

Kettősség van bennem a könyvvel kapcsolatban, mert ez a kötet tényleg olyan, mint két dolog kényszerházassága. Egyrészt itt van a főszereplő élménye, egész élete, küzdelme, munkája, fájdalma és sérülései, amibe olykor őszintén be is enged minket. És vitt volna engem is tovább a lendület, de egy hirtelen váltással egy értelmi képességeinek tökéletes állapotában levő kutatónő kristálytiszta gondolatmenetében landoltam. Túl ép volt ez az asszony, túl tökéletes, szálkamentes, mint, akin nem gyalult semmit az élet. De azt hiszem csak ennyi vele a baj, hogy regényként nem működik a könyv. Viszont a másik oldala a dolognak, az igazi mondandó, a szerethető öregedés felé vezető út nagyon tetszett. Nekem önálló kötetként sem lett volna száraz, élveztem minden sorát. Az egyedüllét kérdése talán létezésünk legfájóbb pontja. Aki életét családban, párban élte le, annak még nehezebben elviselhető, ami az egyedül maradásban osztályrésze lesz. Osztódni vágyunk és egyesülni, mert örökké bennünk marad hiányérzetünk, amivel születtünk. Természetes és ösztönszerű reakciónk, hogy megosszuk élményeinket, gondolatainkat, vágyunkat vagy örömünket a másikkal. Párban vagy közösségben a félelmünk is kisebb. A kötetben megjelenő egyedüllét azonban nem  magány. Ezt a belső kiteljesedett állapotot többféle módon el lehet érni, ennek csak egyik formáját láthatjuk a történetben. 

Ebben a körülbelül három hétben, amíg olvastam a könyvet éreztem magamon jótékony hatását. Az, amikor egy idősebb ember szemével látjuk a világot, ad egy nagyobb rálátást az életre, arra, hogy mi lényeges, milyen elvárásokból engedhetünk, hogyan tudjuk még jobban elfogadni magunkat. Lényegesen könnyebben birkóztam meg a mindennapokkal. Mivel még én sem tartok ott, ahol a főszereplő, így nem tudom megmondani, hogy lehetséges-e nem az életből száműzöttnek érezni majd magam akkor, ha már például nem dolgozom, vagy ha anyagi és fizikai ellátásban rászorulok másra? Az anyagiakat Tisza Kata is behozza, mint az öregség életminőség károsító és korlátozó tényezőjét, ami magyar jellemzőként jelenik meg. Lényegesen változik a társadalmi helyzetem, ha nem úgy vagyok jelen a piacon, mint potenciális vásárló. Messzire vezetnek ezek a gondolatok, nem is mennék bele. Megteszi ezt helyettünk a szerző, aki engedi továbbgondolni azt, amivel talán eddig még nem foglalkoztunk. 

A fiatalság, a szépség és a vagyon a legmeghatározóbb értékek manapság a világban, és ezzel nem is tudunk szembemenni. Ezek a siker zálogai.  A tapasztalat, bölcsesség és spirituális tudás most hátul kullog. Persze ezek sem automatikusan jelennek meg az évek számának gyarapodásával, az értékért mindig meg kell dolgozni. 

A könyv segített nekem abban, hogy még inkább nyitottan és készségesen forduljak a nálam idősebbek felé. Számos mondata megült bennem és jelen állapotomban is segítségül szolgált. Én örülök, hogy napvilágot látott a kötet.

 

Hozott pontszám: 4  

 

Tisza Kata

 fotó: Reviczky Zsolt

 

Herman Ottó - Arany, ​Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága

Magának a kötetnek a megléte is felér egy csodával, ezért először is azzal kezdem. 

Soha nem hallottam a könyvről, az antikvárium honlapjáról happoltam el egy példányt. Aztán láttam, hogy egyetlen megjelenés köthető hozzá, mégpedig 1983-as. Mi a szösz? Herman Ottó 1914-ben már meghalt. 

Lambrecht Kálmán paleontológus, a szerző hajdani tanítványa készítette el Herman Ottó életéről és koráról szóló kötetét 1920-ban. Annak ellenére, hogy Lambrecht 1140 tételt tartalmazó bibliográfiát állított össze mestere műveiről, erről a darabról mégsem tudott. Az eredeti 1892-es évszámmal jelölt mű sorsa kalandos utat járt be. Sebestyén Gyula (1864-1946) akadémikushoz, a Magyar Néprajzi Társaság alelnökéhez került, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy kiadassa a művet. Erről cenzúrás bejegyzés is maradt a 74.oldalon. Sajnos Herman Ottó halála, majd a világháborúk s végül Sebestyén Gyula megtört karrierje a megjelentetésre nem adott lehetőséget. A kézirat így fiánál, Sebestyén Lászlónál maradt, aki szintén nem tudott a könyv létezéséről. Végül Schelken Pálma volt az, aki Sebestyén Gyula munkásságát kutatva végül rábukkant 1965-ben, fél évszázaddal Herman Ottó halála után erre a műre. 

Először is nagyon jó kézbe venni a könyvet, melyet Kakasy Éva grafikái díszítenek. Mivel az egész kiadványt áthatja a költőiség, rengeteg versrészlettel találkozunk, a fekete-fehér-rózsaszínt használó illusztráció még légiesebbé teszi az egészet. Érdekes a könyv felosztása is, mely először azt próbálja megragadni, miért olyan fontos a magyar hagyományban megjelenő madárvilág. Herman Ottó itt tulajdonképpen az archetípusokkal foglalkozik anélkül, hogy kimondaná ezeket. Mit jelentenek a magyar nép életében a különböző szárnyasok, s emellett kapunk egy kis madártani eligazítást is. Mivel nagyon szeretem a szerző gondolkodását, így lubickoltam mondanivalójában. Aztán Herman Ottó sorra veszi, hogy a három költőóriásnál mely madarak és hányszor szerepelnek, milyen szövegkörnyezetben, mit személyesítenek meg. Közben erősen utal arra, hogy mindhárman ismerték a madarakat. Bár Tompa Mihály azért erősen romantikus színezetet ad, kicsit talán ferdíti is a realitást. Egyébként pedig érdekességként Arany János negyvennégy madarat, Tompa Mihály ötvennégyet, és Petőfi Sándor pedig harminckét madarat ölel fel lírájában. 

A könyvben ezután a költőtriász sajátosságait emeli ki Herman Ottó, idézve verseiket, rávilágítva annak igazi mondandójára. Itt a magyarórák verselemzései villantak be számomra, de élveztem minden sorát. A továbbiakban a madártani elemeket veszi sorra a  szerző, ehhez idézi be a verseket vegyesen. Ez egy picit döcögősebb volt már, jobban ugrálnak gondolatai, nem tud annyira egységes és megragadó maradni a szöveg. A tudományosság és a költészet keveredik, ami kilóg picit innen is, meg picit onnan is. Nem könnyű ez a műfaj, olyan, mint egy kutatási terület, mely a feltárás szakaszában van. Vannak nagy revelációk, de a sziszifuszi, alapos kutakodás, elemezgetés nem köt le mindenkit. Én is így voltam vele. A könyv egy nagyobb traktusa a függelék, amely számomra azt igazolja, hogy ez a könyv nem volt még kész. Az adatgyűjtés fázisában volt sok tekintetben. Ebben a függelékben számos mondóka, mondás, jegyzet, gyűjtemény van, ami teljesen felejthető annak, aki nem kutatási céllal közelít a témához. 

Összességében mégis kivételes érzéssel töltött el a kötet olvasása, mert kézzelfogható nyomait találtam annak, hogyan dolgozott ez a tudós elme, miként szőtte egymásba gondolatait, hogyan fedték át egymást a társtudományok. S mindezt abban a tudatban, hogy Herman Ottó mennyire szerette a madarakat, az értékeket, s a magyarságot. (Az eredetileg Herrmann nevét is a magyarság iránti elköteleződés jegyében rövidítette Herman változatra.)

A könyvet nem értékelem, hiszen meglátásom szerint nem készült el, de nagy értékeket hordoz.

 

 Herman Ottó

 

Loti, Pierre - Izlandi ​halászok

A könyvszekérről  minimális áron megszerzett könyvet épp akkor vettem, amikor a Margó Fesztiválra mentem az izlandi Jon Kalman Stefánsson  beszélgetésére. A rám váró hangulat vett rá, hogy leemeljem az 1918-as kötetet a polcról. Az érdekelt, hogyan írtak régen arról a zord világról, Izlandról a Menny és  pokol előtt. Mondjuk volt némi élményem Einar Kárason Viharmadarakából, de még régebbre vágytam ezen az úton.

Egy betegség miatt itthon töltött nap lehetőséget adott arra, hogy teljesen beletemetkezzek az izlandi vizek halászainak életébe. Szeretem az ilyet, amikor semmi sem ragad ki a könyv világából. 

A szerző azonban nem izlandi, és bár a halászat izlandi vizeken zajlik, történetünk  helyszíne is egy francia falucska, Paimpol. Innen indulnak a tavasz beálltával a halászhajók Izland vizeire, hogy nagy zsákmánnyal megrakodva térjenek vissza ősszel. A kis hajó,  Marie fedélzetén utazhatunk ebben a félévben, ahol megismerhetjük a legénység mindennapjait, harcaikat a természet elemeivel s leginkább hazavágyó gondolataikat. Jann Gaos, a huszonhat éves feltűnően magas, erős legény is Paimpol vidékén időzik gondolatban, egy nemes vonású, csinos húszéves leány,  Mével Gaud-nál. Jann barátja, Szilveszter és egy idős hölgy, Yvonne nagyanyó akik meghatározó szerepet játszanak az eseményekben. Mint kiderült, a történet magáról a szerelemről szól, annak gyakran megérthetetlen voltáról, az értetlenség szenvedéséről és a beteljesüléséről.

Pierre Loti 1850-ben született, maga is tengerésztiszt volt, könyveinek cselekményét saját életéből merítette. Prózáját a romantikus hangulat, melankólia jellemzi. Szereplői önmarcangoló figurák, kissé szenvelgő alakok. Jann az érzelmek elfojtására törekszik, erőből, akaratból szeretne mindent megoldani,  szenvedését önpusztító kicsapongásokba  öli. Gaud kisasszony a visszautasított érzelmével küzd, bánatán nem is akar túl lenni, újra és újra feltépi sebét, nem akar lemondani szerelméhez fűződő vonzalmáról. A romatizáló történetben helyet kap az önfeláldozás, a hősi halál, a rászorulók gyámolítása. A könyv az 1896-ban íródott, stílusa ezt az korszakot tükrözi. 

Egyetlen magyar kiadást élt meg, 1918-ban jelent meg a kötet, ami számomra  a másik érdekesség volt.  Ritkán olvasunk százhúsz évvel ezelőtt íródott regényeket első fordításban, és hát eléggé meglepett nyelvezete, helyesírása. Mennyire másként írtuk a szavakat. Bennem többször felmerült a kérdés is, hogy vajon ez tényleg így volt, nem nyomdahiba? Az Uránia Könyvkiadóvállalat gondozásában jelent meg a kötet. Néhány példa arra, ami meglepett: ugy, hosszu, épen (éppen helyett), utja, csunya, vig, mult, ujra, papagály, hizelkedő. Így átfutva a szöveget, most tűnik fel csak, hogy a hosszú "ú" és "í" hiányzik a teljes kötetből. 

Egy érdekes irodalmi kaland volt ez a történet, egy időutazás,  mely hangulatával azért elvarázsolt kicsit. 1959-ben filmet is készítettek a történetből, de ahogy látom kissé átírták a cselekményt. 

Hozott pontszám: 4

Pierre Loti

 

Singer Magdolna - Gyászkísérés

 Együtt a bánat és a feldolgozás útján

A kötet egyértelműen a legjobb segítő könyv a gyásszal kapcsolatban. Inkább segítő szakmában dolgozók vagy segítői attitűddel mások felé fordulók részére ajánlanám. Tehát nem akkor tud igazán hatni, ha a veszteség bánatában vagyunk, bár még ezt sem tartom kizártnak. 

Singer Magdolna könyvében számos összefüggésben mutatja be életünk legnagyobb tragédiáját, szeretteink elvesztését. Nagy tapasztalatából merítve mindenre tud példát hozni, így az olvasó számára is maradandóvá válhatnak üzenetei. Először az ideális segítő személyét jeleníti meg. A mentálhigiénés képzésen elsajátított személyközpontú (rogersi) szemléletet tartja a leghatásosabbnak a gyászolókkal szemben. "A gyász ezer arca" című fejezetben szépen elkezdi felépíteni a támaszt nyújtó, empatikus, ugyanakkor alázatos segítő alakját, aki időt, figyelmet, együttérzést ajánl fel a gyászolónak. Nem csak életszagú példákat hoz a szerző, hanem számos irodalmi alkotással is szemlélteti mondandóját. Az utalások gazdag jegyzékét a kötet végén tematikusan megtaláljuk. Ez külön elismerést érdemel. A hitelesség, az elfogadás és empátia hármasának bemutatása mellett megtudjuk Singer Magdolna saját történetét is, hogyan vált segítővé. A transzparencia jegyében vallja, hogy nem mindig tudunk segíteni, de jelen lenni akkor is képesek vagyunk. Ebben az igen mély kapcsolatban mindkét fél alakul és változik, így a segítő is kap a másik embertől. Erről olvashatunk az első fejezetben.

Ha könyvet akarnék írni a gyászról, az egyik igen nehéz feladat az lenne számomra, hogyan építhetném fel mondandómat. Hiszen a gyász szerteágazóan mindenre hatást gyakorol, felbukkan az élet minden szakaszában és minden területén. A szerző a gyászoló és annak környezetét választotta a második fejezet témájának. Itt megjelennek a tipikus és atipikus érzések és folyamatok. Szó van a halálfélelemről és az ahhoz kapcsolódó szorongásról is. Nem könnyű dolgok ezek, de ahogy megengedjük magunknak, hogy közelebb jöjjenek hozzánk, azt tapasztaljuk, hogy emészthetővé, feldolgozhatóvá válik mindez. A kötet első részének utolsó egysége bemutatja a gyászolók csoportjait, úgy mint például az özvegyek, a kisgyermekes szülők, a magzatot elvesztők, barátjukat gyászolók közösségét. 

A kötet második fele magáról a gyászkísérésről szól. Hogyan zajlik a folyamat, mi történik benne, hogyan tudunk együtt haladni a másikkal ezen a nehéz úton. Ezek konkrét segítségek, tippek és tapasztalat szülte sorvezetők. Itt is sok-sok könyvet, irodalmat találunk ajánlóként. 

Singer Magdolna tárgyilagosan ugyanakkor érzékeny empátiával nyúl a gyász témájához. A kötetet inkább szakkönyvnek nevezném, mégis olvasmányos, jól érthető a stílusa. Olvasás közben nagy felismerésekkel is találkozhatunk, megértjük akár magunk, akár környezetünk korábban nem értett viselkedését, reakcióját. Kicsit helyére kerülnek a dolgok. Egyfajta rendeződést kapunk ezáltal. Mivel a halál és a gyász mindenki számára egyedi és egyéni megélést eredményez, így biztos lesznek olyan dolgok a könyvben, melyek érzékenyebben érintik az olvasókat, kritikusabbak lesznek bizonyos részletekkel szemben. Ha a kísérői habitus elsajátításban szeretnénk elmélyedni, akkor egészen biztos nagy hozadékkal csukjuk majd be a könyvet, és nyomában megérezzük magunkban az erőt, amivel a másik felé tudunk majd fordulni. 

Tartalmas, összeszedett és olvasmányos kiadvánnyal találkoztam, amely súlyos témájának ellenére nem lehúzott, hanem felemelt és erőt adott, bebizonyította, hogy "Azok az élet fontos pillanatai, amelyeket az ember bármilyen áron is, de megoszt másokkal. Ahol a fájdalom megosztódik, ott létrejön a közelsége érzése." ( Shirley Holzer Jeffrey)

 

Hozott pontszám: 5

 

Singer Magdolna