Tanizaki, Junichirō - Árnyak dicsérete

"Úgy vélem, azoknak, akik a modern fényes megvilágításban dicsérik a test szépségét, nehéz elképzelni a régi korok nőinek illuzórikus kellemét. Lehet, hogy azzal érvelnek, a szépség, aminek gyenge részeit sötétbe kell burkolni, nem is lehet igazán szép. Mi keletiek, ahogy már korábban mondtam, szépséget teremtünk az árnyakból, amiket eldugott helyeken hozunk létre."

 

Ez a pici, maroknyi könyv a kiváló japán regényíró esztétikai esszéje valami olyasmiről, amit manapság észrevenni csak az igazán lecsendesedettek képesek. Ez alkalommal a csendesedés sokkal tágabb értelembe veendő. Mert nem csak a hangerőt kell levenni, hanem az élet minden területének harsogását ki kell zárni. Így a fényt és a csillogást is tompítani kell. Az ország, ahol járunk egyszerű és letisztult formákkal körülvéve igyekezett megragadni mindenben a lényeget. A japán építészet, térrendezés, ételkészítés, színház, enteriőr, kerttervezés egybehangzóan ennek a jegyében állt. A tradíció hozta magával ezt az átláthatóságot és tartotta magát egészen addig, amíg a nyugati hatás be nem szivárgott és el nem árasztotta keletet fénnyel, technikával és mindennel, ami sok. 

Tanizaki könyve 1933-ban íródott, amikor már láthatóvá vált a repedés, de még a hagyomány is elevenen jelen volt. Pont ebben a kontrasztban tudott hangot kapni annak dicsérete, ami eddig természetes része volt az életüknek. Az esztétika már magában is túlmutat a tárgyi valóságon, hisz megragad valami magasabb lényeget, amit a materiális létező meg tudott jeleníteni. Az esztétikában az a varázslatos, hogy nem is kell tudni megmagyarázni, mi váltja ki a nézőben a rendezettség érzetét. Valahogy így van ez ebben az esszében is. Hiszen Tanizaki nem csinál mást, csak végigmegy egy házon, nézi az épületet, a tetőt, a fűtést, a konyhát, a fürdőzést, sőt az illemhelyet, és megpróbálja megérinteni azt a lényeget, amit a japán tradíció meg tudott jeleníteni, de a civilizáció ostrom alá helyezett. Hiszen a modern világítás, az elektromos vezetékek, a telefonhálózat, a modern tűzhelyek az új épületek részei lettek és takarásba tették a korábbi értékeket. S nem csak ezek az újdonságok vakították el az embert, hanem a nyomukban megjelenő fényerő is, ami eltüntette az árnyakat. A magyar nyelv szépen fejezi ki az "árnyal" szóval azt, hogy itt valami olyasmi van jelen, ami érzékenységet követel meg! Tanizaki írásának legszebb része az, amikor a japán lakozott dobozokról, tálakról mesél, aminek aranyfestéke válik az árnyékban a fény forrásává.

 "A minőség, amit szépségnek hívunk, mindig a létezésből fakad." 

A japán otthonok szépségének kulcsa, hogy rabul ejtették az árnyékot, aminek játéka a fény változatosságán alapul. A halvány homály titokzatos és megunhatatlan. A sötét tónusok derengését a használati tárgyak patináján is bemutatja a szerző. 

Tanizaki gondolatai olyan irányba is elmennek, melyek a nyugat behatása nélküli szuverén keleti fejlődés gondolatával játszadozik. Véleménye szerint kelet megtalálta volna a saját modernizációját. Ezek a vélekedések azt sugallják, hogy a nyugati civilizáció erőszakot tett a hagyományon. A majd száz évvel ezelőtt keletkezet írás jelenben való értelmezése több, mint érdekes, hiszen Japán  technikai fejlettsége a világ élén áll. Ami mégis aktualizálja Tanizaki írását az éppen az a másik irány, mely mind a mai napig meg akar ragadni valamit a tiszta japán hagyományból, letisztult formavilágából, egyszerűségéből. Lényünk egy része vágyja ama bizonyos árnyak szépségét, hiszen a boldogság nem más, mint a jelenben feltűnő és érzékelhető szép és jó. 

Olykor éreztem a szövegben egy kis mesterkéltséget, például akkor, amikor lázas igyekezettel akart eltüntetni minden szaniterféle dolgot, mégis volt bennem egy emelkedettség olvasás közben. Néha úgy hatott rám, mint egy ima, mely sorról sorra emeli a lelket. A könyv borítója éteri finomsággal jeleníti meg az árnyalatokban rejlő  szépséget, érzékeltetve ezzel az életben megbújó mélységet is. Az alig száz oldalas kiadvány szövegének tagolását  fekete-fehér kis fotók adják meg.

Hozott pontszám: 5  

 

Junichirō Tanizaki

"Az arannyal díszített lakktárgy nem olyasmi, amit a ragyogó fényben lehet nézni, egyetlen pillantással befogni; sötétben kell hagyni, egy darabot itt, egy darabot ott, és halvány fényben részesülhetünk a látványból. Virágos mintáik visszahúzódnak a homályba, a mélység és titokzatosság megfoghatatlan hangulata varázsolódik elő. A lakk éjszakai fénye imbolygó gyertyafényt tükröz, a fuvallat, mely időről időre a csendes szobában áramolva álmodozásba ringatja az embert. Az álomvilágból - amelyet a gyertya és lámpa különös fénye teremtett, a hullámzó láng, amely az éjszaka pulzusát veri –, ha elvesszük a lakkot, a varázslat nagy része eltűnik. A vékony testtelen, ingadozó fény, úgy tűnik, mintha kis folyóként ömölne át a helyiségen, itt-ott kis medencéket gyűjtve, mintát lakkozva magának az éjszaka felületén." (41.oldal)

Baszinszkij, Pavel - Szökés ​a paradicsomból

 Lev Tolsztoj élete és futása

 

Ennek a monumentális alkotásnak elsőre a címe fogott meg. Eredetiben is szökés, menekülés a paradicsomból. De vajon mi lehet az a hely, ahonnan maga Tolsztoj is menekült? 

A történet 1910 október 27-ről 28-ra virradó éjszaka veszi kezdetét, amikor a Lev Tolsztoj gróf az éj leple alatt, nyolcvankét évesen ismeretlen helyre távozik a családi birtokról, Jasznaja Poljanáról. A korabeli újságok azonnal felkapják a rendkívüli hírt, ami pillanatok alatt elterjed nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon. Pavel Baszinszkij kötetében arra vállalkozik, hogy kiderítse, mi állt az elismert író cselekedetének hátterében. Elég hamar kiderült számára, hogy már a szökés  eseményei is különböző módon lettek rögzítve akár Tolsztoj, akár a vele menekülő Makovicky (felvidéki származású) orvos vagy a későbbi szemtanúk  beszámolóiban. Ezért akkurátus módon elkezdi felfejteni a szálakat, melyek a múltba vezetnek. Elsőként az derül ki, hogy valójában nem ez volt az első szökése Tolsztojnak. Érdekes összevetni a menekülések motivációit és kimeneteleit. Van-e hibás, okolhat-e bárki? 

A távozás körüli okok megértéséhez a szerző megvizsgál minden fellelhető iratot, levelet, jegyzetet, naplóbejegyzést és legendát. Természetesen a tökéletes megértés megköveteli, hogy visszatérjünk a múltba, belelássunk az író fiatalkori éveibe, családi történetébe és a feleségével, Szofja Andrejevnával való megismerkedésébe, házasságuk minden szegletébe. Koncentrikus körben haladva, egyre nagyobb panorámából szemlélhetjük ezt a roppant bonyolult helyzetet, aminek legnagyobb feszültségét az adja, hogy Tolsztoj gondolkodásmódja, hite és életszemlélete óriási fejlődésen ment át az idők során, amit környezete nem volt képes igazán átélni. Baszinszkij nem bocsátkozik feltételezésekbe, mellőzi a spekulációkat, csupán néha említi meg saját véleményét. Ő a tényekre, adatokra támaszkodik, már-már olyan, mint egy oknyomozó. A 700 oldal egy gigantikus forráskutatás eredményeinek összefésülése.

Az olvasási élményem elég hullámzó volt. Az első száz oldal rendkívüli erővel behúzott, mindig is érdekelt Tolsztoj élete és az a bizonyos tolsztojánizmus, amiről 19 éves koromig nem is hallottam. Az akkori német tanárom kérdezett rá, hogy tolsztojánus vagyok-e, hogy nem eszek húst?  Ebben a kötetben viszonylag keveset olvashatunk erről, valamint vallásbölcseletéről, bár az 1880-as évek fordulatának következményei bemutatásra kerülnek. Fiatalkorának életélvezete és "étvágya" nehezen volt befogadható számomra, ezekkel nehezen haladtam, sőt majdnem fel is adtam. De mindenképp kellenek ahhoz, hogy egészben lássuk a tolsztoji képet. Mert bár megélte a fordulatot, a valódi metanoia (megtérés) nagyon nehéz volt számára. Élettörténete számomra pontosan azt hozta közelebb, hogy még az is, aki meglátja az igazságot és aszerint is akar  élni, milyen iszonyatosan nehéz helyzetben van. A vagyonról, fényűzésről való lemondás, a húsmentes táplálkozás, a társadalmi különbségek megszüntetése, az igaz (egyházmentes)  hitben  való élet örök feszültségben maradt benne, annak ellenére, hogy ő folyton igyekezett. Ennek az örök küzdelemnek ékes példája, hogy amikor elmenekül otthonából minimális személyes holmijával, pár napon belül már hiányolja a körömkeféjét vagy egyik jegyzetét. De a sokszorosan átírt végrendelet is a két világ közti őrlődés bizonyítéka. Tolsztoj örökös önmarcangolása és Szofja Andrejevna  hisztérikus személyisége már önmagában is megnehezítette házasságukat. Ennek ellenére 48 évig, ama bizonyos szökésig együtt maradtak, ami a feleség lelkierejéről tesz számomra tanúságot. 

Aki rászánja idejét a könyv elolvasására, az megtapasztalja, hogy milyen sok információ is kevés ahhoz, hogy megértsünk egy embert. Döbbenetes, hogy mennyi irat, levél, dokumentum volt fellelhető az orosz íróról. A kötet Lev Tolsztoj halálának 100. évfordulóján jelent meg, s bőven tartogat mindenki számára érdekességet. Természetesen megtaláljuk benne, hogy műveinek figuráit kikről mintázta Tolsztoj, olvashatunk tizenhárom gyermekéről, akik közül öten kisgyermekkorunkban meghaltak, de betekintést nyerünk V.G. Csertkovval való barátságáról, aki szellemi apostolának tekintette Tolsztojt, még a száműzetést is vállalta miatta Angliába. A könyv végén számos fotót és alkotást találunk, melyek segítenek megeleveníteni a Tolsztoj családot.

Végezetül feltehetjük a kérdést magunknak, hogy ez szökés volt a paradicsomból, vagy a pokolból? Hogy mi lehetett Tolsztoj számára a paradicsom/pokol, Jasznaja Poljana vagy maga az élet? 

Hozott pontszám: 4

"És tartotta, egyre tartotta magát. És ugyanígy tartani fogja magát még majdnem egy héten át, már fekve, Ozolun házának kis szobájában, halálos kínok közepette, de mindenkinek és mindenekelőtt magának azt bizonygatva, hogy a halálba való átlépés a legméltóságteljesebb, legemelkedettebb pillanat. Sokkal emelkedettebb, mint az öntudatlan születés, vagy a félig öntudatlan élet. A személyes tudás és a kiérlelt bölcsesség tetőzésének ideje. Az élet csúcspontja."

 

                                          Heritage Images / Getty Images Hungary

 

Hamvas Béla - Naplók I-II.

Az elmúlt egy-két évben szinte folyamatosan olvastam vagy hallgattam a szerzőtől, szerzőről valamit, így  azt éreztem, hogy elérkezett az idő a Naplók elolvasására. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Általában a naplókkal szemben van az embernek egy olyan elvárása, hogy annak segítségével nagyobb képet kapunk a szerzőkről, és adott esetben, jobban megértjük az íróember alkotásainak körülményeit, milyen behatások érték, milyen párhuzamok, szimbólumok vagy egyéb összefüggések fedezhetőek fel írásaival kapcsolatban. Bizonyos szempontból igaz ez Hamvas Béla naplóira is, ugyanakkor mégsem. A háttér-információ ez esetben szinte teljes egészében a szellemi behatásokról tesz tanúságot, és leginkább az alkotófolyamatba látunk bele, de úgy, hogy mindvégig Hamvas Béla gondolkodásában, elméjében kell észlelni mindezt. Ez az alkotófolyamat viszont egy rendkívüli ember egyedi és a legtöbbünk számára zárt világa, ahol az összefüggéseket nem lehet az ő ütemében megérteni. Mindvégig azt éreztem, hogy egy olyan végtelenül mély és hatalmas tudás birtokában van, olyan összefüggéseket lát, aminek felfogása a másik ember számára rendkívül részleges. Itt nagyon is számít, hogy hányszor olvastuk el egy-egy könyvét,  hogy mennyire mélyen értettük meg alkotásait. Így aztán a Naplók jóval kevesebbet képesek jelenteni azok számára, akik még valahol elől járnak - ahová most már magamat is sorolom. 

A Naplók többévi szerkesztőmunka eredményeként Dúl Antal jóvoltából láttak napvilágot, s így is kimaradt belőlük sok rész, melyek idegen nyelven íródtak, vagy a Hamvas-kutatókon kívül mindenki számára érthetetlenek lettek volna. A kritikai kiadás 1500 oldalához képest, ez a kétkötetes munka 700 oldalban öleli fel Hamvas Béla naplójegyzeteit 1942-1968 között. Nem állt szándékában kiadni ezeket az írásokat. Raktármunkás éveiben faládákban őrizte a papírokat, melyeket leginkább segédletnek szánta könyveihez. Ahhoz, hogy követni tudjuk a szerző  magánhasználatra szánt gondolatait, szerintem nagyon benne kell lennünk az ő gondolatvilágában, értelmezni mindezt, pedig csak nagyon kevesek képesek majd. Mivel Hamvas Béla nem gondolta, hogy naplói valaha kiadásra kerülnek, így tényleg nem egy stilizált, kívülálló számára közérthető módon, logikusan felépített klasszikus értelembe vett naplóval fogunk találkozni. Ugyanakkor tanúi lehetünk annak, hogy Hamvas írás közben hogyan került egyfajta transz állapotba, miként sűrűsödtek be gondolatai, melyeket aztán későbbi könyveiben szépen kibontásra kerültek. Azt is megtapasztaljuk majd, hogy mennyire megérlelt meglátások állnak könyvei sora mögött. 

Ennek ellenére azért találkozunk olyan részletekkel is, melyek belső vívódásainak tükrei. Sokszor itt is csak jelezve van a lényeg, nem pedig kifejtve. Például 1942-ben azt írja, hogy  "Állandó lelkiismeret-furdalásban éltem." (I.kötet 15.oldal). De nem írja le miért. Egy másik belső harca az, hogy megélte azt a kettősséget, hogy sorsának minden mozzanatát maga akarta meghatározni, maga akart saját gondviselője lenni, ugyanakkor tudta, hogy a Gondviselésre kellene hagyatkoznia. Azt az erőt is láthatjuk, ahogyan a megingásai, félelmei vagy bukásai után megrázza magát és talpra áll, s ugyanabban a szellemi izzásban van, mint korábban. 

A Naplókon keresztül nyomon követhetjük, mely szerzők és írások voltak legnagyobb hatással ezekben az években Hamvas Bélára. Szerintem korai volt még nekem ez a kötet, főleg azért, mert az egyik legtöbb háttéranyag a Karneválhoz kapcsolódik és azt még nem olvastam eddig. Viszont olyan nincs, hogy Hamvas ne tudna adni bárkinek, bármely állapotában. Így vagyok ezzel én is, nem távozom üres batyuval.

Dusapin, Elisa Shua - Tél Szokcsóban

Néha elkap az érzés, hogy mindenfélét olvassak, tágítsam a horizontom, és ez a kötet bizonyos szempontból ilyen volt. 

Azt mindannyian tapasztaljuk, hogy globalizáció ide vagy oda, a kultúrák valahogy mégis képesek egyedi irányba fejlődni. Vannak ugyan homogén részei a világszemléletnek, de szerencsére bőven akadnak sajátos vonásai is. Ilyen különleges vonásokkal rendelkező modern kori kultúrát jelent Dél-Korea. Az utóbbi körülbelül 5-10 évben egyre erősebben érezhető a távol keleti ország kulturális behatása hazánkban is. Én ezt leginkább a disztópikus sorozatok elterjedésében, a K-pop sztárok és a dél-koreai gasztronómia ismertté válásánál tapasztaltam meg eddig. A "hallyu" néven ismert koreai hullám már az 1990-es években elkezdte térhódítását. Úgy tűnt, hogy körülbelül 2010-ben hanyatlásnak indult, mégis 2022-re a koreai kultúra rajongóinak száma világszerte elérte a 178 milliót. Mivel gyerekek között dolgozom, velük élem  mindennapjaimat, én azt tapasztalom, hogy a mai napig hihetetlen népszerűségnek örvend a dél-koreai világ és életérzés. 

Az irodalom területét sem hagyja érintetlenül ez a jelenség, megjelentek a kortárs dél-koreai könyvek is a magyar polcokon. El tudom képzelni, hogy számuk ugrásszerűen megnő majd a közeljövőben. 

Elisa Shua Dusapin könyve eredetileg francia nyelven íródott, de egy dél-koreai tengerparti kisvárosban, Szokcsóban játszódik. A szerző kiteszi történetét a téli kietlenség és sivárság tengerpartjára, ahol ebben az időben senki nem jár, csak az, aki el akar rejtőzni. A lepukkant panzióban dolgozó fiatal lány szemszögéből látjuk az eseményeket, melyek nem is igazi események, hiszen szinte semmi sem történik, csak lassan láthatóvá vállnak azok a sebek, melyek mindannyiuk életében jelen vannak. Talán a magány, az útkeresés, a képlékeny vagy nem is létező jövőkép ismerősek számunkra is, de megjelennek azok a tipikusan huszonegyedik századi nehézségek is, melyek ezzel a generációval léptek be. Ezek bennem is megteremtették a szomorúságnak egyfajta döbbenetét. Az érvényesülés gátlástalansága, de még inkább a plasztikai sebészeti beavatkozások természetessége és elvárása egyaránt rámutat arra, mennyire távol áll már ez a világ a harmóniától. A magányos, tépelődő figurák; a rajzolásba belefeledkező Kerrand nevű fiatal férfi vendég, aki narrátorunkkal kerül közeli kapcsolatba; vagy a fővárosban modellként szerencsét próbáló Dzsun-o a mai Dél-Korea társadalmának korhű lenyomata. 

A kötet meglepően vékony és ezen felül is lazán szerkesztett, ennek ellenére olyan kérdéseket is felvillant, mint Észak és Dél Korea helyzete vagy a generációs problémák. Szerintem a kötet érdeme pont ez, s talán éppen ezért népszerű is ez az irányzat, mert nagyon kevés szóval, ugyanakkor erős természeti képekkel, gyakran naturális ábrázolással egy komplett világot képes megteremteni a szemünk előtt. Apróságokkal behozza a keleti misztikát, és az ételek szimbolikáján át pedig egy új rétegét is a történetnek. 

Elismerem az elsőkönyves szerző tehetségét, a műnek rengeteg érdeme van, de ennek ellenére kívülálló maradtam, nekem kevés volt ez a bevonódáshoz. Amíg olvastam tetszett, de ahogy becsuktam a könyvet eltávolodtam tőle. A zárásnak hozott idézet talán sokaknak meghozza a kedvét, hogy tegyen egy próbát Szokcsóval: 

"A hős találkozott egy madárral. Egy gémmel. Tengerparton álltak, nézték a vizet, tél volt. Hátuk mögött hóba burkolódzó hegy őrködött. Vaskos, egyenetlen képregénykockák. Szavak sehol. A madár öregnek tűnt, egy lábon állt, a tolla ezüstös; szép volt. Csőréből víz fakadt, folyó, és ez a folyó táplálta a tengert."

Hozott pontszám: 4 

 

 

Elisa Shua Dusapin

 

Knausgård, Karl Ove - Hajnalcsillag

A Hajnalcsillag című könyv gyönyörű borítójával, zavarba ejtően hatalmas megjelenésével hívja fel magára a figyelmet. Amikor a karácsonyfa alatt megtaláltam ezt a szépséget, bizony az első gondolatom az volt, hogy mikorra fogom én ezt elolvasni, hiszen ezzel nem mászkálhatok csak úgy a városban. (Egyébként utolsó nap megtettem, mert muszáj voltam még munkába menet megtudni, mi a lesz a vége) Aztán legnagyobb meglepetésemre öt nap alatt el tudtam olvasni az egészet. Ha most itt be is fejezném az írást, akkor már ebből is mindenki tudhatná, hogy lebilincselő olvasmány lehet. 

Talán a könyv címe öntudatlanul behívta nálam az olvasást, ami vízkereszt idejére esett. A történetben és a valós ünnepi időszakban is ugyanazzal a jelenséggel dolgozunk, az égen váratlanul egy hatalmas, fényes csillag jelenik meg. Az emberek, akik élik a maguk kis egyszerű életét, küzdenek a saját problémáikkal azt veszik észre, hogy valami új réteg lép a hátterükbe. Apró megmagyarázhatatlan dolgok; tömegével vándorló rákok, elpusztult macskák, egy borz a nappaliban, megzavarodott emberek. A legkülönfélébb szereplők sorsában azonban az az egyetlen közös szál, hogy mindenhol történik valami hajmeresztő. 

A regény kilenc ember egymást követő beszámolójából áll, akik mindannyian ugyanabban az időben, egy nyár végi forró augusztusi két napban, Bergen környékén vannak. A mesélést kezdő Arne vonalát éreztem természetesen a legerősebbnek, ami kijelöli, hogy bármi is hangzik itt el, az Knausgårdból indul ki. Az erős önéletrajzi elemeket tartalmazó ciklus hangulata számomra a nem régen olvasott Tavasz kötettel áll szinte teljes összhangban. Az izgalmas stílusban megírt vonalat nehezen engedtem el, amikor a történet egy lelkésznő, Kathrine sorsára  vált. Azt kell mondanom, hogy ezzel is úgy voltam, hogy legszívesebben előre lapoztam volna, hogy követhessem tovább a sorsát. Ahogy jöttek a személyek és a saját történetek mind teljesen behúzott. A könyv egyrészt annak bizonyítéka számomra, hogy ez az ember állandó flow-ban lehet, hogy ilyen monumentálisan tud alkotni, szerintem folyton ír fejben, másrészt, rendkívül tehetségesnek is tartom. Képes volt megteremteni annak a lehetőségét, hogy gyakorlatilag 2-3 oldal után már teljesen átérezzem az új karakter személyiségét, lássam a felállított új helyszínt. A könyv szerkesztésében is óriási játékot éreztem, mert a tét valahogy mindig emelkedik, a lassan csöpögtetett információk megnyomják az adrenalint az olvasóban is, ezért sem tud ellaposodni 700 oldalon át. 

De az, hogy miről szól ez a könyv, vajon tényleg csak egy irodalmi játékról, egy fikcióról van szó, vagy valami jóval súlyosabb mondandó húzódik a misztikus történet mögött, ami nem nélkülözi a thriller és a brutális gyilkosságok elemeit sem, az teljes mértékben az olvasóra van bízva. A kötetbe beleszőve olvashatjuk az egyik szereplő esszéjét a halálról és a holtakról, ami számomra az összes szálat egy közös platformra, kvázi egy fennsíkra vezette fel. Ez a közel ötven oldalas betét, mely kitér a halottkultusz ősi elemeire, a mitologikus alapokra,  szubjektív meglátásokkal vegyítve kínál egy fakultatív megoldókulcsot, mégis inkább afelé tereli a regényt, hogy komolyabban vegyük, mint csupán egy fikciót. A cselekmény intenzív ábrázolása egyébként is belénk mászik, onnan lentről, mélyről fog befolyásolni, még ha nem is akarjuk majd. Mondhatni, hogy az egyes karakterek Knausgård főkérdéseinek és problémáinak hordozói és megszemélyesítői. Talán innen is ered ez a hihetetlenül masszívan átruházott individualitás minden egyes szereplőnél. 

Számomra ez a könyv arról szól, hogy mindennek dacára:  "Mit teszel?"

Lebilincselő olvasmány, igazi kikapcsolódás, s mindvégig szól a zene. 

Hozott pontszám: 5

 

Karl Ove Knausgård

Önmagunk teljessége - Szemelvények Hamvas Béla műveiből

A kötet gondolatát a gyakorlat hozta. Katona Zsuzsa, aki a könyvet szerkesztette előszavában elmondja, hogy a 2020-as koronavírus-járvány bezártságában Hamvas Béla könyveit felütve egyre másra kapta a válaszokat a nehézségekkel való megküzdéséhez, ezek a válaszidézetek alkotják a kiadványt. 

A hetven idézetet magába záró könyv gazdagon válogat Hamvas munkásságából. Még most, a karantén időszak lezárulta után is jól érzékelhető a megjelenő kérdéseink helyére pattanó válaszok az évtizedekkel korábban írt szövegekből. Természetesen, ha nem olvassuk el, vagy figyelmen kívül hagyjuk az előszót, akkor is egy értékes kiadvánnyal van dolgunk. Mind minőségében, mind szerkesztésében behoz egy emelkedettebb olvasási életérzést. Ezt részben a kötet megjelenése is indokolja, mivel az oldalanként egyetlen Hamvas Béla könyvrészlet mellett számos Albert Dürer rézkarc, grafika, Hamvasról készült fotó, valamint Bíró Katalin Gabriella által készített mandala is szerepel. Már megjelenésében is a régi könyvek patináját hordozza.

Szerettem a kiválasztott részleteket, sokat ismertem közülük, de voltak számomra is újak. Érdekes volt másként érzékelni ezeket a szövegeket, távol a saját szövegkörnyezetüktől. Éreztem ebben egy kis vezetettséget, ami ugyan nem baj, de alapvetően nem így szeretnék Hamvas Bélát olvasni - gondolom ezt megérti az, aki olvasott már tőle valaha. Más karaktert hoz be. 

Ezt a gyönyörű kötetet leginkább ajándéknak ajánlom, vagy napi motivációnak, vagy kedvcsinálónak azoknak, akikkel meg szeretnénk ismertetni Hamvas életművét. Nekem mindenképp előresorolta a már beszerzett Babérligetkönyv olvasását. A másik érdekesség  az volt, hogy az idézeteknél megtippeltem, hogy miben szerepelhet az adott részlet. Voltak olyan sorok, melyeket biztos olvastam már a szerzőnél, mégsem olvastam a megjelölt forráskötetet. Ez számomra egyrészt azt jelenti, hogy többször szerepel az adott gondolat a különböző könyvekben, de másrészt igazolja azt az autentikus gondolkodást is, ami Hamvasra jellemző. 

Mindig lesznek olyan gondolatok, melyek úgy érezzük hozzánk szólnak, és ezek természetesen változhatnak is. Nekem most ez jelentette a legtöbbet: 

"...a vágynak, ha az ember önmagának akar, kimondhatatlan veszélye van. Ez a veszély, hogy a vágy teljesül, s akkor az ember eléri azt, amit akart. Eléri és meglátja, hogy mi volt az, amit kívánt és követelt és vágyott. Megkapja és meg kell, hogy ismerje. Úgy látszik, mintha ajándék lenne. És száz eset közül csaknem százban büntetés. Íme megkaptad. Ez az, amit kívántál? ....S most derül csak ki, hogy a vágy hamis volt. ...Ezért jó, ha van valaki, aki az embernek maga helyett kíván: ha van pártfogója, barátja, apja, kedvese. Az ember saját életének áldását sohasem horda magában..." (A babérligetkönyv)

Hozott pontszám: 5 

 Albert Dürer - Születés (részlet) 1504

Buji Ferenc - Az ​elfelejtett evangélium

December reggeleim meghatározó olvasmánya volt Buji Ferenc kötete. Gyorsabban nem is érdemes haladni ezzel a könyvvel, mert szinte minden fejezetére jellemző, hogy abban található legalább egy olyan gondolat, amely szembemegy a megszokott Szentírás magyarázattal. S ezt nem azért teszi, mert kötekedni akarna, mert fordítási hibákra vadászna, hanem teszi ezt azért, mert nézőpontot vált és a Lélek szellemében olvassa az evangéliumokat, s elsősorban a szinoptikusokat. Mert "A betű öl. A lélek az, ami éltet." (2Kor 3,6) Tulajdonképpen, ha ebben a szellemben nézzük az evangéliumokat, akkor minden vers új megvilágításba kerülhet. Buji Ferenc a teljesség igénye nélkül ragad ki részleteket, melyek szerinte a legtöbbször homályban maradnak, főként azért, mert ezek nincsenek összhangban a polgári keresztény eszménnyel. Persze muszáj alkalmazkodnunk ahhoz a világhoz, melyben élünk, de ez egy csapda is egyben, hiszen pont a másságát, tisztaságát veszítheti el a tanítás, ha elkényelmesedik. Kemény igazságok hangzanak el már a prológusban is ezzel kapcsolatban. Egyetlen megoldás létezik, vissza a tiszta forráshoz, az eredethez, amit nem a jelenlegi világszemléletből, hanem a keletkezés idejének képéből kell megérteni. Másrészről muszáj levakarni magunkról az évszázadok plakkosodását, ami elzár a lényegtől. 

Először hiányzott nekem valamiféle koncepció a könyvből, hirtelen belekerültünk a sűrűjébe. De ahogy haladtam az olvasással rájöttem, hogy itt talán nem is lehet egymásra épülés. Az elfelejtett evangélium kifejezés nem egy apokrif vagy  eltűnt iratot takar, hanem azt, hogyan felejtődött el az Evangélium lényegi magja, miként vált "emészthető" vallásgyakorlattá a tanítás. 

Az olvasásra jellemző, hogy az idézett ige után bekapcsol az olvasóban az a tanítás, amit ezzel kapcsolatban hallott, majd jönnek Buji Ferenc gondolatai, az olvasó tiltakozása, magyarázkodása és általában a nyomában megszületik a felismerés is. Több olyan rész volt, ami elindított bennem valamit, de olyan is akadt, amit én eddig is így gondoltam. Persze mindez ugyanúgy halott szóvá válik, ha a megértett dolgot nem használja az ember. Okos gondolatok, de minden marad a régiben. Márpedig, aki a belső körhöz tartozik, annak megadatik, hogy megismerje az Isten országának titkait, míg a többieknek csak a példabeszédek jutnak (Lk (8,11) Aki képes arra, hogy megkérdőjelezzen olyan dolgokat is, amit eddig nem tett, az képes csak fejlődni. Ez nem jelenti azt, hogy el kell fogadni azt, amit a szerző leír, de igenis meg kell válaszolnia például azt, hogyan tudja magát Krisztus követőnek vallani, miközben pénzt gyűjt a bankszámlájára, ha nem a Gondviselésben, hanem a saját ügyességében bízik. 

Nézőpontot kell váltani, ahogyan a borítón látható feszületet alkotó Dalí is tette. (Salvador Dalí - Keresztes Szent János Krisztus) Azt hiszem a könyv minden sora újraértelmezésre hív, és aki tényleg szakítani akar  komfortkereszténységével, a mai világba temetkezett létével,  az ennek segítségével elindulhat. Ne a rendszerben, az Egyházban, hanem saját magában lássa meg azokat a helyeket, ahol hiba van, ahol a világ szolgai sorába állt be. Azzal az egy dologgal nem tudok csak egyet érteni, hogy az általánosítások miatt kizáródnak olyan keresztények -köztük papok és szerzetesek is-, akik nem az eltorzult kereszténység mentén élik Krisztus követő életüket. 

 

Hozott pontszám: 5