Stefánsson, Jón Kalman - Árkok ​az esőben

A 2024-ben magyarul megjelent Stefánsson első prózakötetét vehettem a kezembe, amely ismét egyetlen oldal alatt képes volt elrepíteni arra  a csalhatatlan izlandi tájra, amelynek bemutatását  a szerző nem képes kimeríteni, mi meg  képtelenek vagyunk megunni. A titka számomra  különleges lírai képi világában rejlik, ami annak zamatából adódik, hogy ő egyszerre tud költő és prózaíró lenni.

 "A nappal világossága átszűrődik a felhőkön, akár egy lassú szimfónia."  - kezdi hajdani meséjét. Az időeltolódás sokkal inkább térbeli eltolódás, ami Izland  érintetlen sziget voltából adódik, ahová szűrve érkezik minden. Az izolálódás arra tanította meg az izlandiakat, hogy észrevegyék azokat az apróságokat, amiből nagy dolgok adódhatnak. Ebbe az aprólékos, mindenre figyelő, érzékeny rezdülésekre reagáló világba tekinthetünk bele, ahol elhangzik a nagy kérdés, hogy "van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?" 

A lazán kapcsolódó novellák leginkább életérzést vetítettek belém, nem a cselekmények alakulásán volt a hangsúly. A történések menetét nehéz is lenne követni, mert a szerző többször nézőpontot vált; hol egy fiú, hol egy elbeszélő  szemüvegén át látjuk a világot. Bár mindkét szemlélő ugyanazt látja, a távolban olykor feltűnő autó, busz, tudós vagy egy turistacsoport adta időfordulatot, mégis a fiú magában hordoz egy elindulást, a férfi zsendülő erejét, mely minden idegszálában a lányokra rezdülő, moccanó energiával látja önmagát ugyanabban a világban. 

Ez a világ tele van furcsábbnál furcsább emberekkel, a már megszokott izlandi jeles gazdák, apostolok, öregek és a zord vidéken edzett alakokon kívül most feltűnnek a trollok is, akik talán soha el sem hagyták ezt a vidéket. Vannak viszont mások, akik elmennek, s olyanok is, akik messziről jönnek, hogy végre otthonra leljenek. 

Ez a könyv ismét elhozta a lassulást, olvasni olyan, mint az olvadó jégcsapokat nézni. Talán líraibbnak éreztem, mint a szerző bármelyik korábbi kötetét, de az is lehet, hogy a cselekménye volt elmosódottabb, mint azok. Picit hiányoztak is a stabilabb körvonalak, de jól látszik, hogy honnak indult Jón Kalman Stefánsson, kötete szépen illeszkedik életművébe. 

Hozott pontszám: 4/5

 

 

Jón Kalman Stefánsson (2024)

fotó: Kocsis Zoltán

 

Hollis, James - Az élet második fele

Út a kiteljesedés felé

 

Olvastam már jó néhány önismerete könyvet, de James Hollisnak ez a könyve a legjobbak közé tartozik. Olvasás közben folyton azt éreztem, hogy ezt így még soha, senkinél nem olvastam. Pedig biztos találkozhattam ezzel a megközelítéssel, de megfogalmazásában, tematikájában nagyon közel állt hozzám. Viszont tényleg voltam olyan részek, amiket most hallottam először. Tehát, tud újat adni a veterán lélekbúvár olvasó közönségnek is. 

Nem szeretném taglalni azt, hogy mi az az életközepén beköszönő válság, aminek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy felfordítja értékrendünket, megváltoztat bennünket egészen addig, míg saját magunk számára is ufókká válunk. Aki belekeveredett már, az tudja, hogy miről van szó, aki meg nem, az meg hiheti, hogy ő majd megússza. Nem is ez a lényeg, hiszen a szerző úgy ír erről a témáról, hogy azt éreztem, nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy megértsük magunkat, ráébredjünk arra, mi az a belső vezérlőelv, ami mentén működünk. Természetesen szépen beleszövi mondandójába a fordulat utáni életérzéseket is, de abszolút nem éreztem mindent a változásra kihegyezve. 

Alap mondandója, hogy az élet célja, nem az, hogy megleljük boldogságunkat, hanem, hogy megtaláljuk az életünk értelmét. A mindennapi sikeres működésünk kerékkötője a tudattalanunk, ahová szépen leülepednek azok a dolgok, melyre az élet első felében nincs szükségünk, a gyermekkori sérülések, traumák,  elkerülések, elfojtások, komplexusok és társaik. Viszont, amiről nem tudunk -hangsúlyozza Hollis mindvégig-, az bizony szenvedést okoz nekünk, és olyan döntések felé sodor bennünket, melyeket valójában nem is akarunk. A nagyvilágban való túlélésünk érdekében olyan működési mintázatokat sajátítunk el, amelyek mélyen a felszín alatt befolyásolják az életünket. A szerző azt javasolja, hogy hagyjuk el ezeket, vállaljuk fel azt a szorongást, amelyet a kiszámítható biztonság elhagyása jelent, mert ha nincs tudatosság, nem lehetséges a szabadság sem, és ott nincs hiteles döntés se. No de ki az, aki a szenvedés megélését választja, az ismerős, jól bejáratott út helyett? Hollis szerint a lélek soha nem néma. Szerinte a szenvedés az első jele annak, hogy a lélek gyógyulni akar, ez egy figyelmeztető jel. Mégis, akármennyire meg akarjuk ismerni magunkat, valahogy mindig úgy manőverezünk, hogy elkerüljük az igazi találkozást önmagunkkal. Ennek a nehézségéről is olvashatunk az énjeink összeütközéséről szóló fejezetben. Rengeteg példát hoz a gyakorló pszichológus, ami illusztrálja a helyzet bonyolultságát. Folyamatosan aláhúzgáltam azokat a részeket, melyeket még többször el kellene olvasnom, meg szeretnék jegyezni, vagy  elemezgetni akarok, de azon kaptam magamat, hogy minden oldalon vannak ilyen sorok. Minden érthetősége és olvasmányos stílusa mellett, ezzel a kötettel lassan lehet haladni. Nem rágja a szánkba Hollis, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel magunknak, miket képezzünk le a saját életünkre, de a figyelmes olvasó ezt óhatatlanul megteszi. Ezért aztán nem is egy haladós könyv, jó, ha rászánunk pár hetet az olvasásra. 

Külön kiemelendő, hogy számos versrészlettel, idézettel és  irodalmi utalással tarkítja mondandóját a Jung nyomdokain járó pszichoanalitikus szerző. Sok új nézőpontot hozott számomra a könyv, de emellett ki szeretném emelni "A mindennapi élet pszichopatológiájából kiemelkedő új mítosz" című fejezetet, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a spirituális tájékozódási pontok eltűnése, hogyan hat korunk emberére. A függőleges találkozás megszűnése, miként vezet az ellaposodáshoz, hogyan vonzza be magának az anyagi világhoz kötődő függéseket, mert az érzékek világa mást sem tud produkálni, mint függőséget. Hollis mindvégig kitart amellett, hogy fel kell vállalni a tudatosságot önmagunkkal szemben, pszichológiai szemmel kell nézni a világot, fel kell ismerni a rejtett motívumainkat, az ismétlődéseinket, még akkor is, ha senki sem tud örökké tudatos lenni. Ez a pszichológiai látásmód azt is jelenti, hogy a korábbinál radikálisabban kell föltenni magunknak a kérdést, hogy mi zajlik a felszín alatt, és felkutatni a mögöttük húzódó energiákat. Meg kell találnunk a saját mítoszunkat, amiért érdemes szolgálni!

A teljesség igénye nélkül, épp csak érintve tudtam felvázolni a könyvet, de remélem, hogy ebből is kiderül, hogy micsoda ívet ír le Hollis gondolatmenete! Nekem kedvencem lett!

Hozott pontszám: 5* (Kedvenc lett)

Weöres Sándor - Nyisztor Zoltán - A keleti út

 Párhuzamos útinaplók

Weöres Sándor 1937-ben már a Nyugatban rendszeresen publikáló, 24 éves, fiatal költő.  Az 1936-ban nyert Baumgarten-jutalom 3000 pengőjéből egy távol-keleti utazásra fizette be magát a Conte Rosso nevű olasz hajó fedélzetére. Az út két és fél hónapig tartott, Genovából indult, majd Szicília és az afrikai partok mentén, a Szuezi-csatornán át, a Vörös-tengeren haladt. Majd az Arab-tenger, Bombay, Ceylon, Szumátra, Malakkai -szoros, Maláj-félsziget, Szingapúr következett. Innen a Dél-kínai tengeren utazva, Manilát érintésével Sanghajba ment a hajó, s végül Hongkongot érintve hazatért. Fantasztikus, élménygazdag utazás lehetett ez, felfoghatatlan mennyiségű információval. A filozófia szakos pécsi egyetemistának ez az utazás lehetett a dédelgetett álma, hiszen már tizenhat éves kora óta ismerkedett a keleti irodalommal és bölcselettel. 

Ugyanezen a hajón utazott Nyisztor Zoltán katolikus teológus, pap, korának elismert gondolkodója. Érdekes, hogy a Weöresnél épp húsz évvel idősebb Nyisztor is filozófiai érdeklődésű volt, ő 1913-ban doktorált filozófiából Rómában. Az 1937-es Manilai Eucharisztikus Kongresszusra utazott egy magyar csoporttal.  A fiatal költő ismerte Nyisztor munkásságát, de a pap még nem hallott Weöres Sándorról. Bár nem derül ki, hogy beszélgettek volna egymással, de érdekes, hogy mindketten naplót vezettek az út során. Kettejük utazási élményeiből válogatott részleteket Steiner Ágota és állította őket párhuzamba. Ez a pici könyv egyfajta kísérlet, egy kíváncsi betekintés a két utazó jegyzeteibe. Ugyanarról írnak, de egész más dolgok állnak figyelmük középpontjában. 

A könyv bal oldalán Weöres Sándor sorait olvashatjuk, míg a jobb oldal Nyisztor Zoltáné.  A szerkesztő igyekezett úgy ollózni a naplókból, hogy ugyanazon útszakaszok álljanak párhuzamban. Weöres Sándort minden érdekli, de leginkább a földrajzi viszonyok, a természeti jelenségek és az ezzel kapcsolatos érzéseire, megfigyeléseire összpontosít. Káprázatos szavakkal varázsolja elénk a horizontot. A fiatalok izgatottságával várja, hogy olyat lásson, amit eddig még soha. Szomorúan konstatálja, hogy kihagyta például a Sinai hegy látványát, mert nem ébresztették fel éjszaka, amikor elhaladtak mellette. Semmit sem akar elmulasztani, minden hat rá, s ezzel kapcsolatban verseket is ír. Néhányat olvashatunk mi is a naplóban. 

Közben Nyisztor Zoltán amellett, hogy őt is elkápráztatja a tengerek világa, a látvány és az égbolt, ő kevesebbet ír arról, hogy mit vár, és többet az emberi kapcsolatokról. Milyen beszélgetéseket csíp el, milyen népek képviseltetik magukat a hajón, kivel, mi történik ebben a zárt világban. Persze a kikötői élményeikről, városnézéseikről is olvashatunk, valamint a keleti világ művészi megnyilvánulásairól. Érdekes egymás mellett látni a két finom érzékenységgel megáldott utazó gondolatait.

A könyv leginkább egy kedves gondolat, egy érdekes kísérlet ötletének felel meg. Mivel nagyon rövid és befejezés nélküli, lecsapott a vége is, erős hiányérzetet hagy maga után. Szívesen olvastam volna még a sok-sok kalandról, az ottani hihetetlen világról. Egy hajóút mindig magában hordoz egy különleges élményt, nem csak maga az utazás izgalmas, hanem arról olvasni is szeretek. A kötetet Steiner Ágota utószava zárja, néhány fontos, a naplók megértését segítő információval. 

A könyvecske a Terebess Kiadónál rendelhető meg. Örültem, hogy olvashattam!

Hozott pontszám: 4

Fejes Endre - Rozsdatemető

Az idei évet egy olyan magyar szerző könyvével kezdtem, akitől eddig még semmit sem olvastam. Pedig a neve abszolút nem volt ismeretlen, jó pár művének a címe megvolt nekem, mégis valahogy kimaradt. 

Rozsdatemető - milyen megkapó cím. Egy soha nem használt szó, mégis van hozzá belső képünk. De ha nem is lenne, Fejes Endre az első bekezdésében pontosan meghatározza mi az, amiről beszélni akar. Egy helyszín; ahol kiselejtezett, hajdan hasznos, mára kolonccá vált mázsás gépek rozsdazabálta, felismerhetetlen roncsai fekszenek, s várják végső megsemmisülésüket. Vajon tényleg csak azért ez a címe a könyvnek, mert a kiinduló jelenet, egy gyilkosság helyszíne? 

Ifjabb Hábetler János 1962 tavaszán megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben. Ha el akarná mondani az igazat, ha kinyitná az eddig néma száját, akkor az első világháborúig kellene visszamennie, amikor ő maga még nem  élt. És megteszi, vagy megteszi helyette Fejes Endre, aki egy majd ötven éves ugrással mesélni kezd apjáról, Hábetler Jánosról. Annak háborús történetéről, feleségével, Pék Máriával való találkozásáról, esküvőjükről, viszontagságos életükről, gyermekeikről, akik közül Gizike, Jani, Hajnalka és Eszter maradt életben, s akik a könyv főszereplői lesznek. Egy család életén keresztül tanúi leszünk az első világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság napjainak, a második világháború,  a Horthy--korszak és zsidó elhurcolás néhány eseményének, majd a kommunista időszaknak. Közben láthatjuk, miként érinti őket az 1956-os forradalom, a környezetükben találkozhatnak a hortobágyi kitelepítéssekkel és egy szocialista agitátor is részese a család mindennapjainak. 

Nagyon érdekes az, ahogyan Fejes Endre egy nyolcadik kerületi munkáscsalád  szemüvegén át szemléli az eseményeket. Mivel maga is itt élt, jól ismerte őket, regényei és novellái szociográfiának is tekinthetők. Azt látjuk, hogy a Hábetlerek nem csak a város peremén, hanem a történelem peremén is élnek. Igazán nem tud hatni rájuk semmi, nincs véleményük, nincsenek vágyaik, nem lázadnak, tiltakoznak. Az ő létezésük a sodródás. Amit felajánl a sors elfogadják; ha kell udvart sepernek, ha kell temetéseken énekelnek, felszolgálnak. Bármit elvállalnak, csak dönteniük ne kelljen. Számomra olyan volt az életük, mint egy vegetáció. Nem voltak képesek még a konfliktusokat sem megélni, így semmi esélyük nem volt arra, hogy fejlődjenek. Életük céltalan volt, de nem zavarta őket. Mivel látjuk, hogy hosszú évek alatt hogyan adódik át egyik generációtól a másikra ez a tanult tehetetlenség, bennünk olvasókban  inkább egyfajta elfogadás jelenik meg.  Azért azt láttam, hogy nem mindent vagyunk képesek elfogadni. Amikor nálam is megjelentek azok a pontok, amik már engem is felháborítottak, megszületett bennem  az ellenszenv. Ezt leginkább a  két kisebb lány szerelmi életénél éreztem. Nem volt bennünk vágy, kötődés, törődés és féltés sem, követhetetlen mennyiségű és nevű férfivel találkozunk. Az egész családot mégis egy szoros összetartozás jellemzi. Mindenki tud mindenről, ebben a környezetben nem létezik magánszféra, nincs az a baj, amit Pék Mária rántott hala és túrós csuszája ne tudna orvosolni. A regény nyomán megszületett a hábetlerizmus kifejezés, amit eddig ugyan nem hallottam használni, de tényleg jól leírja a jelenséget, amit a kitörés képtelenség, kicsinység és jellegtelenség jellemez.

A Rozsdatemetőben több dolog  az olvasóra van bízva, nem hiába emlegetik antiregényként. A figurák ábrázolása szinte teljesen hiányzik, de ennek az ötven évnek a bemutatása is sovány kétszáz oldalon történik. Sőt,  igazi drámák és konfliktusok sincsenek. Aki azt gondolja, hogy a gyilkosság majd meghozza a fordulatot, az csalódni fog, még az utolsó pillanatban is holmi szendvicsekkel és nyugdíj emeléssel vannak elfoglalva a Hábetlerek. A történet egyetlen valóban erős jelenete a gyilkosság előtti párbeszéd, amikor Jani és annak volt sógora beszélgetnek, és a férfi kendőzetlenül szembesíti Janit a Hábetler család működésével. Fájó szavak ezek, Jani érzékeny pontjára találnak, s nyomában megszületik a tragédia. 

Nem volt ismeretlen a regény miliője, kicsit később, de magam is ott nevelkedtem. Ismerem az utcákat, ahol a szereplők élték napjaikat;  a Ludovikát, Mátyás teret, a Nagyfuvaros utcát, az Orczy kertet. De ha a helyszín nem is ismerős mindenki számára, azzal a jelenséggel, amit a szerző boncolgat, még napjainkban is találkozunk. A gyors, pergő események letehetetlenné tették számomra a könyvet, ami megírása óta másokra is nagy hatást gyakorolt.  1962-es megjelenése után rövid időn belül 30 nyelvre lefordították, megfilmesítették és többször színpadra is állították. Kedvet kaptam, hogy mást is olvassak Fejes Endrétől. Jó évkezdés volt!

Hozott pontszám: 5

 

Száraz Miklós György - Pécs

Még az előző év november 22-én kezdtem el olvasni a könyvet, kedves barátnőm temetésére, Pécsre menet. A könyvet azon a nyáron tőle kaptam ajándékba. Aztán eltelt három hónap és senki nem gondolta volna, hogy ilyen apropó miatt fogom kezembe venni szeretett városának, Pécsnek meséjét. 

Próbálok a könyvről írni valamit, de képeim folyamatosan összeolvadnak Nelly barátnőmmel kapcsolatos pécsi élményeimmel. Talán nem is baj, hiszen nincs olyan olvasó, aki a kötetet lapozgatva ne saját tapasztalataiba kapaszkodva indulna el a város zegzugos utcáin. Évszázados, sőt évezredes utazás az, ahová Száraz Miklós György elhív bennünket. Mesének neveztem az imént a könyvet, mert a történelmi adatok nem önmaguk tényszerűségében állnak, hanem minden érzékszervünket megmozgatva belengi őket egy színes, bűvös szövet, ami segít, hogy  egész közel engedjük magunkhoz a várost. "A múltat az illatokban, a sütemények ízében, a viccekben, dalokban és gyermekmondókákban kell megidézni" -írja bevezetőjében a szerző, és valahogy tényleg így ismerjük meg a leírtakban Pécset.

Szinte feldolgozhatatlan mennyiségű adat közül kellett kiválasztania, hogy mi jelenjen meg a lapokon, és ezt a bőséget mindvégig éreztem olvasás közben. Kilenc fejezetre, kilenc témára osztva  fedezzük fel Pécs városát. A misztikus, olaszos táj arra keresi a választ, hogy miért ejti rabul ez a hely annyira az idelátogatót, s ezt fekvésével, hangulatával és természeti adottságaival magyarázza. A történelmi város sokszínű lakossága kerül bemutatásra, majd a szőlő, a bor és a gyümölcsök után az egyház városalakító hatásával ismerkedhetünk meg.  Ugyanilyen fontos tényezőként a kultúra és színház jelentőségét emeli ki Száraz Miklós György, aztán az ipar kerül bemutatásra. Ezek az erős hatások mind, egyszerre bírnak alakító erővel, akárcsak az oktatás vagy a szerző által kiemelt vizek témája. Az utolsó fejezet, a búcsú azonban hosszasan arra inti olvasóját, hogy egy város sokkal több, mint a házak és épületek és létesítmények csokra. Nem szakadhatunk el a legendák és ünnepek építő erejétől sem, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a város elsősorban mi magunk vagyunk, a mi álmaink, ábrándjaink és láthatatlan valóságunk, mert a város lakóiban él. 

A Pécset bemutató kötetet mindvégig a Száraz Miklós Györgyöt jellemző líraiság jellemzi. Bármelyik mondatát kiragadva a szövegből azt érezhetjük, hogy egy kis kerek tökéletességgel találkozunk, és azt hihetnénk, hogy ez az egész szöveg lelke. Valójában minden fejezet hemzseg a miniatúraként felépített mondatoktól. Talán ez az egyik nehézsége az olvasásnak, hogy ettől kissé nehezen befogadhatóvá, olykor sokká vált számomra. Gyakran le kellett tennem, mert hamar elteltem vele. 

Mivel nem pécsi vagyok, így nekem nem tudott annyit adni a könyv, mint azoknak, akik ismerik minden szegletét. Többször olyan kis üzleteket, utcákat említ a szerző, melyek nekem nem jelentenek semmit, nem tudtam semmihez kötni őket, így elszálltak mellettem, de gondolom, a pécsieknek megmelengetik a szívüket. Ettől függetlenül természetesen működik a történet, csak más rétegekben érintődünk. Amikor nyáron, cél nélkül Pécsen sétálgattam, valami hasonló érzés kerített hatalmába  engem is, mert egyszerre éreztem a múlt és a jelen két hatalmas erejét magam körül. A könyv ezeknek az érzéseknek adott alakot. Ebben segítenek azok a könyvet illusztráló zseniális fekete-fehér fotók is, melyek főként a Fortepan oldaláról lettek kiválogatva.

Hozott pontszám: 4

 

 

Száraz Miklós György

Fotó: PKÜ/Onda Róbert

 

"Minden város mesél. Sétálsz az utcáin, bekukkantasz kongó templomaiba és udvaraiba, elmélázol a temetőkertjeiben, és a város lassan kitárulkozik. Pécs hajdani birodalmakról mesél. A Herkules oszlopaitól az Eufráteszig, a britanniai Londiniumtól az egyiptomi Thébáig terjedő hatalmas császárságról, Rómáról. Mesél ókeresztény vértanúk mennyországáról, az Isten égi birodalmáról, mesél a fényes padisah evilági szultánságáról. És persze ünnepekről és hétköznapokról, pestisjárványokról, tűzvészekről, nagy ostromokról és háborúkról. Ha szívvel hallgatod, sok mindent megtudhatsz egy városról, de mindent soha. A várost azok sem ismerik, akik kérkednek vele. Mert a város él, örökké változik. Egyet állíthatunk csak biztosan, hogy amikor röpke ideig a térnek éppen ebben a szeletkéjében, a kövek, téglák és emberi életek eme kivételesen összerendeződött halmazában mozogtunk, láttunk valamit. És jó, ha tudjuk, hogy csak keveset láttunk, mert a nagyobbik rész soha nem lett a miénk, számunkra örök titok maradt."

(Ez a kiemelés Nelly barátnőmtől származik)

 

Weiner Sennyey Tibor - A ​méhészet művészete

Weiner Sennyey Tibortól eddig két könyvet olvastam a Versek a kisházból (2007) című verseskötetét és a Gül Baba című lírai munkáját. (2012) Idén szereztem be Hamvas Béláról szóló esszégyűjteményét, de annak elolvasása még várat kicsit magára. Nagyon szeretem munkáinak érdekes hangvételét, melyben találkozik a költészet, az esztétikum és egy szellemi gondolkodásmód. Keresem felbukkanó írásait, verseit a különböző fórumokon, s így akadtam rá az idén kiadott méhészettel foglalkozó könyvére is. Amikor meghallgattam a könyvbemutató felvételét, rögtön be akartam szerezni a kiadványt, mert rendkívül kíváncsivá tett annak minden szava. 

Ne ijedjen meg senki, nem a méhtartás technikai és szakmai leírásáról van szó, hanem a méhek létezésének különböző aspektusainak művészi szintre emeléséről. A tizennyolc esszét tartalmazó kiadvány az őskortól kezdve napjainkig követi ezeknek a kicsiny állatoknak a tiszteletét, megjelenésüket a különböző kultúrákban, művészetekben. Bizony az őskortól, hiszen a Valenciaban található Pókok barlangjában ősi rajzok őrzik a hajdani mézvadászatok emlékét. Ezeken a sematikus ábrázolásokon jól kivehető még a hajdani füstölők használata is. Weiner Sennyey Tibor szavain keresztül magunk elé képzelhetjük azt a világot, ahol a legkoncentráltabb édesség a méz volt. Talán fel sem tudjuk igazán fogni ennek jelentőségét napjainkban, amikor állandó elérhetőségben van számunkra a cukor, a sütemények, a csokoládé. A barlangrajzok szakrális jelentőségével is megismerkedhetünk az első írásban, ami átvezet egy későbbi világba, az Egyiptom méhek és méhészeik közé. A második írás a tudatos méhtartás első nyomaival foglalkozik. A domborművek egy izgalmas feltételezésre engednek következtetni, ami számomra teljesen elfogadható, ismerve az egyiptomi kultúrát. A téma bemutatásában itt is szépen keveredik a képzőművészet, a papiruszokon talált versekkel, a kutatási eredményekkel és hipotézisekkel. A következőkben a tejjel és mézzel folyó hajdani Kánaán vidékére utazunk. 

A történelmi időutazást megtöri egy esszé, mely a szerző egyedi méhes filmfesztiváljának fikcióját mutatja be a lehető legalaposabban. Én nem tartom kizártnak, hogy ez egyszer akár meg is valósulhat. A nyáron már láttam ennek első kezdeményezését, Weiner Sennyei   Tibor szervezte filmvetítést ezen gyűjteményből. Jó volt látni, hogy ennyi film készült a méhek témájában, szép kis lista állt össze. A következő esszékben olyan témák jelennek meg, mint a régi kaptárkövek rejtélyei Magyarországon, az ősmagyar méhészet nyomai a magyar nyelvben, de szóba kerül az a két leghíresebb hazánk fia is, akik életében kiemelkedő szerepet játszott a méhészkedés. Ők Berzsenyi Dániel és Hamvas Béla. Itt olvashatjuk először a méhes ház kifejezést, ami nekem most a legkülönlegesebb téma volt a kötetben. A szerző az utolsó fejezetben bemutatja  a saját szentendrei méhes házát is, ami igazán testközelbe hozza az olvasó számára is ezeket az apró lényeket. Minden egyes írás remekmű a maga nemében. Szó van a méhek és a gyógyítás kapcsolatáról, a méhekhez fűződő hiedelmekről, a méhek muzsikájáról, híres személyekről, akiknél nagy jelentőséggel bírtak ezek az állatok. 

Az ember és a méhek kapcsolatainak nyomaival találkozhatunk a kötet többi fejezetében is. A szépen felépített írások olvasása közben cseppet sem lankadt a figyelmem, mert mindegyik egyszerre szép és izgalmas volt. Sok fekete-fehér kép, fénykép és rajz segít elképzelni az olvasottakat. 

Nem csodálkoznék azon, ha becsukva a könyvet méhészkedésbe akarna fogni az olvasó. A kötet minden sora azt a meghitt állapotot tükrözi, ami az ember és a természet harmóniájának állapota,  az ember és a méhek idillikus kapcsolata. Ez az aprikultúráról szóló könyv a maga nemében egy kincs, már olvasás közben is érezhető az a változás, ami az emberben elindul, átrendeződik bennünk a világhoz való viszonyunk is, miközben számos érdekes információ birtokába is jutunk. Megtudtam például azt is, hogy 1586-ig hímnek vélték a méhkirálynőt, ami azért is volt érdekes, mert Arisztotelész az ideális polisz modelljét látta a méhkasban. Ennek folyamodványa volt, hogy a katolikus egyházat is egy nagy méhkashoz hasonlították, melynek feje a méhkirály, azaz a pápa. Nagy felháborodást keltett a nézet, hogy mi az, hogy nem egy férfi van a központban? Nem meglepő módon, éppen Angliában fogadták el először 1609-ben a tényt, hogy méhkirálynő áll a kaptárak élén. 

A méhek duruzsolását hallhatjuk mindvégig magunkban, miközben sok hasonló érdekes információ birtokába juthatunk,  ha elolvassuk Weiner Sennyey Tibor könyvét.

Hozott pontszám: 5  

 

Weiner Sennyey Tibor

fotó: Bach Máté

 

Nunez, Sigrid - Egy életen át

Sigrid Nunez könyve számomra arról szól, hogyan tud mindvégig kitartani egy barátság, mi mindent megígérünk és elvállalunk azért, akit szeretünk. Két középkorú nő - az elbeszélő és a végstádiumban lévő barátnő - története azt a veszteséget eleveníti fel, amely puhán vackolódik bele mindennapjainkba. Gyászainkat körülöleli a mindennapok folyamatos zakatolása, még akkor is, ha legszívesebben megállítanánk az egész világot.

Az életétől elszakadó nő arra kéri barátnőjét, hogy legyen mellette eutanáziájában. Óvja végső akaratát, utazzon el vele, falazzon tettéhez. Megígérni olyan könnyű dolgokat, de rálépni az ösvényre már jóval nagyobb bátorságot igényel. S ahogy az életben az lenni szokott, semmi sem úgy történik, ahogy eltervezzük. Akkor sincs ez másként, ha épp az élet fonalát vágnánk el. Bár a regény valóban erről a súlyos témáról szól, mégsem merevedünk bele a tragédiába, mivel Sigrid Nunez egy hártyavékony humorba bugyolálja az eseményeket. A két barátnő hangulata úgy hullámzik, mint maga a gyász. Egyszer fent, egyszer lent. Ebben a könyvben pont az a mesteri, hogy egy keskeny határvonalon billeg a szöveg, szinte minden mondat egy tudatosan felépített terv része, egy lassú adagolású infúzió. Cseppenként kerülünk közelebb az elmúláshoz, amit persze tudunk, hogyne tudnánk, de felfogni képtelenség. A finom érzékenységgel megírt regény egyik erőssége, hogy valami természetes egyszerűséggel építi a főszál mellé a többi szereplő saját fontos történetét. Így válik hangsúlyossá egy anya-lánya kapcsolat, egy elmagányosodott szomszédasszony vagy éppen az elbeszélő volt férjének klímakatasztrófával foglalkozó kutatása. Elgondolkodtatja az olvasót, hogy Sigrid Nunez, aki a legnagyobb óvatossággal nyúl a halál témájához, miért pont ezekből építi fel az élet elmúlásának fészkét. 

Ahogy haladunk az időben, egyre inkább foszlanak le ezek a mellékszálak és kerül fókuszpontba maga a halál. A két barátnő beszélgetései fontos témákat érintenek; kendőzetlenül beszélnek az idő múlásáról, az életünkről való önrendelkezés jogáról, megbocsátásról, túlvilágról. A két nő olyan szempontból kiváltságos helyzetben van, hogy el tudnak egymástól búcsúzni, le tudnak zárni dolgokat, nem a végelgyengülés és demencia ködtengerében távolodnak el egymástól. A könyv azt a kérdést feszegeti, hogy fel lehet-e készülni a halálra? 

Szerintem Sigrid Nunez alkotása alkalmas arra, hogy közelebb engedjük magunkhoz az elmúlás témáját. Nem hatásvadász, nem akar lehúzni, csak egy barátság tükrében bemutatja, hogyan tud egy kapcsolat egyszerre tartani és engedni, miközben a távozó is egyszerre tartja és engedi életének fonalát. 

Hozott pontszám: 5

                                                           Sigrid Nunez