Molnár T. Eszter - Hidegkút

Amikor elkezdtem olvasni Molnár T. Eszter könyvét úgy éreztem magam, mint egy Jodi Picoult regényben. Picoultnál nagyra értékelem, hogy igazán húsba vágó, mély és összetett kérdésekkel kínálja meg olvasóit, és most ugyanezt tapasztaltam meg Molnár T.Eszternél is. Ráadásul az események feltárása mindkettőjüknél úgy történik, hogy a szereplők belső monológjába egymás után tekinthetünk bele. Kétségtelen, hogy az igazság feltárása valahogy így történhet meg igazán, csak az az egyetlen bajom ezzel, hogy nem szeretem ezt a stílust. Valahogy a tényirodalom, esettanulmány kategóriájába sodorja számomra a történetet. Pedig, az egész szituáció remek alapja egy összetett kérdés kibontásának.

Az események egy helyi tanár brutális gyilkosságával kezdődnek, s a rendőrség számára a nyomok az egyik diákhoz, Czobor Attilához vezetnek. Azt feltételezik, hogy a fiú annak ellenére, hogy hosszú évek óta nem beszél, vezetője az iskolában működő bandának. Egy korábbi családi tragédia, amely szétzilálta a Czobor családot súlyos nyomot hagyott bennük; ennek kapcsán némult el Attila, váltak el a szülők.  Mindenki őrlődik a maga poklában, szétforgácsolnak minden értéket, és innen kellene most felkelni. A korábbi rákbetegségének okán morfiumfüggővé vált anya észlelése kissé beszűkült. Az apa a legújabb párkapcsolatának végnapjait éli meg, s gyakorlatilag a lakhatása is kétséges. Mi történt azon a bizonyos napon, amikor végérvényesen megváltozott mindannyiuk élete, ki ölte meg a tanárt, s vannak-e még áldozatok? Bár a kérdések feszítőek, a regény mégsem csúszik bele a krimi műfajába, hanem azt járja végig, milyen kilátástalan útvesztőbe sodródik  a család. A szereplők belső párbeszédébe az idősotthonban levő nagymama is bekapcsolódik, és akad itt még egy ismeretlen hang is, akinek kiléte csak lassan lepleződik le. 

Az egész történet levezetése izgalmasan alakul, ennek feszültségét az adja, hogy az olvasó úgy érzi, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy átlásson mindent. De valahogy ebben a sztoriban nem is az a fontos, hogy ki a hibás, ki az elkövető, hanem sokkal inkább az, hogy mit kezdjünk a körülöttünk ólálkodó árnyakkal, bűnnel és veszteségekkel? 

Egyrészről tetszett ahogyan a szerző bizonyos részeket felépít, például az orvos apa füllel kapcsolatos szenvedélyét. Másrészről viszont megnyomott az a sok erős panel, ami megjelenik a regényben: pedofília, rák, függőség, új kapcsolat, szakítás, terhesség, otthontalanság, depresszió. Ezt szívesen olvastam volna összedolgozottabban. Nem könnyű történet ez, szépen rátelepszik az emberre egy ólmos szürkeség, nem sok feloldást hozhat hasonló szituációban az élet. Viszont Molnár T. Eszter nyitva hagy kérdéseket, melyek megválaszolása továbbfut az emberben. Egy sodró lendületű regényt olvashattam, ahol  visszaköszönni látszott a  magyar valóság, de mégis van az egész történet előtt egy lebegő fátyol, ami nem engedi, hogy mindent csak fehérnek, vagy csak feketének lássunk. 

Hozott pontszám: 4

Macfarlane, Robert - Lennvilág

 Utazás az idő mélyére

 

Robert Macfarlane egy hihetetlen utazásra hív bennünket, mely egyszerre földrajzi, időbeli és szellemi kalandozás. A helyszínek egészen különbözőek; járunk barlangokban, gleccsereken, földüregekben, folyók medrében, tenger és városok alatt. Területileg Nagy-Britanniában, London környékén, Európa néhány különleges vidékén, Párizsban, a Szlovén-fennsíkon és eljutunk egészen a "kísérteties" északi területekre, Norvégiába, Grönlandra és Finnországba. 

Olyan ez az egész, mint egy hihetetlen vízió, amihez legtöbbünknek nincs sem belső képe, sem elképzelése arról, hogy milyen érzéssel járhat ezeknek a területeknek a bejárása. Izgalmas, hátborzongató és  elgondolkodtató is egyben. 

Az odalenti világ rendkívül jól őrzi titkait. Noha mindig is érdekelte az embereket a földmélyi homály felderítése, alig tudunk valamit. Odaképzelték a poklot, egy külön bejárású, magától működő világot, egy a mienkkel párhuzamosan létező univerzumot. Amit a föld alá temetünk, azt valójában rejtjük, így válhatott az alvilág a személyiség sötét oldalának metaforájává. Ezekbe a napfénytől és gyakran tágas terektől megfosztott üregekbe ereszkedhetünk le a szerzővel. Bár gyakran valóban nehéz elképzelni, mi is fogadhatja az odalátogatót, mégis az érzések, melyeket Macfarlane közvetít átérezhetővé teszik az egészet. Olvasás közben egyszerre volt bennem félelem és csodálat. Olykor azzal szembesülünk, hogy az adott helyen hányan vesztették életüket, hogy néha milyen banális dolgon múlik minden. Emellett az apró örömök és sikerek és felerősödnek az emberben. 

Nehéz kedvenc helyet választani, mindegyik valami másért lett kedves számomra. Azt, hogy Párizs  alatt  régóta létezik egy kiépített "város" azt akár a Nyomorultak című regényből, akár Eugen Sue Párizs rejtelmei kötetéből is sejthettük. De hogy manapság, miként lehet megközelíteni és mire használják ezt a privát "alvilágot", azt nem tudtam. A Lennvilágból olyan érdekességeket tudunk meg, hogy például 1940-ben körülbelül kétezer gombatermesztő szorgoskodott a föld alatt, vagy hogy kik a katafilok és mit csinálnak ezeken a helyeken. Olaszországba átröppenve pedig azoknak a vizeknek útját követjük, melyek eltűnnek a föld alatt. Közben pedig ismét csak az emberiség ősi hitvilágának alapjaival szembesülünk, azokkal a felső világból alvilágba folyó vizekkel, melyek Hádész sötét, háborgó szívében egyesülnek. A szöveget irodalmi részletek is tarkítják, melyek az ősi mítoszok mellett segítenek megteremteni annak az időszaknak világképét, ahol a tudásnak egész más információtartalma volt, mint manapság. 

A jelen földfelszínéből  elindulni lefelé, már önmagában egy időutazás, ahol a korszakok emlékei rétegződnek egymásra. Az érintetlen világ hűen őrzi az akár több ezer évvel ezelőtt ott jártak nyomait. A norvég kollhellareni sziklarajzok alkotói már ahhoz is komoly veszélyt vállaltak, hogy eljussanak abba a barlangba, ahol elkészítették rajzaikat. Ilyeneket olvasva egy emelkedettség kerített hatalmába. 

Sajnos a föld mélye más nyomokat is őriz, hasadékokat, ahová emberek százait lőtték bele a háborúk idején, szomorúságot és fájdalmat temetve maguk alá. S ahogy közeledünk a könyv vége felé, úgy árnyékolódott be a hangulatom is. A talaj alatt kiépített betonszarkofágok témája, mely a legveszélyesebb hulladékokat zárják magukba, a mérgező és radioaktív üzemanyagok egyfajta sírhelye komorrá teszi az olvasót. Nagy kérdés, hogy merre haladunk? Úgy teszi fel a kérdést a szerző, hogy valójában nem teszi fel. Mindenképp fontos, hogy mi mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékeknek, mi lesz a mi kézlenyomatunk a föld alatt? 

A lenti világ labirintusából indít és a Kalevala soraival zárja ezt az óriási utazást a szerző, ahol Vejnemöjnen arról a bizonyosságról énekel, hogy a föld alá temetett erőnek vissza kell térnie a felszínre: 

"Nem veszhet el a bűvszók titka,

Résbe a regének nyitja,

Táltosság nem jut föld lyukába

Táltosok letűnnek bárha" 

Nagy élmény volt számomra ez a könyv, nem bántam meg, hogy elcsábultam a titokzatos cím és a mesés borító láttán. Utazás volt a javából, amihez kellett az is, hogy az olvasottak mellé képeket is nézegessek az adott vidékről. Jól összegyúrt szöveggel ajándékozott meg Macfarlane, mely mind történelmileg, mind geológiailag, mind irodalmilag és az emberi lét  vallási megközelítésének egyidejű jelenlétéről tanúskodik. A nem rég olvasott Mircea Eliade könyv, A szent és a profán gyakorlati levezetéseként értelmeztem olykor ezt a könyvet, talán innen is az a bizonyos emelkedettség érzés. 

Szeretettel ajánlok Robert Macfarlane nyolcadik, magyar nyelven pedig első megjelenésű könyvét!

Hozott pontszám: 5

 

"Két évvel Loubens halála után, 1954. augusztus 12 -én egy fiatal belga pap, Jacques Attout vállalkozott arra, hogy leereszkedik a Pierre Saint – Martin barlang legmélyére. Oltárként egy elsősegély ládikót használva, Norbert Casteret ministrálásával misét mondott Loubens emlékére. Későbbi visszaemlékezése, amelyben szépségesen fonódik egybe teológia és geológia, a barlangászirodalom egyik legemlékezetesebb szövege lett.

„ Nem hiszem, hogy valaha is celebrálhatok még egy olyan misét, amely ennyire szoros egységben lenne az Isteni Szentséggel… ebben a roppant barlangban inkább tüntettünk bogaraknak, mint emberi lényeknek. És mégis – a lelkünk lángra gyúlt. Oly távol kerültünk a hely fizikai valóságától… és ha mégis érzékeltünk belőle bármit is, az csak azért lehetett, mert valamiképpen elveszítette anyagi minőségét, és hatalmassá és fényességessé növekedett.”

 

Robert Macfarlane

fotó: Bryan Appleyard

 

Guzman, Leah - A művészetterápia esszenciális gyakorlatai

Hatékony módszer a szorongás, a depresszió és a traumák kezelésére

 

Amikor elkezdtem olvasni úgy éreztem, hogy kedvenc lesz, végül nem lett az, de attól még egy jól megszerkesztett kiadvánnyal van dolgunk. A legelső, ami eszembe jut róla, hogy hiánypótló. Eddig még nem találkoztam olyan könyvvel, jegyzettel vagy hasonlóval, ami összegyűjtötte volna azokat az alkotófolyamatokhoz kapcsolódó feladatokat, melyeket egyszerű eszközökkel, akár egyedül is használhat az ember, hogy a tematikus feladatok segítségével oldja feszültségét, frusztrációit. Leah Guzman pedig pontosan ezt tette. Készített egy szép összeállítást a különböző művészeti ágak bevonásával. 

Egy tömör bevezető kiemeli a művészetterápia életminőség javító szerepét, amely ötvözi a művészet és a pszichológia területeit. A gyakorlatok alkalmazásával fejlesztjük az önreflexiós képességünket, ezáltal tudatosabban érzékeljük önmagunkat és lehetőség nyílik arra is, hogy az eddig szőnyeg alá söpört, vagy csak felcímkézett elakadásainkkal szembe nézzünk.  Ez a tudatosítás maga a gyógyító folyamat. Non verbalitása révén képes leszakadni az ember a megszokott gondolkodási működéséről és egy mélyebb kapcsolódási szinten találkozni önmagával. A beszéd egyezményes jelrendszere kicsit háttérbe kerül, hogy valami ősibb, beszéd előtti állapotba jussunk. Ez persze nem lesz teljesen igaz az összes társterületre, hiszen a kötetben megjelenik az írás is, de ott is alapvetően a lecsökkentett korlátok a jellemzőek. 

A könyv jól átláthatóan mutatja be a feladatokat, szellősen szerkesztett, néha talán túlságosan is kevés dolog került egy oldalra. Ilyenkor sajnos bekapcsol nálam a vészjelző, de igyekszem a tartalomra összpontosítani. Minden esetre ez a tipográfia azt erősíti az olvasóban, hogy bátran vágjon bele a feladatokba, mert nagyon egyszerű a megvalósításuk.  Az említett bevezető után hat fejezet, hat különböző részterület gyakorlatait hozza. Az első általánosságokat tartalmaz, a második a festés és rajzolás területével, a harmadik fejezet a fotózás és digitális képalkotással, a negyedik a szobrászat és textilművészettel, az ötödik az írással végül a hatodik a kollázzsal jelölt feladatokból mazsolázik. 

Senki ne számítson pszichológia magyarázatokra, tudományos kifejtésekre, a témákat épp csak vázolja a szerző egy-egy bekezdésben. A feladatok bemutatásának technikája mindenhol megegyezik. Egy ütős címmel kínál meg minket Guzman, majd egy mondatban összefoglalja, mit nyerhetünk ezzel a feladattal. Utána a szükséges eszközöket, előkészületeket olvashatjuk, akárcsak egy receptkönyvben. Majd a lap másik felén olvashatjuk, hogy mi is a soron következő gyakorlat  lényege, alatta pedig lépésekbe szedve a megvalósítás. Végül kérdéseket és a feladat értelmezéséhez kapunk némi támpontot. 

Ahogy a cím is jelzi egyfajta esszenciát kapunk, magukat a gyakorlatokat. Azért az nem kevés, hiszen a könyv tele van jó példákkal, hasznos ötletekkel. Párat ki is próbáltam, és ennek tükrében mondom azt, hogy ez a könyv annyit ér, amennyit megvalósít belőle az ember. Az olvasási élmény nem fog katarzist okozni, viszont az, ami megszületik a kezeink között, az tényleg gyógyítóan hat

A nagy kérdés, hogy egyedül vagy vezetve, vagy csoportban fogunk-e haladni.Természetesen mindhárom út járható. Tapasztalatom szerint az egyedüli alkotásnak van ugyan feszültségoldó hatása, de szükség van valamiféle tükörre, visszajelzésre vagy csak kérdésekre, ami a másik ember felől érkezik. Jó az, ha valaki követi a folyamatot, amin az ember keresztülmegy. Ha szakemberként olvassuk a könyvet, akkor érdemes példatárként kezelni. A szakmai kompetencia és szakterület függvényében lehet szelektálni a feladatok között. Itt már a kliens kérdése és állapota is mérvadó lesz. Én, aki a Katarzisz Komplex Művészetterápia módszerével dolgozom, biztos kihagyok majd pár lehetőséget ezekből. 

Azt leszögezem, hogy a feladatok gyakorlati alkalmazása biztos jó hatással van az emberre, tehát, aki szívesen merészkedik az önismeret egy újabb terepére, az vágjon bele. Baráti összejövetelekre, témára való ráhangolódásba is ügyesen bevonhatóak a feladatok, és a kétszemélyes segítő kapcsolatokban, esetleges elakadásokban is segíthet egy-egy új módszer bevezetése. Az ilyen alkotások fejlesztik a kreativitást, növelik az önbecsülést a fent említett hozadékokon kívül. Gazdagodjunk!

 

Leah Guzman

 

 

Otsuka, Julie - Buddha a padláson

Egy hosszú eredet megéneklésére emlékeztet ez a könyv, ahol napjaink szereplői, a jelenből tekintenek vissza oda, ahonnan őseik jöttek, s ahol a megpróbáltatások regélése az idők során sima kővé koptatott minden mondatot. 

1900-as évek elején számos japán ember indult Amerikába a könnyebb boldogulás reményében. Ezt a jobb életet mára talán már tényleg birtokolják, de ideáig eljutni nem volt könnyű. Történetünk elején több tucat japán lány hánykolódik egy hajó belsejében, hogy a hónapokig tartó viszontagságos út végén találkozhassanak új életükkel, s  az addig csak képről ismert férjeikkel. A végeláthatatlan ringásban, a mocsokkal, bűzzel és méltatlan körülményekkel átitatott utazásban a lányok sorsa összefonódott. Eggyé váltak éjszakai álmaik, dédelgetett vágyaik, szép reményeik és a szárazföldet érintő lábaik nyomán kisarjadó életük is. A kijózanító valóság realitása pedig újabb küzdelmes éveket jelentett. Kemény, lemondásokkal teli munkás időket, megaláztatást és megvetést. Ahogy teltek az évek, egyre csak dagadt ez a gombolyag, mely minden női sors nehézségét magába gyúrta. Egy közös női tudattá nőtte ki magát, ahol már nem is létezik szuverenitás, ahol mindenki magáénak tudja a másik fájdalmát. 

Ez a hömpölygő áradat  az olvasót is magába olvasztja, és szinte már meg sem lepődik az újabb és újabb ostorcsapáson. Julie Otsuka apró tűivel láthatatlan idegsejtek közepébe szúr. A női méltóság és értékek elevenébe vág. Vér és fájdalom buzog fel mindenhol, ami csak a csatamezők kegyetlenségéhez mérhető számomra. 

A gyönyörű borító mögött egy siralom lapul, csupa veszteség és bánat. A kollektív emlékezet, a szájról szájra hagyományozott emlékek feladata, hogy soha ne engedje elfeledni azokat az áldozatokat,  melyek a jelen jóléte mögött húzódnak. S ezt a siralmat egy női kórus ölti formába. Bár szerkezetileg regénynek tűnik, mégis egy vers érzetét adja. Ezt a kollektív érzést a japán származású amerikai írónő a többes szám első személyű narratívával éri el, amitől az egész történet tömörré, egységesség válik. 

Elolvasás után bennem mégsem a fájdalom maradt meg, hanem a tűzben edzett  tartás és nemesség szilárdsága, a női küzdeni tudás és hősiesség ereje. Ennek kialakulását mutatja be számos oldalról a történet, mely rövidsége ellenére a teljesség érzetét kelti. 

Olvassátok, mert szerintem igazi különlegesség a könyvek tengerében!

Hozott pontszám: 5  

Julie Otsuka

 

Lerner, Harriet - Hívatlan vendégeink

 Félelem, szorongás, szégyen

 

Amikor 2005-ben megjelent ez a könyv, akkor még nem voltunk így elkényeztetve önismereti kiadványok tekintetében. Ajándékba kaptam, nem is nagyon értettem, hogy miért, nem voltam az a kifejezetten szorongós típus. Visszatekintve, akkoriban tényleg nem ismertem a szorongásnak és félelemnek azt a háttérben folyamatosan ott dünnyögő valóságát, amit a későbbiekben azonosítani véltem magamon. De magát a kifejezést sem használtuk annyira általánosan, mint manapság. Az önreflexiónk növekedett, vagy az utóbbi húsz év állított minket nagyobb kihívások elé? Talán mindkettő. A tény végül is az, hogy egyre gyakrabban kell szembesülnünk ezzel az érzéssel és egyre korábbi életszakaszban  jelenik meg. 

Ez a kötet átfogó és gyakorlatias képet ad a három hívatlan vendég megjelenéséről életünkben. Mondhatni, hogy nem is lehet igazán elkülöníteni őket, hiszen egyik a másik nyomában jár. Olvasmányos szinten kapjuk kézhez azokat a tényeket, melyek megnehezítik mindennapjainkat. A pszichológusnő részint betegei, részint pedig saját életéből begyűjtött példákkal illusztrálja mondandóját. Voltak közöttük igazán emlékezetes esetek, például, hogy gyógyult meg valaki egyetlen nap alatt a visszautasítás szorongásától. Természetesen ez inkább egy megmosolyogtató történet, mint gyógyítás, de a végeredményt nem kell lebecsülni azért! 

Aki elolvassa a könyvet, azt érezheti, hogy kezdi kicsit átlátni a dolgok működését, sok válasz is megérkezik elakadásaira. Azt gondolom, hogy sokaknak fog segíteni, de hogy melyik mondat és rész lesz az, ami jókor érkezik, azt képtelenség megjósolni. Mivel leginkább mesélős jellege van a műnek, így  nem lehet benne érezni a teljesítménykényszert, amely mindenáron adatokkal és számokkal akarja megerősíteni állításait.  Nagyon gazdag és szerteágazó helyzeteket járhatunk végig a legkisebb félelmektől a teljes szétesésen át a betegség és szenvedés végletéig. Kiemelném, hogy ez a szerző is szépen behúzza a könyvbe a változást és annak nehézségét. Ezt nagyra becsülöm, mert olyan könnyű kimondani, hogy "jó, akkor változz meg" , de ennek a tehernek a valódi súlyáról nem szabad elfeledkezni. Ha könnyű lenne a változás, akkor jellemzője is lenne az embernek. Mivel a szégyen és félelem kialakulása korai életszakaszhoz köthető, így teljesen egyértelmű, hogy az ezeket érintő változások megtétele a legnehezebb, és leginkább érinti a belső működésünket. Szóval csak szeretettel és empátiával tegyünk ilyen kemény kijelentéseket!

Őszinte és könnyen befogadható az  mód, ahogyan Harriet Lerner a témát taglalja. Van benne egy kis játékosság, s bármily komor is a könyv tárgya, az egészet áthatja ez a könnyedség. Talán nekem most nem tudott olyan sokat adni, hiszen már jó néhány hasonló anyagon végigrágtam magam, de ettől függetlenül jó szívvel ajánlom a téma iránt érdeklődőknek!

Hozott pontszám: 5

 

Harriet G.Lerner

"Az egészséges önbecsülés legfontosabb feltétele az, hogy erősségeinket és gyengeségeinket tárgyilagosan lássuk, és egyensúlyban lévőnek találjuk. Mindenkinek mindkettőből van éppen elég.Csakhogy aki fél vagy szorong, hajlamos szélsőségekre, és ezért történhet meg, hogy hol érzelmi csődtömegnek érzi magát, hol meg úgy tesz, mint akinek kutya baja, és az egész világ a barátja. A szorongás természetéből következik, hogy a szorongó ember képtelenné válik tárgyilagosan szemlélni önmaga folytonosan változó, bonyolult, csodálatos és egyben gyarló személyiségét. Aki pedig magát sem tudja tárgyilagosan látni, az nyilván másokat sem. "

 

 

Hadfield, Sue - Hasson, Gill - Asszertivitás

Egyetlen könyvet sem olvastam eddig a témában. Bár tudtam, hogy mit jelent az asszertív kommunikáció, sőt tanítom a gyerekeknek is, mégis úgy érzem, hogy tudott újat adni ez a könyv. Abban rejlik ereje, hogy jól körüljárja a témát és észrevétlenül nemcsak magáról az önérvényesítésről szól, hanem járulékos haszonnal is jár. 

A kötet két részből áll össze; egyrészt, hogy mit jelent asszertívnek lenni, másrészt pedig, hogyan lehet ezt átültetni a gyakorlatba. Legelőször a választható magatartásformák jellemzőit mutatják be a szerzők, nevezetesen az asszertív, az agresszív, a passzív és a manipulatív reakciókat. A manipulatív viselkedési formát általánosságban passzív-agresszívnek szokták mondani,  de ez a kifejezés is jól lefedi a látszólag együttműködő, valójában támadó jellegű magatartást. Az asszertivitás pedig a magatartásnak, kommunikációnak az a módja, amikor nyugodt hangnemben ki tudom fejezni azt, amire szükségem van. Aki asszertív, az nem akar semmit sem bizonygatni, vállalja a konfrontációt, ha kell, nem engedi, hogy a félelem elnémítsa hangját. Aki asszertív az rendelkezik elegendő önbizalommal, hiszen nem vádaskodik, nem másokat hibáztat, hanem tudja vállalni a felelősséget érzéseiért és szavaiért. Tisztában van mások és saját jogaival is. 

A könyv tehát úgy beszél az asszertivitásról, hogy közben az önbecsülés témájának lényegi vonásait is  mögé helyezi. Mert bizony nem állhat meg önmagában az asszertivitás, ha nem rendelkezik az illető önnön értékességének tudatával. Innen aztán szépen bontakozik ki az elvárások, jogok és értékrendek gondolata. Miután kaptunk egy kis ízelítőt az asszertivitásról, el is végezhetünk egy tesztet, hogy vajon mennyire vagyunk önérvényesítők. Ennek a szónak "önérvényesítés" önmagában lehet, hogy van egy kis negatív éle, de a passzív magatartás mellé helyezve ez inkább felértékelődik. Ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat a bőrünkbe, és végre kimondjuk az addig elhallgatott véleményünket, meg kell ismernünk a változás lélektanát. Ezzel a kérdéssel az elmúlt évben sokat foglalkoztam, és örömmel tapasztaltam, hogy ebbe a könyvbe is bekerültek a lényegi vonások. Bár elmélettel foglalkozik ez a fejezet, mégis van egy gyakorlati jellegű hatása. Sok apró fejezetből adódik össze az egész téma, aminek alapja érzéseink felismerése, azok elfogadása. Innen indulhat ki az a változás, ami a magatartásunkat asszertív irányba tereli. Tetszett az a mondat, mely az asszertivitás lényegét abban határozta meg, hogy az nem más, mint egyértelmű, egyenes közlésimód. Kisebb, de hasznos tanácsokkal találkozunk, melyek a még tökéletesebb megvalósításhoz járulnak hozzá. Attól, hogy asszertíven kommunikálunk, attól még nem az fog történni, amit akarunk. Ezért bejön a határ kérdés, azok kijelölése, vagy a kompromisszum ügye például. 

Az asszertív kommunikáció a probléma megoldására törekszik és nem egy nyertes-vesztes viszonyt akar létrehozni. Elméletben mindez csodásan hangzik, de a megvalósítása nem olyan könnyű. Pláne, amikor érzelmek hevében vitatkozunk. A  második fejezet a család, a  munkahely a barátok, a szolgáltatókkal szembeni önérvényesítésünkhöz mutat példákat, sőt még az állásinterjúk sajátos helyzetére is rátekint asszertív szemmel. 

Azt hiszem, hogy a könyv elég jól bemutatja az asszertivitás lényegét, jól körüljárja a témát. De ettől sajnos még senki sem válik azzá. A sok példa és helyzetgyakorlat viszont rásegít arra, hogy megértsük a gyökerét ennek a viselkedési formának. Nagyon nagy hozadéka az asszertivitásnak, hogy a kapcsolat magasabb szintre történő emelkedésének hozadékával kecsegtet. Javulnak emberi kapcsolataink, mélyebbek, tartalmasabbak lesznek, megszünteti a félelemen alapuló hierarchikus viszonyt. Ahogy mondtam, ettől még nem válunk asszertívekké, viszont megnyitja érzékeinket arra, hogy környezetünkben felismerjük és magunkává is tegyünk a későbbiekben ezeket a reakciókat. Új színt hoz a kommunikációnkba. 

Egészen kicsi gyerekkortól érdemes foglalkozni a témával, én magam már harmadik osztályosoknál bemutatom nekik a maguk nyelvén.  Mert korábban ez tényleg hiányzott a kommunikációs kultúránkból. Az asszertivitás alapja az, hogy azt jelzem vissza a másiknak, hogy mit érzek. Mivel érzésekkel nem lehet vitatkozni, azok  vannak, és olyanok épp, amilyenek, így nem alakulhat ki egy nyerek-vesztek viszony. Nem megy a szkander, hanem problémamegoldás indulhat. Minek után az emberek nagy többségének élete arról szól, hogy fogalma sincs, mit érez, ki sem tudja azt fejezni; egyébként is: érzésekről nem beszélünk. Ezért az igazi nagy változás ebben kell, hogy megtörténjen! Azt tudom mondani, hogy ha valaki megtapasztal egy olyan biztonságos környezetet, ahol ezt megélheti, olyan élménnyel  gazdagodik, ami átírhatóvá teszi az addigi kapcsolódási formáit, és tényleg elindulhat az önérvényesítés útján, miközben tudja, hogy a mellette levő ember is ugyanezt éli meg. 

A tartalmas összefoglaló jellegű kötet könnyen olvasható, értékes mondandóval, ámbár kissé laposkás, kevésbé lelkesült átéléssel íródott. Inkább tudást ad, mintsem mozgósítana. Viszont sok olyan ütős mondat lapul benne, melyek bármelyik elindíthat bennünk egy folyamatot. 

Hozott pontszám: 4,5

 

 

 

Boldizsár Ildikó - Életválságok meséi

Mesekalauz útkeresőknek

 

Boldizsár Ildikó, aki saját életében megtapasztalta a mesék gyógyító hatását, nem is tehetne mást, minthogy azóta is nézi és vizsgálja a különböző élethelyzetekben miként hat a mese az érintettekre. Tematikus könyvsorozataiban mi is célirányosan  keresgélhetünk megoldást. Ez nem is igazán megoldás, hanem amit a mese kínál, az a feloldás.  "A mese bölcsessége abban is megmutatkozik, hogy engedi szabadon áramlani a kétségbeesést, gyötrelmet és haragot, mert tud arról, hogy ezek csak akkor szüntethetők meg, ha tudatosulnak és elfogadottá válnak."

A kötet öngyógyító történetekkel kezdődik. Ez a rész nagyon megérintett engem, mert rögtön az első mese "Az okos orvos" egy nagyon kedves történetbe ágyazva, kép formájában mutatta meg számomra, hogyan szeretnék én is dolgozni, létezni. A segítő szakmában, főként ha szociális munkás az ember, azonnali megoldást várnak tőlünk, valami kézzel foghatót. Ezért automatikusan problémamegoldó üzemmódba vált az ember és gyakran elfelejtődik, hogy mi van azon túl, amit a kliens kimond, mi az, amit  ő sem lát a saját történetéből. Ilyenkor a szavakon túl kell látni, intuitív módon megragadni az információt. Az intuíció nem tanulható készség, de ha az útjába kerülő akadályokat elhárítjuk, akkor hozzáférhetővé válik. A gyógyulás akkor következik be a szerző szerint, ha a beteg tapasztalati úton rádöbben arra, hogy mi is történt vele korábban. 

Ezután hét tematikus fejezetben közelíthetünk az emberi élet válságaihoz. A szorongások és félelmek után a valóságvesztés eseteit, majd a családi rendszer zavarait nézzük át. A párkapcsolati válságokat az életsebek, a betegségek majd a veszteségek követik. A szerző először ránéz a címben megjelenő problémára általánosságban, majd hoz egy ehhez kapcsolódó mesét. Utána egy kis kalauz segítségével élesíti a látásunkat, milyen összefüggésekre figyeljünk, hogyan jelenik meg ez a mindennapi életben. A mese és a való élet párhuzamba állítása indirekt módon adja meg azt a bizonyos feloldást, amit említettem. 

Nem vagyok meseterapeuta, nem használom gyógyításra a meséket a mindennapokban. Amit viszont megteszek, az nem más, mint egy  adott probléma bevezetésére elmondok egy mesét. Mivel elsősorban gyerekekkel dolgozom, náluk pont ennyi kell, hogy belehelyezzem őket a témába. Közös képet adott a csoportnak, ezzel kezdenek el dolgozni, érintődnek. Amit a meseszereplők átélnek, az ismerős az ő számukra is. Hiszen szoktak félni, szorongani, vannak lemondásaik, konfliktusaik és sajnos veszteségeik is. Bár Boldizsár Ildikó azt mondja, hogy minden mesének van egy profán és egy beavatási szintje, én ezzel a beavatási szinttel kapcsolatban hiányt éltem meg a könyvben. Elsősorban a veszteség és halál fejezetben nem éreztem azt a mély tanítást, amit meglátásom szerint egy mese üzen. Persze attól függetlenül, hogy jelen szerző ezt most nem bontotta ki, nem hangsúlyozta vagy említette, azért az ott van benne a mesében, hordozza magában a tudást. Igaz, egy Pressing Lajos féle tanítás után már egész más üzenetek befogadására vágyom én is.

Elindulásnak, alapnak jó volt ez a könyv, szerettem a benne megszólaló meséket is. Szerintem többször fogom majd lekapni a polcról, ha tematikus mesét keresek a foglalkozásaimhoz. 

Hozott pontszám: 4