Weöres Sándor - Nyisztor Zoltán - A keleti út

 Párhuzamos útinaplók

Weöres Sándor 1937-ben már a Nyugatban rendszeresen publikáló, 24 éves, fiatal költő.  Az 1936-ban nyert Baumgarten-jutalom 3000 pengőjéből egy távol-keleti utazásra fizette be magát a Conte Rosso nevű olasz hajó fedélzetére. Az út két és fél hónapig tartott, Genovából indult, majd Szicília és az afrikai partok mentén, a Szuezi-csatornán át, a Vörös-tengeren haladt. Majd az Arab-tenger, Bombay, Ceylon, Szumátra, Malakkai -szoros, Maláj-félsziget, Szingapúr következett. Innen a Dél-kínai tengeren utazva, Manilát érintésével Sanghajba ment a hajó, s végül Hongkongot érintve hazatért. Fantasztikus, élménygazdag utazás lehetett ez, felfoghatatlan mennyiségű információval. A filozófia szakos pécsi egyetemistának ez az utazás lehetett a dédelgetett álma, hiszen már tizenhat éves kora óta ismerkedett a keleti irodalommal és bölcselettel. 

Ugyanezen a hajón utazott Nyisztor Zoltán katolikus teológus, pap, korának elismert gondolkodója. Érdekes, hogy a Weöresnél épp húsz évvel idősebb Nyisztor is filozófiai érdeklődésű volt, ő 1913-ban doktorált filozófiából Rómában. Az 1937-es Manilai Eucharisztikus Kongresszusra utazott egy magyar csoporttal.  A fiatal költő ismerte Nyisztor munkásságát, de a pap még nem hallott Weöres Sándorról. Bár nem derül ki, hogy beszélgettek volna egymással, de érdekes, hogy mindketten naplót vezettek az út során. Kettejük utazási élményeiből válogatott részleteket Steiner Ágota és állította őket párhuzamba. Ez a pici könyv egyfajta kísérlet, egy kíváncsi betekintés a két utazó jegyzeteibe. Ugyanarról írnak, de egész más dolgok állnak figyelmük középpontjában. 

A könyv bal oldalán Weöres Sándor sorait olvashatjuk, míg a jobb oldal Nyisztor Zoltáné.  A szerkesztő igyekezett úgy ollózni a naplókból, hogy ugyanazon útszakaszok álljanak párhuzamban. Weöres Sándort minden érdekli, de leginkább a földrajzi viszonyok, a természeti jelenségek és az ezzel kapcsolatos érzéseire, megfigyeléseire összpontosít. Káprázatos szavakkal varázsolja elénk a horizontot. A fiatalok izgatottságával várja, hogy olyat lásson, amit eddig még soha. Szomorúan konstatálja, hogy kihagyta például a Sinai hegy látványát, mert nem ébresztették fel éjszaka, amikor elhaladtak mellette. Semmit sem akar elmulasztani, minden hat rá, s ezzel kapcsolatban verseket is ír. Néhányat olvashatunk mi is a naplóban. 

Közben Nyisztor Zoltán amellett, hogy őt is elkápráztatja a tengerek világa, a látvány és az égbolt, ő kevesebbet ír arról, hogy mit vár, és többet az emberi kapcsolatokról. Milyen beszélgetéseket csíp el, milyen népek képviseltetik magukat a hajón, kivel, mi történik ebben a zárt világban. Persze a kikötői élményeikről, városnézéseikről is olvashatunk, valamint a keleti világ művészi megnyilvánulásairól. Érdekes egymás mellett látni a két finom érzékenységgel megáldott utazó gondolatait.

A könyv leginkább egy kedves gondolat, egy érdekes kísérlet ötletének felel meg. Mivel nagyon rövid és befejezés nélküli, lecsapott a vége is, erős hiányérzetet hagy maga után. Szívesen olvastam volna még a sok-sok kalandról, az ottani hihetetlen világról. Egy hajóút mindig magában hordoz egy különleges élményt, nem csak maga az utazás izgalmas, hanem arról olvasni is szeretek. A kötetet Steiner Ágota utószava zárja, néhány fontos, a naplók megértését segítő információval. 

A könyvecske a Terebess Kiadónál rendelhető meg. Örültem, hogy olvashattam!

Hozott pontszám: 4

Fejes Endre - Rozsdatemető

Az idei évet egy olyan magyar szerző könyvével kezdtem, akitől eddig még semmit sem olvastam. Pedig a neve abszolút nem volt ismeretlen, jó pár művének a címe megvolt nekem, mégis valahogy kimaradt. 

Rozsdatemető - milyen megkapó cím. Egy soha nem használt szó, mégis van hozzá belső képünk. De ha nem is lenne, Fejes Endre az első bekezdésében pontosan meghatározza mi az, amiről beszélni akar. Egy helyszín; ahol kiselejtezett, hajdan hasznos, mára kolonccá vált mázsás gépek rozsdazabálta, felismerhetetlen roncsai fekszenek, s várják végső megsemmisülésüket. Vajon tényleg csak azért ez a címe a könyvnek, mert a kiinduló jelenet, egy gyilkosság helyszíne? 

Ifjabb Hábetler János 1962 tavaszán megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben. Ha el akarná mondani az igazat, ha kinyitná az eddig néma száját, akkor az első világháborúig kellene visszamennie, amikor ő maga még nem  élt. És megteszi, vagy megteszi helyette Fejes Endre, aki egy majd ötven éves ugrással mesélni kezd apjáról, Hábetler Jánosról. Annak háborús történetéről, feleségével, Pék Máriával való találkozásáról, esküvőjükről, viszontagságos életükről, gyermekeikről, akik közül Gizike, Jani, Hajnalka és Eszter maradt életben, s akik a könyv főszereplői lesznek. Egy család életén keresztül tanúi leszünk az első világháború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság napjainak, a második világháború,  a Horthy--korszak és zsidó elhurcolás néhány eseményének, majd a kommunista időszaknak. Közben láthatjuk, miként érinti őket az 1956-os forradalom, a környezetükben találkozhatnak a hortobágyi kitelepítéssekkel és egy szocialista agitátor is részese a család mindennapjainak. 

Nagyon érdekes az, ahogyan Fejes Endre egy nyolcadik kerületi munkáscsalád  szemüvegén át szemléli az eseményeket. Mivel maga is itt élt, jól ismerte őket, regényei és novellái szociográfiának is tekinthetők. Azt látjuk, hogy a Hábetlerek nem csak a város peremén, hanem a történelem peremén is élnek. Igazán nem tud hatni rájuk semmi, nincs véleményük, nincsenek vágyaik, nem lázadnak, tiltakoznak. Az ő létezésük a sodródás. Amit felajánl a sors elfogadják; ha kell udvart sepernek, ha kell temetéseken énekelnek, felszolgálnak. Bármit elvállalnak, csak dönteniük ne kelljen. Számomra olyan volt az életük, mint egy vegetáció. Nem voltak képesek még a konfliktusokat sem megélni, így semmi esélyük nem volt arra, hogy fejlődjenek. Életük céltalan volt, de nem zavarta őket. Mivel látjuk, hogy hosszú évek alatt hogyan adódik át egyik generációtól a másikra ez a tanult tehetetlenség, bennünk olvasókban  inkább egyfajta elfogadás jelenik meg.  Azért azt láttam, hogy nem mindent vagyunk képesek elfogadni. Amikor nálam is megjelentek azok a pontok, amik már engem is felháborítottak, megszületett bennem  az ellenszenv. Ezt leginkább a  két kisebb lány szerelmi életénél éreztem. Nem volt bennünk vágy, kötődés, törődés és féltés sem, követhetetlen mennyiségű és nevű férfivel találkozunk. Az egész családot mégis egy szoros összetartozás jellemzi. Mindenki tud mindenről, ebben a környezetben nem létezik magánszféra, nincs az a baj, amit Pék Mária rántott hala és túrós csuszája ne tudna orvosolni. A regény nyomán megszületett a hábetlerizmus kifejezés, amit eddig ugyan nem hallottam használni, de tényleg jól leírja a jelenséget, amit a kitörés képtelenség, kicsinység és jellegtelenség jellemez.

A Rozsdatemetőben több dolog  az olvasóra van bízva, nem hiába emlegetik antiregényként. A figurák ábrázolása szinte teljesen hiányzik, de ennek az ötven évnek a bemutatása is sovány kétszáz oldalon történik. Sőt,  igazi drámák és konfliktusok sincsenek. Aki azt gondolja, hogy a gyilkosság majd meghozza a fordulatot, az csalódni fog, még az utolsó pillanatban is holmi szendvicsekkel és nyugdíj emeléssel vannak elfoglalva a Hábetlerek. A történet egyetlen valóban erős jelenete a gyilkosság előtti párbeszéd, amikor Jani és annak volt sógora beszélgetnek, és a férfi kendőzetlenül szembesíti Janit a Hábetler család működésével. Fájó szavak ezek, Jani érzékeny pontjára találnak, s nyomában megszületik a tragédia. 

Nem volt ismeretlen a regény miliője, kicsit később, de magam is ott nevelkedtem. Ismerem az utcákat, ahol a szereplők élték napjaikat;  a Ludovikát, Mátyás teret, a Nagyfuvaros utcát, az Orczy kertet. De ha a helyszín nem is ismerős mindenki számára, azzal a jelenséggel, amit a szerző boncolgat, még napjainkban is találkozunk. A gyors, pergő események letehetetlenné tették számomra a könyvet, ami megírása óta másokra is nagy hatást gyakorolt.  1962-es megjelenése után rövid időn belül 30 nyelvre lefordították, megfilmesítették és többször színpadra is állították. Kedvet kaptam, hogy mást is olvassak Fejes Endrétől. Jó évkezdés volt!

Hozott pontszám: 5

 

Száraz Miklós György - Pécs

Még az előző év november 22-én kezdtem el olvasni a könyvet, kedves barátnőm temetésére, Pécsre menet. A könyvet azon a nyáron tőle kaptam ajándékba. Aztán eltelt három hónap és senki nem gondolta volna, hogy ilyen apropó miatt fogom kezembe venni szeretett városának, Pécsnek meséjét. 

Próbálok a könyvről írni valamit, de képeim folyamatosan összeolvadnak Nelly barátnőmmel kapcsolatos pécsi élményeimmel. Talán nem is baj, hiszen nincs olyan olvasó, aki a kötetet lapozgatva ne saját tapasztalataiba kapaszkodva indulna el a város zegzugos utcáin. Évszázados, sőt évezredes utazás az, ahová Száraz Miklós György elhív bennünket. Mesének neveztem az imént a könyvet, mert a történelmi adatok nem önmaguk tényszerűségében állnak, hanem minden érzékszervünket megmozgatva belengi őket egy színes, bűvös szövet, ami segít, hogy  egész közel engedjük magunkhoz a várost. "A múltat az illatokban, a sütemények ízében, a viccekben, dalokban és gyermekmondókákban kell megidézni" -írja bevezetőjében a szerző, és valahogy tényleg így ismerjük meg a leírtakban Pécset.

Szinte feldolgozhatatlan mennyiségű adat közül kellett kiválasztania, hogy mi jelenjen meg a lapokon, és ezt a bőséget mindvégig éreztem olvasás közben. Kilenc fejezetre, kilenc témára osztva  fedezzük fel Pécs városát. A misztikus, olaszos táj arra keresi a választ, hogy miért ejti rabul ez a hely annyira az idelátogatót, s ezt fekvésével, hangulatával és természeti adottságaival magyarázza. A történelmi város sokszínű lakossága kerül bemutatásra, majd a szőlő, a bor és a gyümölcsök után az egyház városalakító hatásával ismerkedhetünk meg.  Ugyanilyen fontos tényezőként a kultúra és színház jelentőségét emeli ki Száraz Miklós György, aztán az ipar kerül bemutatásra. Ezek az erős hatások mind, egyszerre bírnak alakító erővel, akárcsak az oktatás vagy a szerző által kiemelt vizek témája. Az utolsó fejezet, a búcsú azonban hosszasan arra inti olvasóját, hogy egy város sokkal több, mint a házak és épületek és létesítmények csokra. Nem szakadhatunk el a legendák és ünnepek építő erejétől sem, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a város elsősorban mi magunk vagyunk, a mi álmaink, ábrándjaink és láthatatlan valóságunk, mert a város lakóiban él. 

A Pécset bemutató kötetet mindvégig a Száraz Miklós Györgyöt jellemző líraiság jellemzi. Bármelyik mondatát kiragadva a szövegből azt érezhetjük, hogy egy kis kerek tökéletességgel találkozunk, és azt hihetnénk, hogy ez az egész szöveg lelke. Valójában minden fejezet hemzseg a miniatúraként felépített mondatoktól. Talán ez az egyik nehézsége az olvasásnak, hogy ettől kissé nehezen befogadhatóvá, olykor sokká vált számomra. Gyakran le kellett tennem, mert hamar elteltem vele. 

Mivel nem pécsi vagyok, így nekem nem tudott annyit adni a könyv, mint azoknak, akik ismerik minden szegletét. Többször olyan kis üzleteket, utcákat említ a szerző, melyek nekem nem jelentenek semmit, nem tudtam semmihez kötni őket, így elszálltak mellettem, de gondolom, a pécsieknek megmelengetik a szívüket. Ettől függetlenül természetesen működik a történet, csak más rétegekben érintődünk. Amikor nyáron, cél nélkül Pécsen sétálgattam, valami hasonló érzés kerített hatalmába  engem is, mert egyszerre éreztem a múlt és a jelen két hatalmas erejét magam körül. A könyv ezeknek az érzéseknek adott alakot. Ebben segítenek azok a könyvet illusztráló zseniális fekete-fehér fotók is, melyek főként a Fortepan oldaláról lettek kiválogatva.

Hozott pontszám: 4

 

 

Száraz Miklós György

Fotó: PKÜ/Onda Róbert

 

"Minden város mesél. Sétálsz az utcáin, bekukkantasz kongó templomaiba és udvaraiba, elmélázol a temetőkertjeiben, és a város lassan kitárulkozik. Pécs hajdani birodalmakról mesél. A Herkules oszlopaitól az Eufráteszig, a britanniai Londiniumtól az egyiptomi Thébáig terjedő hatalmas császárságról, Rómáról. Mesél ókeresztény vértanúk mennyországáról, az Isten égi birodalmáról, mesél a fényes padisah evilági szultánságáról. És persze ünnepekről és hétköznapokról, pestisjárványokról, tűzvészekről, nagy ostromokról és háborúkról. Ha szívvel hallgatod, sok mindent megtudhatsz egy városról, de mindent soha. A várost azok sem ismerik, akik kérkednek vele. Mert a város él, örökké változik. Egyet állíthatunk csak biztosan, hogy amikor röpke ideig a térnek éppen ebben a szeletkéjében, a kövek, téglák és emberi életek eme kivételesen összerendeződött halmazában mozogtunk, láttunk valamit. És jó, ha tudjuk, hogy csak keveset láttunk, mert a nagyobbik rész soha nem lett a miénk, számunkra örök titok maradt."

(Ez a kiemelés Nelly barátnőmtől származik)

 

Weiner Sennyey Tibor - A ​méhészet művészete

Weiner Sennyey Tibortól eddig két könyvet olvastam a Versek a kisházból (2007) című verseskötetét és a Gül Baba című lírai munkáját. (2012) Idén szereztem be Hamvas Béláról szóló esszégyűjteményét, de annak elolvasása még várat kicsit magára. Nagyon szeretem munkáinak érdekes hangvételét, melyben találkozik a költészet, az esztétikum és egy szellemi gondolkodásmód. Keresem felbukkanó írásait, verseit a különböző fórumokon, s így akadtam rá az idén kiadott méhészettel foglalkozó könyvére is. Amikor meghallgattam a könyvbemutató felvételét, rögtön be akartam szerezni a kiadványt, mert rendkívül kíváncsivá tett annak minden szava. 

Ne ijedjen meg senki, nem a méhtartás technikai és szakmai leírásáról van szó, hanem a méhek létezésének különböző aspektusainak művészi szintre emeléséről. A tizennyolc esszét tartalmazó kiadvány az őskortól kezdve napjainkig követi ezeknek a kicsiny állatoknak a tiszteletét, megjelenésüket a különböző kultúrákban, művészetekben. Bizony az őskortól, hiszen a Valenciaban található Pókok barlangjában ősi rajzok őrzik a hajdani mézvadászatok emlékét. Ezeken a sematikus ábrázolásokon jól kivehető még a hajdani füstölők használata is. Weiner Sennyey Tibor szavain keresztül magunk elé képzelhetjük azt a világot, ahol a legkoncentráltabb édesség a méz volt. Talán fel sem tudjuk igazán fogni ennek jelentőségét napjainkban, amikor állandó elérhetőségben van számunkra a cukor, a sütemények, a csokoládé. A barlangrajzok szakrális jelentőségével is megismerkedhetünk az első írásban, ami átvezet egy későbbi világba, az Egyiptom méhek és méhészeik közé. A második írás a tudatos méhtartás első nyomaival foglalkozik. A domborművek egy izgalmas feltételezésre engednek következtetni, ami számomra teljesen elfogadható, ismerve az egyiptomi kultúrát. A téma bemutatásában itt is szépen keveredik a képzőművészet, a papiruszokon talált versekkel, a kutatási eredményekkel és hipotézisekkel. A következőkben a tejjel és mézzel folyó hajdani Kánaán vidékére utazunk. 

A történelmi időutazást megtöri egy esszé, mely a szerző egyedi méhes filmfesztiváljának fikcióját mutatja be a lehető legalaposabban. Én nem tartom kizártnak, hogy ez egyszer akár meg is valósulhat. A nyáron már láttam ennek első kezdeményezését, Weiner Sennyei   Tibor szervezte filmvetítést ezen gyűjteményből. Jó volt látni, hogy ennyi film készült a méhek témájában, szép kis lista állt össze. A következő esszékben olyan témák jelennek meg, mint a régi kaptárkövek rejtélyei Magyarországon, az ősmagyar méhészet nyomai a magyar nyelvben, de szóba kerül az a két leghíresebb hazánk fia is, akik életében kiemelkedő szerepet játszott a méhészkedés. Ők Berzsenyi Dániel és Hamvas Béla. Itt olvashatjuk először a méhes ház kifejezést, ami nekem most a legkülönlegesebb téma volt a kötetben. A szerző az utolsó fejezetben bemutatja  a saját szentendrei méhes házát is, ami igazán testközelbe hozza az olvasó számára is ezeket az apró lényeket. Minden egyes írás remekmű a maga nemében. Szó van a méhek és a gyógyítás kapcsolatáról, a méhekhez fűződő hiedelmekről, a méhek muzsikájáról, híres személyekről, akiknél nagy jelentőséggel bírtak ezek az állatok. 

Az ember és a méhek kapcsolatainak nyomaival találkozhatunk a kötet többi fejezetében is. A szépen felépített írások olvasása közben cseppet sem lankadt a figyelmem, mert mindegyik egyszerre szép és izgalmas volt. Sok fekete-fehér kép, fénykép és rajz segít elképzelni az olvasottakat. 

Nem csodálkoznék azon, ha becsukva a könyvet méhészkedésbe akarna fogni az olvasó. A kötet minden sora azt a meghitt állapotot tükrözi, ami az ember és a természet harmóniájának állapota,  az ember és a méhek idillikus kapcsolata. Ez az aprikultúráról szóló könyv a maga nemében egy kincs, már olvasás közben is érezhető az a változás, ami az emberben elindul, átrendeződik bennünk a világhoz való viszonyunk is, miközben számos érdekes információ birtokába is jutunk. Megtudtam például azt is, hogy 1586-ig hímnek vélték a méhkirálynőt, ami azért is volt érdekes, mert Arisztotelész az ideális polisz modelljét látta a méhkasban. Ennek folyamodványa volt, hogy a katolikus egyházat is egy nagy méhkashoz hasonlították, melynek feje a méhkirály, azaz a pápa. Nagy felháborodást keltett a nézet, hogy mi az, hogy nem egy férfi van a központban? Nem meglepő módon, éppen Angliában fogadták el először 1609-ben a tényt, hogy méhkirálynő áll a kaptárak élén. 

A méhek duruzsolását hallhatjuk mindvégig magunkban, miközben sok hasonló érdekes információ birtokába juthatunk,  ha elolvassuk Weiner Sennyey Tibor könyvét.

Hozott pontszám: 5  

 

Weiner Sennyey Tibor

fotó: Bach Máté

 

Nunez, Sigrid - Egy életen át

Sigrid Nunez könyve számomra arról szól, hogyan tud mindvégig kitartani egy barátság, mi mindent megígérünk és elvállalunk azért, akit szeretünk. Két középkorú nő - az elbeszélő és a végstádiumban lévő barátnő - története azt a veszteséget eleveníti fel, amely puhán vackolódik bele mindennapjainkba. Gyászainkat körülöleli a mindennapok folyamatos zakatolása, még akkor is, ha legszívesebben megállítanánk az egész világot.

Az életétől elszakadó nő arra kéri barátnőjét, hogy legyen mellette eutanáziájában. Óvja végső akaratát, utazzon el vele, falazzon tettéhez. Megígérni olyan könnyű dolgokat, de rálépni az ösvényre már jóval nagyobb bátorságot igényel. S ahogy az életben az lenni szokott, semmi sem úgy történik, ahogy eltervezzük. Akkor sincs ez másként, ha épp az élet fonalát vágnánk el. Bár a regény valóban erről a súlyos témáról szól, mégsem merevedünk bele a tragédiába, mivel Sigrid Nunez egy hártyavékony humorba bugyolálja az eseményeket. A két barátnő hangulata úgy hullámzik, mint maga a gyász. Egyszer fent, egyszer lent. Ebben a könyvben pont az a mesteri, hogy egy keskeny határvonalon billeg a szöveg, szinte minden mondat egy tudatosan felépített terv része, egy lassú adagolású infúzió. Cseppenként kerülünk közelebb az elmúláshoz, amit persze tudunk, hogyne tudnánk, de felfogni képtelenség. A finom érzékenységgel megírt regény egyik erőssége, hogy valami természetes egyszerűséggel építi a főszál mellé a többi szereplő saját fontos történetét. Így válik hangsúlyossá egy anya-lánya kapcsolat, egy elmagányosodott szomszédasszony vagy éppen az elbeszélő volt férjének klímakatasztrófával foglalkozó kutatása. Elgondolkodtatja az olvasót, hogy Sigrid Nunez, aki a legnagyobb óvatossággal nyúl a halál témájához, miért pont ezekből építi fel az élet elmúlásának fészkét. 

Ahogy haladunk az időben, egyre inkább foszlanak le ezek a mellékszálak és kerül fókuszpontba maga a halál. A két barátnő beszélgetései fontos témákat érintenek; kendőzetlenül beszélnek az idő múlásáról, az életünkről való önrendelkezés jogáról, megbocsátásról, túlvilágról. A két nő olyan szempontból kiváltságos helyzetben van, hogy el tudnak egymástól búcsúzni, le tudnak zárni dolgokat, nem a végelgyengülés és demencia ködtengerében távolodnak el egymástól. A könyv azt a kérdést feszegeti, hogy fel lehet-e készülni a halálra? 

Szerintem Sigrid Nunez alkotása alkalmas arra, hogy közelebb engedjük magunkhoz az elmúlás témáját. Nem hatásvadász, nem akar lehúzni, csak egy barátság tükrében bemutatja, hogyan tud egy kapcsolat egyszerre tartani és engedni, miközben a távozó is egyszerre tartja és engedi életének fonalát. 

Hozott pontszám: 5

                                                           Sigrid Nunez

Vámbéry Ármin - Küzdelmeim

Több mint száz éves időutazáson mentem át, amikor Vámbéry Ármin 1905-ben megjelent könyvének sorait olvastam. Először is meglepett, hogy önéletrajzi írása  mennyire olvasmányos a ma emberének is. 

A szigorúan időrendi sorrendet követő események egy nagy mesének is felfoghatók, hiszen csodás utazások, a főhős viszontagságos körülményei, veszélyekkel megtűzdelt utak, kihívások és persze nem várt segítők is felsorakoznak a történetben. Az 1832-ben (bár lehet, hogy 1931-ben) Szentgyörgyön született Vámbéry Ármin sorsát megpecsételte elsősorban zsidó származása, másodsorban szegénysége. Ennek a két motívumnak a kiemelése nem tőlem származik, hanem maga a szerző tér rá vissza folyamatosan. S ha ez még nem lenne elég, életét nehezítette, hogy három éves korában megbénul a bal lába, aminek terhét soha nem tudta lerakni. Bár hatalmas elszántsággal dobta félre mankóit, jellegzetes bicegő járása mindvégig megmaradt. 

Kiemelkedő, elsősorban nyelvi tehetsége és végtelen szorgalma korán megmutatkozik. 12 éves korában már házi tanítóként keresi keserves kenyerét, hiszen bár tudása megvolt, életkora nem parancsolt tiszteletet azoknak a gyerekeknek, akiknek oktatása végett felfogadták. Gimnáziumi tanulmányait Szentgyörgyön, Sopronban, Pozsonyban és Pesten végezte, mégsem érettségizett le sohasem. Ennek oka szintén a sok nélkülözés, a tanulás mellett vállalt folyamatos tanítás volt. A nehézségek dacára tizenhat éves korára anyanyelvén kívül folyékonyan beszélt héberül, latinul, németül és franciául. Közben pedig tanulta az angolt, a szláv  és a skandináv nyelveket. Már ekkor is érdekelte a török irodalom. Báró Eötvös József támogatása révén juthatott ki 1857-ben Törökországba. Erről a keleti utazásról részletes beszámolót tartalmaz a könyv. A szinte folyton krajcáros gondokkal küzdő utazót valaki mindig megsegíti. A törökországi magyar emigránsok támogatóan lépnek Vámbéry mellé, s ha másra nem is, de kapcsolati tőkéjükre mindig számíthat. Élesen kiemelkedik történetében, hogy mily nagy szükség is volt ezekre az ismeretségekre egy olyan vidéken, ahol kevés a magyart támogató. Körülbelül négy év alatt Vámbéry tökéletesen elsajátítja a török nyelvet, néhány nyelvjárást (kb. húszat) és kinézetében is igazodik ahhoz a világhoz. Nyelvtehetségének egyik legnagyobb erénye volt, hogy rövid időn belül, kitűnően tudta utánozni az elhangzottakat. Ezek után elhatározta, hogy nem áll meg a keleti világ szélén, hanem mind mélyebbre és mélyebbre megy. Ekkortájt  Resid Effendinek hívták és megengedték, hogy részt vegyen akár vallási vitákon is, és együtt hadarta velük a himnuszokat, de soha nem akart igazhívő mohamedán lenni. 

Ebben a kitűnő korrajzot mutató könyvben nem csak az akkori Magyarországról, hanem Törökországról s a későbbiekben Angliáról is képet kapunk. Mivel Vámbéry olyan helyekre és társaságba jutott el, ahol eddig még európai nem járt, így minden szava egy új rétegét nyitja fel a múltnak. Első útja során szunnita dervisnek öltözve Teheránig jut. Egészen elképesztő ez a távolság, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy félig béna lábbal, zarándokként rója az utakat. A későbbiekben Buharán keresztül Szamarkand lesz a végállomása. A keleti élettel már egész jól elboldogult, de hazatérve csalódások sora éri. Ezért Londonba utazik, ahol végre elismerik nagyságát, de az arisztokráciába történő beilleszkedésének nincsenek meg az anyagi alapjai, így az olvasó is azt érzi, hogy bolyongása folytatódik. 

A kötetben leginkább az utazási élményekről, érdekes történetekről olvashatunk, a tudományos megállapításaira csak nagyon röviden, összegzően tér ki. Más munkáiban találjuk meg ezekre a választ. Szinte nem volt a könyvben olyan oldal, ahol legalább egy kiemelhető részt ne találtam volna. 

Mégis eléggé elfáradtam olvasás közben. Bár nem napló a Küzdelmeim, hosszú évek múlva vetette papírra az utazó, mégis aprólékos beszámoló. Úgy tűnik, hogy Vámbéry memóriája nem csak a nyelvekben egyedülálló, hanem emlékezetében is. A cím viszont jól fedi, azt az egységes képet, aminek égisze alá akarta vonni a szerző életét. Szóval a küzdelmek lettek kihangsúlyozva, amiben vezető motívum, hogy felnőttkori, keleti nyomorának elviselését a gyerekkori nélkülözés edzette. Meg kell említeni azt a nélkülözést is, amit nem az éhség és nem a lemondás szült, hanem a szellemi, meg nem értettség nélkülözése eredményezett. Szinte senki nem volt Magyarországon, aki felfogta volna útjai jelentőségét, értelmét. Sőt sokan el sem hitték, hogy az előttük álló nyomorék lábú ember igazat mond. Ennek a meg nem értettségnek a magánya tényleg küzdelmes lehetett. A későbbiekben Vámbéry Ármin a  Budapesti Tudományegyetem keleti nyelvek tanára, a Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Elsőként a világon létrehozta a turkológiai tanszéket és nevéhez kötődik a turanizmus felvirágzása. 

A könyv hűen tükrözi a szerző zárósorát, miszerint: "Az utazás határozottan a legszebb és a legdicsőbb öröm ezen a világon. Nincs is rá okom, hogy panaszkodjam sorsomon; mert, ha nehéz küzdelmet rótt reám, meg is jutalmazott érte bőségesen, s életem végén elmondhatom: "Küzdelmes nap volt, de szép nap volt!"  

Hozott pontszám: 4

Darvas Iván - Lábjegyzetek

Nos, ezt a könyvet is ajánlásra vettem kezembe, egy podcast adásban mesélt róla Dékány Barnabás. Kíváncsivá tett, hogy mi  inspirál egy színészt egy másik színész életében. Gondoltam, hogy az érdekes szerepek, a megugrott akadályok, szakmai praktikák lesznek előtérben, de nem így volt. Természetesen a Lábjegyzetek témái elvonatkoztathatatlanok a színház világától, de mégis ez a könyv nem erről szól. 

Darvas Iván, akit eredetileg Szilárdnak hívtak Prágában nevelkedett. Sorsát alapvetően meghatározta orosz származású édesanyja és újságíró apja, akiknek megismerkedéséről is olvashatunk a kötetben. Az első fejezetekben a gyermekkori évekbe,  a szerzőben kavargó identitásokba, a testvérével való kapcsolatába kapunk betekintést. Nem árulok el nagy titkot, ha leszögezem, igazi csibész gyerek volt ez a Darvas. Ez a habitusa végigkísérte szerintem egész életét. Volt benne valami alapvető lázadás minden formai kötöttséggel és rendszerrel szemben. A színészi karrierje sem indult simán, a Színiakadémiát be sem fejezte, többször el is tanácsolták. Aztán persze előadói tehetsége révén mégis színpadra került, de az 1956-os eseményekben való "részvétele" miatt hamarosan a rácsok mögött találta magát. Igaz addigra már ismert művész volt, ami néha segítette, néha hátráltatta boldogulását.

Több hangsúlyos önéletrajzi rész van a kötetben, de szerintem ezek a börtönben töltött évek azok, melyek legnagyobb hatást gyakoroltak rám. Az az egyedi látásmód és reakció, amit kialakított magában a megőrülés elkerülése végett átmegy egy fejlődésen. Teljesen lebilincselt az a hozzáállás, amit végül kialakít magában. Ennek alapja egy önreflexiós folyamat, amit el tudott juttatni a feloldásba. Bár oldalszámban nem képezi a kötet gerincét, tartalmában igen. A fogva tartás utáni évek természetesen nem voltak zökkenőmentesek, nem csak karrierje, hanem magánélete is zátonyra jutott ezekben az esztendőkben. Egyébként az egész írásra jellemző, hogy nagyon szubjektíven válogat Darvas az életéből. Hatalmas hézagok vannak, majd részletesen beszél egy-egy témáról. Történetmesélése lineáris, de egyenetlen. Ez adja egyediségét, valamint a lábjegyzetek. Ugyanis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a szövegtörzs és a lábjegyzetek hasonló fontossággal bírnak. Mondhatni, teljesen értelmetlen volt számomra ezeket a dolgokat betenni alulra. Ebben is azt lázadást érzékeltem, amit a szerző a normákkal szemben képviselt. Összességében egy hű korrajzot kapunk arról az elsősorban politikai helyzetről, ami 1945 után jellemezte hazánkat,  különösen a színházi életet. A kiemelt részek között helyet kap a négy év is, amit a Szabad Demokraták Szövetségének színeiben parlamenti képviselőként töltött el. Őszintén ír arról a tehetetlenségről, amit megélt, holott a tenni akarás vezette erre az útra. 

Apró betekintést kapunk szerelmi életébe is, s ennek kapcsán megtudhatjuk, hogy mikor jelent meg életében igazán az a kapcsolat, ami a legteljesebb szerelemmel tudta megajándékozni.

Darvas Iván alakja szerintem mindannyiunk szeme előtt ott van. A könyv végére beválogatott fotók mégis képesek olyan többletet adni, ami hozzátesz a róla alkotott képről. Szülei fiatalkori portréi, a hajdani Prága látképe és a kis, akkor még Szilárdról készült felvételek mellett a szerző kiválasztott néhány, számára nagy jelentőséggel bíró színházi plakátot vagy felvételt is. Egy ilyen hatalmas és gazdag pályáról képtelenség tökéletes lenyomatot készíteni, amivel megkínál minket a színész-szerző az mégis egyszerre tud egyedi és különleges lenni, ugyanakkor beilleszthető abba a nagy egészbe, amit művészként tudunk róla. 

Azóta láttam, hogy a kötet hangoskönyv formájában is megjelent. Nagyon sajnálom, hogy nem úgy ismerhettem meg a történetet, szerintem sokat ad hozzá a saját előadás. 

Hozott pontszám: 4