Öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg Sue Monk Kidd nevével, amikor A sellő legendája című kötete a kezembe került. Ahogy akkor éreztem, egy könnyed és kellemes olvasmányélmény volt, rögtön meg is néztem, hogy mit írt még a szerző. A méhek titkos élete című első könyvének címe ismerősen csengett, hiszen a zseniális filmadaptációt láttam magam is, és szerettem. Igen ám, de a könyv már akkor is beszerezhetetlen volt. Igazán szép kiadványnak tűnt a Tercium Kiadó gondozásában megjelent kötet, mely 2004-ben került a magyar könyvesboltokba. (Létezik két furcsa kiadvány is belőle, amihez azonban nem volt bizodalmam, 2008-ban és 2005-ben) Elég az hozzá, hogy elkezdtem kutakodni egy megfizethető példány után, ami 2015-ben sikerrel is járt. Azóta pihent szegény a polcomon és várt türelmesen a találkozásunkra.
Ahogy mondtam, a filmes adaptációt már láttam, de nagyon régen volt az is, és mint minden dolog, ez is csak egy emléket hagyott bennem, nem a pontos tartalmat. Most azért megnézném újból. Mert tényleg máshova estek a hangsúlyok számomra a könyvben és a képi élmény alkalmával.
A tizennégy éves Lily egy dél-karolinai farmon él apjával és színes bőrű dadájával, Rosaleennel az 1960-as évek derekán. A kislány tíz évvel korábban egy véletlen baleset alkalmával megölte az édesanyját, így idejekorán félárva sorsra jutott. Senki nem tudja pontosan mi történt, hiszen a végzeten pillanatban csak Lily és szülei voltak jelen. Mivel T.Ray -ahogy a kislány az apját szólítja-, nem bánik szeretettel egyetlen gyermekével, a kiskamaszt egyre jobban foglalkoztatják a baleset körülményei. Mi van, ha nem is ő követte el a gyilkosságot? A környezete is ridegen bánik a lánnyal, igazi barátja nincs is. Egy veszekedés után Lily összepakol és megszökik otthonról, hogy féltve őrzött kincsei segítségével az édesanyja korábbi nyomára bukkanjon. Menekülni kényszerül, mivel kimenekíti Rosaleen a rendőri felügyelet alól. Az egyetlen támpontjuk egy kis kép, mely egy fekete bőrű Madonnát ábrázol, és a hátulján Tiburon városának neve áll. Valószínűleg az édesanyjáé volt, valamiért fontos volt a számára. Így kerül Lily és Rosaleen a Tiburon városbéli Boatwright családhoz, ahol August, June és May, a három színes bőrű testvér él. August méheket tart és ellátja a környéket csodálatos mézével. A mézes üvegek címkéjén pedig a kislány számára is ismerős kép díszeleg, a Fekete Madonna.
Noha a család befogadja a két nőt, az egész város szúrós szemmel néz a kislányra, aki fehér bőrű létére egy néger családnál lakik. Elkerülhetetlen, hogy a rengeteg hazugság, melyeket Lily kitalál, egyszer ne derüljön ki, és T. Ray ne akadjon a szökevény nyomára. Tudja ezt az olvasó is, de akárcsak a lány, ő sem akar szembenézni ezzel, hiszen olyan szép az élet Augusttal, a lányokkal, a kedves Zach-al és a csendben döngicsélő méhekről még nem is beszéltem.
Amíg az előtérben Lily anyja után történő kutatás áll, addig a regény velejét ez a maga módján erős család adja. Három fekete bőrű nő, egyedül, dacolva a fehérek és férfiak világával. August egy hihetetlen erős asszony, aki bölcsességgel tartja egyensúlyban életüket, gondozza a méheket, intézi az ügyeket. A lelkében sérült June, akinek egyetlen menedéke a csellójátéka, és May, aki egy szörnyű tragédia után, szinte tébolyult állapotban gyűri a mindennapokat. Képlékeny, de mégis megtartó kapcsolat ez. A két menekült ebbe a harmóniába próbál beépülni, és úgy tűnik, hogy a kezdeti nehézségek után, a maguk módján sikerül is. Lily apró lépésekkel, de egyre közelebb kerül az igazsághoz, és szívébe egy eddig ismeretlen érzés, a szerelem is beköszön.
De ez nem az a világ, ahol csak úgy meg lehet úszni a valóság árnyoldalát. 1964-ben, Dél-Karolinában a feketék jogai sok esetben csak papíron léteztek. Lőporos hordó az egész vidék. A robbanáshoz szükséges szikra sajnos ki is pattan, és nem várt következménye a Boatwright lányokra is hatással lesz. Nem kevesebb fejtörést jelent, hogy Lilynek hazugságához igazodva, el kellene mennie végre a városból. S közben az apja is kutat lánya után.
Ebben a kuszaságban egy békeszigetet jelent a feketék körében jelenlévő Leláncolt Miasszonyunk kultusz. Nemcsak a mézesüvegeket ékesti a kis madonnás kép, hanem a mindennapjaikat is meghatározza. A Leányok, ahogy a követők hívják magukat egy ősi legendát felidézve ülik meg minden évben legnagyobb ünnepüket Mária mennybemenetelét, Nagyboldogasszonyt. Az már csak véletlen, hogy éppen én is ekkor olvastam a könyvet. A hagyományos katolikus hithez alig van köze , bár azért találkozunk hasonlósággal. A Bibliát tekintik szent iratuknak, naponta fohászkodnak, összegyűlnek és közösen is tartanak imaalkalmat, az Angyali üdvözletet imádkozzák. A Leláncolt Miasszonyunk kultusz kialakulása a rabszolgaság idejére nyúlik vissza, amikor Obadiah segítségértés szabadulásért fohászkodott Máriához. Egy nap a folyó egy faszobrot, egy fekete Madonnát úsztatott Obadiah felé, aki kifogta s talpra állította a szobrot, mert az beszélt hozzá. Azt mondta, hogy "Nyugodjanak meg! Itt van velük és vigyáz majd rájuk". A tisztelethez érdekes rituálék is kapcsolódnak, így a mézes süteménnyel történő "áldozás" vagy Miasszonyunk szívének megérintése, a szobor mézzel való megkenése. Sue Monk Kidd maga is Dél-Karolinában él, de a könyv végén nem találni utalást ennek a vallási ágnak a létezésére, a köszönetnyilvánításban nem említ meg senkit e tekintetben. Igaz, azt sem írja le sehol, hogy a kötetben megjelenő Mária kultusz a fantáziájának gyümölcse lenne. Sajnos eddig én sem bukkantam nyomára a közösségnek.
Ez a kis kitérő is jól mutatja, hogy Sue Monk Kidd nagyon élethűen teremti meg kötetének környezetét. Ugyanezt a teljesen átérezhető és létező valóságot tapasztalhatjuk meg a tájleírásokban, a napszakok ábrázolásában, a fojtogató kaliforniai forróság tapinthatóságában. S ha ez nem lenne elég, itt vannak nekünk ezek a pici kis lények, a méhek, melyeknek élete nagyobb hasonlóságot mutat a miénkkel, mint azt gondolnánk. Végigzümmögik az egész regényt, kitűnő hátteret biztosítva Lily történetének.
A végére természetesen mindenről lehull a lepel, a keresett igazságokat megtalálják, mindenki megleli helyét az életben, még akkor is, ha én személy szerint, nem erre a befejezésre számítottam.
A méhek titkos élete egy nagyon olvasmányos kötet fontos dolgokról. Nem megy ugyan túl mélyre az írónő, de a felszín kapargatásánál azért igyekszik többet nyújtani. Egy-két dolgot leszámítva elégedett vagyok a történettel, pár apróságban nehezen tudok hinni. Viszont mindenért kárpótolt az olvasás közbeni lendület, és a szívemnek kedves erős női karakterek.
Hozott pontszám: 4/5
"Hozzám hajolt, és megcsókolt. Először olyan volt, mintha lepkeszárnyak simogatnák az ajkam, aztán ezek a lepkeszárnyak kinyíltak, és a számra tapadtak. Zach gyengéden, de édesen csókolt. Éreztem a bőre illatát, és finom volt a szája, ahogy lassan kinyílt és bezárult. Egy fénylő folyóban úsztam. Halak kísértek. Gyönyörűnek éreztem magam, s ez az érzés szinte szétfeszített belülről. A bőröm alatt lüktetett az élet, elöntöttek a szerelem hullámai."
Semmit sem tudtam a katolikus egyházról, de a fejemet rá, hogy a pápa összeesett volna, ha ezt látja."
"– Ez majdnem lila!- kiáltottam fel.
– Amikor nagyon meleg van, és a virágok kiszáradnak, a méhek fekete bodzát szopogatnak. Ettől lesz lila a méz. Két dollárt adnak egy üveg lila mézért."
"June lehunyt szemmel játszott, mintha egyedül rajta múlna, hogy May lelke felszállhat-e a mennybe. Még sosem hallottam ilyen zenét: teljesen elhitette velünk, hogy a halál csupán egy karnyújtásnyira van tőlünk."
"A csendnek van egy különös, szivacsos zúgása, amely majdnem beszakítja az ember dobhártyáját."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése