Felvetésének alapja, hogy ha a természetet, mint vezetőt követjük, akkor nem fogunk eltévedni. Önmagában véve nem vezető a természet, de elfogadhatjuk vezércsillagul, ahogy a mágneses tű vezeti a hajósokat. A tudattalan maga a tiszta természet, minden felesleg nélküliség, nyelve pedig a szimbólum. „Valahányszor érintkezésbe kerülünk a természettel, tiszták leszünk.” Megtapasztalhatunk valami olyan dolgot, aminek elfogadása kicsit furcsának is tűnhet, hiszen messze áll a mindennapok értelmezésén. Később ezt írja Jung: „Ha az erdőben sétálunk és leheveredünk a fűbe, vagy fürdünk a tengerben, ez kívülről jön; ha lemerülünk a tudattalanba vagy álmok révén kerülünk magunkkal kontaktusba, belülről érint meg bennünket a természet, és ez ugyanaz: a dolgok ismét rendbe jönnek.” A magány, a régi misztériumok, a csillagok szemlélése ugyanezt a megtisztulást eredményezik. Mindennapjainkban leginkább a meditáció, a jóga, a meseestek vagy a mindfulness módszerei segítenek ezt a „hazatalálás” élményt megélni. Jung a terápiában is ezt a természet vezérelte cél állítást, a tiszta ösztönön alapuló ráhagyatkozást szerette volna megvalósítani.
Az ösztönök döntése azonban szemben áll a morális öntudattal. Szeretjük azt gondolni, hogy a dolgokat akarati elhatározással döntöttük el. Inkább az önuralom méltóságában hiszünk, mint az ösztön helyességében. Jung felveti a kérdést, hogy nem Isten akarata-e az emberben megnyilvánuló természetesség? Szerinte bíznunk kellene az „ősi élet habitusában”. Ezután kifejti nézeteit, hogy miért gondolja azt, hogy az akarat csak részben lehet úrrá rajtunk, hová vezet az elfojtás. Isten fogalmát nem keresztényi értelemben, hanem a gondviselés és sors hatalmaként használja. Az etikai döntés lehetősége azonban mindvégig megmarad az embernek, de tudnia kell, hogy miről dönt, és mit cselekszik. Jung mindvégig kitart amellett, hogy sorsunkat a természeti törvényekkel összhangban kell beteljesítenünk, különben nem válhatunk Isten igazi szolgájává.
Jung ezután rátér a lélektől megfosztott természet bemutatására. Kemény szavai arról beszélnek, hogy a valódi lélektől megfosztott természetet babonasággá alacsonyították, s minden fölé örök dicsfénybe a „rációt” helyezték. A tudomány megfosztotta mindentől a természet lelkét. A meghasonult ember kialakulása vajon minek az eredménye? Pszichiáterként rengeteg neurotikus emberrel találkozott, és Jung nem kevesebben állít, mint hogy egy ilyen személy: „régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, és ezáltal az átélt és nem a csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal.” A tudattalan feltárása egy robbanásszerű állapot kezdete, ugyanakkor Jung szerint nem a neurózist kell megszüntetni, hanem azt kell megtanulni, hogy mire tanít bennünket. „Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket.”
A tudattalan őstermészetességében laknak az archetípusok, melyekben a tiszta természet készteti az embert arra, hogy olyan szavakat mondjon ki és olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek értelmét nem ismeri, soha nem gondolkodott rajtuk. Azt is hangsúlyozza a szerző, hogy nem áll szándékában kisebbíteni a tudatos akarat erkölcsi értékét, számára tudat és akarat „csorbítatlanul megtarthatók, mint az emberiség legmagasabb rendű kulturális vívmányai.” Csak mi értelme van annak az erkölcsösségnek, ami összetöri az embert- fűzi tovább gondolatait. Gondolhatjuk-e azt, hogy az emberiség gyönyörű fája csupán karóknak és kötözőspárgáknak köszönhetően alakul, és a föld és a Nap szerepe elhanyagolható?
Ezután Jung beszél a psziché alsóbb szintjéről, majd az álomról is, amely szerinte egy gyógyító kísérlet annak megemésztésére, amit még nem sikerült feldolgoznunk. Az álmok gyógyíthatnak, kiegyenlítő szerepben lehetnek, de mindenekelőtt lehetőségek.
Jung a következő fejezetben a test és a lélek kapcsolatát szeretné megvilágítani, rehabilitálva a test szerepét ebben a játszmában. Itt nagy eltérést mutathat az úgy nevezett európai kultúra és a keleti gondolkodás. Végezetül kötetét azzal zárja, hogy van bennünk valami Napszerű, megvan az életünknek is a reggele, nappala, mint ahogy alkonya és estje is. Az élet és halál kapcsolatának jungi gondolataival fejeződik be a könyv.
A kötetet a művészetterápiás képzésem kapcsán olvastam, kötelező irodalomként. Ilyen tekintetben is nagyon hasznos olvasmánynak éreztem. A pontozásnál a rám tett hatását értékelem:
Hozott pontszám: 5
Számos olyan felvetése van a szerzőnek, ami hosszabb végiggondolást követel meg, hiszen a páratlan logikával felállított tézisek súlyosak, és ha mással nem, neveltetésemmel mindenképp szembe mennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése