Luciana, azaz Chi-Chi a firenzei utcalány fiatal kora ellenére sokat látott a világból. Csecsemőként egy üvegben érkezett Velencéből, elszökött az őt nevelő apácáktól és történetünk elején modellt áll Botticelli mesternek, aki épp a Primavera című képet alkotja. A mester azonban nem fizeti ki főalakjának fáradozását, így Luciana ellopja a kép egy kicsinyített vázlatát, melyen csak az ő alakja, Flóra nincs befejezve. Meggondolatlan tettét hiába bánja, addigra már nincs menekvés, valaki sorra gyilkolja összes barátját. A legutóbb megismert embertől, Guido baráttól kér segítséget, de hamar kiderül, hogy immáron együtt kell menekülniük üldözőik elől. Azonnal rájönnek arra, hogy amit a lány ellopott az egy felbecsülhetetlen értékű üzenetet hordoz. A festmény alakjai, viseletük, gesztusaik és minden jelentéktelennek tűnő részlet egy mozaik darabkája, és minden egy irányba mutat. A kalandos menekülés városról városra folyik, nem lehet tudni, kiben lehet megbízni s kiben nem ajánlatos. A végtelennek tűnő fogócska jól kiszámítható végéhez közeledik Genova városában, bár a szerző azért mindent megtesz, hogy újabb és újabb meglepetéseket szerezzen.
Az egész történetben a reneszánsz "Itáliát" megidéző történelmi háttér és magának a festménynek az elemzése tetszett leginkább. A titkos szövetségek és ármánykodások fonalát néha elejtettem, hiába nem vagyok én szokva efféle nyomozásokhoz. Viszont mindenért kárpótolt a Botticelli alkotás részletekbe menő boncolgatása. Nagyon szeretem a regénybe öltöztetett, akár meseszerű elemekkel is megfűszerezett művészeti témájú könyveket. Hiszem, hogy az alakok ábrázolása nem az esztétikum kritériumának akarnak egyedül megfelelni. A vászonra került ékszereknek, virágoknak s egyebeknek mind mondandójuk van, aminek kódját csak akkor értjük meg, ha a kor emberének fejével gondolkodunk. Olyan időben születtek ezek a művek, amikor az emberek nagy általánosságban nem tudtak olvasni. A képekbe rögzített mondandót ezek az apró szimbolikus jelek hordozták. Így aztán nagyon is elképzelhető a szerző víziója, melyet nem is neki magának, hanem a római egyetem professzorának, Enrico Guidoni köszönhetünk.
Fiorato regényének alakjai karakterisztikusak, a középkori világ egy-egy szegmensét jelenítik meg. Kidolgozásuk kissé elnagyolt, de sok idő nincs is alaposabb bemutatásra, hiszen a hangsúly végig a festményen van, illetve területileg is hatalmas utat kell bejárni. Firenze áll mindennek a középpontjában, ennek a városnak az ábrázolása jóval részletesebb, kézzelfoghatóbb is.
Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet, mert jó volt ez a kis időutazás, ki tudott szakítani a mindennapokból, de nekem mégis elnagyolt volt, a befejezés is nélkülöz minden fantáziát. S ami a legfájóbb, hogy bár rengeteg információt kaptam a szerzőtől, mégis folytonos hiányt éltem meg. Nem sokat segített a kiadás minősége sem. Borzalmas helyesírási hibákat és elütéseket találtam, értelmetlen mondatokat. Ahogy visszanéztem "A muranói üvegfúvó" kötetnél is hasonló szarvashibákkal kellett szembesülnöm, ez pedig nem Marina Fiorato hibája.
Nagyon szerettem a festménnyel kapcsolatos gondolatokat, de a könyv, mint irodalmi alkotás:
Hozott pontszám: 3,5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése