Jászberényi Sándor- A lélek legszebb éjszakája

Történet álmatlanságról és őrületről

"Kairóban, a lucskos, negyvennyolc fokos nyárban, egy kertvárosban találtam meg először a kurvákat. A kertvárost Ma'adinak hívják. Eredetileg persze nem a kurvákat kerestem, hanem a gödör alját, az erkölcsi nullpontot. A kurvák csak jelölték, hogy megérkeztem a célterületre."

Ez egy nagyon autentikus értékelés lesz. Ha másért nem, azért biztos, mert a könyv főszereplőjéhez, Maros Dánielhez hasonlóan én sem tudtam ma éjszaka elaludni. Biztos közrejátszott a könyv is, hiszen egész nap ezt olvastam, márpedig nagyon masszívan árad át az olvasó felé a hangulat. Már a homokot is éreztem a fogaim között.
A történet egy haditudósítóról, a már említett Maros Dániel fotóriporterről szól, aki Egyiptomban, a Gázai övezetben, és a Közel-Kelet különböző országaiban tűnik fel egy-egy novella erejéig. Szituációjából adódóan olyan helyekre jut el, ahová európaiként senki. Olyan dolgokat lát, amit csak kevesen, és ami a legmegdöbbentőbb, és a legnagyobb erkölcsi konfliktust okozza, hogy a kis fotós táskájából nem csupán a kamera objektív 

(pártatlan) lencséit húzza elő, hanem az európai erkölcsi normákat állítja szembe a keleti kultúra moralitásával. Számomra ez volt a könyv hozadéka. Rádöbbentett, hogy sem mint nő, sem, mint európai nem érthetem meg ezeket az embereket. Egyébként Maros, aki az író alteregója, ugyancsak ezeket az állomásokat járja végig. Kegyetlen világ ez, ráadásul háborús övezet, ami önmagában is lélekgyilkos világ. Hogyan is lehetne ezt érzékeltetni? Pontosan ezekkel a novellákkal, amik nem egyebek, mint szituációk.
Van a történetnek egy magánélete szintje is, Marost elhagyta a felesége, a gyerekük a feleség szárnyai alatt, és emiatt (?) a riporter állandó inszomniában szenved, amit irdatlan mennyiségű piával, és droggal próbál orvosolni. * Így aztán a valóság összemosódik a furcsa álmokkal, az embert próbáló éghajlati viszonyokkal, betegséggel, éhséggel. A valóság sem hihetetlenebb, mint Maros víziói.
Először azt éreztem, hogy nagyon távol áll tőlem ez a stílus, a szerző „Az ördög egy fekete kutya” című könyve épp elég volt már ebből, de aztán bármily morbid is, mégis olvastatta magát. Dühös voltam a stílusára abból a szempontból, és ezért a pontlevonás is, hogy manipulálni akar. Elmesél egy sztorit szép hosszan, 5-10 oldalon keresztül, majd feldob és lecsap egy labdát. És ezek általában erkölcsi labdák, olyan dolgokról, mint hiszékenység, emberiesség, bizalom. Ilyen szempontból nézve viszont, az írások nagyon egysíkúak. Nem fejlődnek sehová, a sokszínűségük mögött sablonosság van. Tizennégy íráson keresztül ezt már kiérzi az ember.
Ismét bejött az, a már korábbi állításom, hogy minél hosszabb egy novella, annál nagyobb az esély, hogy erős lesz. Mondjuk itt nem a kisregény méretű írásokra gondolok, de lényegesen könnyebb 30 oldal alatt maradandót alkotni, mint 5 oldalon. Egyértelmű, hogy „A kutya kölyke” novellára szeretnék ezzel utalni, ami ténylegesen a legkidolgozottabb írásnak tűnik. Viszont nekem sok másik is nagyon tetszett, például a „Megölni egy arabot”, ami ismét csak azt üvölti felém, hogy te ezt nem értheted meg, kukába az erkölcsöddel, meg az irgalmaddal, mégis ezek a pofonok segítenek másként látni mindezt.
A lélek legszebb éjszakája mögött hihetetlen mennyiségű és minőségű anyaggyűjtés állhat, mint tudjuk a szerző maga is a térségben él, ezt mindenképp értékelni szeretném én is, mint ahogy a Libri, aki ennek a könyvnek ítélte a 2017-es Libri Irodalmi díjat. 

*Azt hittem Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski könyvét nem lehet felülmúlni, ott konkrétan azt éreztem, hogy alkoholmérgezést kapok

 

Jászberényi Sándor

Hozott pontszám: 4  

Itt nem számítanak a pontok, ne az alapján ítéljétek meg a könyvet, mert ez most szubjektívebb a szubjektívnél is.  

Lanczkor Gábor Apás ​szülés

Amikor először hallottam erről a könyvről nem akartam elolvasni, tudomást sem vettem róla. Volt egyszer egy hasonló olvasmányom, legalább is azt hittem hasonló, Ficsku Pálnak a Gyerekgyár, ami úgy éreztem, hogy bár nem volt rossz könyv, de teljesen kimerítette érdeklődésemet arról, hogy az apák hogy élik meg a gyerekvállalással kapcsolatos dolgokat. (Ne haragudjatok kedves férfiak, ez nem rólatok szól, valahogy a másik nem véleménye sem villanyoz fel!)

Aztán olvastam róla egy értékelést, ami annyira megérintett, hogy képtelen voltam tovább várni, ismét minden előzetes tervemet áthágva, megvettem, elolvastam, és jól tettem.

Jól tettem, mert pontosan azzal a prózával íródott ez a könyv, ami nekem jól szokott esni. Ettől a pillanattól kezdve pedig, nem is számít a téma. Amit egyébként sem fed le a cím, bár azt gondolom, hogy ennek ellenére jó választás volt. 

Egy kamaszfiú férfivé érésének jelentősebb állomásait ismerhetjük meg, mindezt időben ugrándozva,  úgy, ahogy gondolataink csapongnak, a '90-es évek Magyarországán, Szombathelyen. A korszakok is egy-egy jelentősebb ecsetvonással jelennek meg, úgy, mint taxi blokád, vagy az Ausztriába Gorenje fagyasztókért kígyózók kocsisora, vagy épp főhősünk Gergő ügyeskedése, aki a környék első bioboltjának tulajdonosa. Az ifjúkori szerelmei is ugyanezekkel az apró momentumokból kiindulva lépnek a színre. Lili, aki gimiben eggyel felette járt, de kitörölhetetlen emléket hagyott maga után, majd Éva a főiskolás évekből, akivel később örök hűséget esküsznek egymásnak. Ennek a korszaknak elengedhetetlen kellékei a walkmanen hallgatott kazetták, a legmeghatározóbb zenék, amik életérzéseket próbálnak megjeleníteni. Bár időutazunk, óriásléptekkel trappolunk át ezeken az éveken, közben pedig óramű pontossággal tudjuk, hogy hol vagyunk. Ez egy számomra kicsit furcsa húzás volt a szerző részéről. Minden egyes eseményhez tartozik egy koordináta, Szombathely Szent Márton útja, Ferences templom, Király utca, Wesselényi utca, Zanót út,  Sárvár, Gyöngyösherma, Csopak, Ábrahámhegy és persze Velem. Ez utóbbi az a biztos pont, ahonnan szinte minden indul vagy visszatér? Gergő gondolatai ugyanis sokszor a nagyapára terelődnek, akivel együtt jártak gombászni, forrást kiásni, és ahol az utolsó időt töltik a Évával a címben megjelölt szülés előtt. 

Teljesen hétköznapi történet ez láthatjuk, a zamatát az adja, ahogy beléphetünk a főszereplő intim zónájába, ami nem mellőzi a szerelem testi kalandjait sem, mint ahogy térdig járunk a Lorca versek átirataiban is, hiszen Lili és Gergő kapcsolatában fontos szerepet töltöttek be a versek. 

Sajnos a könyv nem csak helyszíneiben precíz, hanem az élet adta drámaiságában is. Mert a tragédia őket sem kerülheti el, s ez teszi lehetővé Gergő végleges férfivé válását, a felelősség felvállalása. 

A könyv egyrészt  rövidsége ellenére bőkezűen merít a gyermekkor eseményiből, másrészt stílusában inkább egyszerű, mint nagyratörő, és harmadrészről azt emelném ki, hogy őszinte. Emiatt a három dolog miatt lopta be magát a szívembe. Ja, és a versek...

Mint a telihold, föl az éjnek ketten

a fölszívódó szürkületben.

Egy istené volt gőgöd, míg sirámaim

-kinevettél, amikor sírni kezdtem-

megvakított galambok szemei,

vak feketék. Föloldozol, éjnek le, ketten.

Sírsz. Dúlt homokszíved ezer kis kvarckristálya

az agyagos-nyirkos homokkal elkeverten ,

porrá őrölt tükör. Szorítalak.

Erősen. Virrad. Erősebben.

A nap a zárt teraszajtón belép hozzánk,

és mint az árnyékom mellettem,

kibontja

piros korallágát az élet a gyűrött

halotti leplen.

Hozott pontszám: 5

Darvasi László-Taligás

Iszonyatos elmaradásban vagyok, öt könyvet, az elmúlt hét termését kellene értékelnem, nem tudom, hogy mennyire fog sikerülni, ebben a melegben a szürkécskék is lázadoznak. 

Darvasi László számomra három, olykor négy ember megszemélyesítője. Legelső találkozásomkor ő volt Trapiti megalkotója, és minden akkori hibámat szerencsétlen szerzőre hánytam. Túl korán olvastam gyermekemnek fel ezt a könyvet, illetve be sem fejeztem, mert értelmetlenség lett volna. (Most kellene újraolvasnom, szerintem semmi bajom nem lenne vele.) Aztán van a szerzőnek az a Szív ernős, újságírós arculata, cinikus, melankolikus hangja. Rejtőzik benne egy élesen látó személy is, ezeket a novellákban lehet felfedezni - s itt vallnám be, hogy eddig nekem ez a személyisége a legmegfoghatóbb-, illetve a Virágzabálók vonalát folytató Darvasi, aki a Taligásban is tetten érhető.

Azon gondolkodtam, hogy ha nehezen megy egy könyv olvasása, attól még jó a könyv?

Ha nem lelem folyamatosan örömem benne, attól még lehet jó? Ha érzek valami emelkedettség félét olvasás közben a fentiek mellett, akkor mi van? Érvek és ellenérvek folyamatos háborgása dúl bennem. Hú, de ismerős, és sajnos közeli élmény ez!

Van ez a Taligás nevű ember, félbolond a lelkem. (Az össze bolond  és félbolond számomra mindig is szócső lesz) Húzza a kis motyóját magával, könyveket, pikáns kis rajzokat, egy üvegbe zárt gnómot... Mit? Jó, hagyjuk, hogy mit, de minek? S legfőképp, mit akar ez jelenteni? Ilyenkor érzem teljes megsemmisülésemet, mert nem értem, hogy mi ez? Hagyok időt magamnak, majd később megtudom {{vagy nem}}, kifundálok majd csak valami értelmes magyarázatot, rém kreatív olvasó vagyok, bánja  a szerző, ha ő nem így gondolta! Tehát van ez a Taligás és feladatok kap; menjen Bécsből Szegedre, s vigye magával Juliust, a szintén kissé ütődött, siket-néma fiúcskát!

Elindulnak, Julius, a Taligás a taligájával, benne Barbara Strozzi, az üvegbe zárt gnóm, s lassan döcögve eljutnak Szegedig, ahol régi ismerősökkel találkoznak. Ez az út elég volt nekem ahhoz, hogy Darvasi behálózzon. Bergmann Hetedik pecsétjében találtam magam, ahol én is vándorlok a szekéren, nyomtatott vagy szélbe harsogó szavakat árulok, és készülök a Halállal való nagy játszmára. Taligás és  a halál. Szó sincs róla a könyvben, s közben mégis. A folytonos eszméletvesztéssel járó epilepsziás rohamok és kimondott félelme, mely ismételten megjelenik, ezt az érzést erősítik. S közben érezhető egy állandóan megfeszülő vezérvonal, mely berántja Taligás kompját Szeged városába.

Ezen a ponton, sajnos teljesen leragad a könyv, és szerintem ez a legnagyobb hibája. Nekem itt futott zátonyra. Felesleges körök, üresnek tűnő futamok jönnek, amik sem a cselekményt nem viszik előre, se nem mélyítik el a mondanivalót, vagy adnának másikat. Aztán az utolsó 50 oldalon kinyílik végre minden titkot rejtő ajtó, napvilágra kerülnek - hellyel-közzel- az események mozgatórugói, de a szó szoros értelmében nem kapunk persze, most sem teljesen kielégítő választ. Ilyesmire ne is vágyjon az, aki mágikus-realista könyvet vesz a kezébe!

Aki szorgalmas kukac módjára végig eszi magát a könyvön, az megtapasztalhatja a Taligás értékrendjének egy magasabb szinte való emelkedését, mert főhősünk nem kevesebbet tesz, mint lecseréli az általa imádott, de holt szavak istenítését, élő emberekre. Valahol akkor, mégis rendben van minden, nem? 

Most azt hihetnénk, hogy mindent elárultam a könyvről, holott nem, mert éppen abban rejlik ennek a műnek különlegessége, hogy nem a cselekmény adja a cselekményt. Itt érzem helyénvalónak én is felvetni annak kérdését, hogy vajon regény-e a Taligás? 

Sokféle címkét rá tudnék akasztani én is a könyvre, de kérem a leendő olvasókat, szívleljék meg, hogy a fülszövegben említett: "krimibe illő nyomozás" kifejezés, erős túlzás és félrevezető meghatározója lehet a kötetnek!

 

Darvasi "virágzabalós" arculatú képe (szerintem)

Hozott pontszám: 3/4  4