Darvasi László-Taligás

Iszonyatos elmaradásban vagyok, öt könyvet, az elmúlt hét termését kellene értékelnem, nem tudom, hogy mennyire fog sikerülni, ebben a melegben a szürkécskék is lázadoznak. 

Darvasi László számomra három, olykor négy ember megszemélyesítője. Legelső találkozásomkor ő volt Trapiti megalkotója, és minden akkori hibámat szerencsétlen szerzőre hánytam. Túl korán olvastam gyermekemnek fel ezt a könyvet, illetve be sem fejeztem, mert értelmetlenség lett volna. (Most kellene újraolvasnom, szerintem semmi bajom nem lenne vele.) Aztán van a szerzőnek az a Szív ernős, újságírós arculata, cinikus, melankolikus hangja. Rejtőzik benne egy élesen látó személy is, ezeket a novellákban lehet felfedezni - s itt vallnám be, hogy eddig nekem ez a személyisége a legmegfoghatóbb-, illetve a Virágzabálók vonalát folytató Darvasi, aki a Taligásban is tetten érhető.

Azon gondolkodtam, hogy ha nehezen megy egy könyv olvasása, attól még jó a könyv?

Ha nem lelem folyamatosan örömem benne, attól még lehet jó? Ha érzek valami emelkedettség félét olvasás közben a fentiek mellett, akkor mi van? Érvek és ellenérvek folyamatos háborgása dúl bennem. Hú, de ismerős, és sajnos közeli élmény ez!

Van ez a Taligás nevű ember, félbolond a lelkem. (Az össze bolond  és félbolond számomra mindig is szócső lesz) Húzza a kis motyóját magával, könyveket, pikáns kis rajzokat, egy üvegbe zárt gnómot... Mit? Jó, hagyjuk, hogy mit, de minek? S legfőképp, mit akar ez jelenteni? Ilyenkor érzem teljes megsemmisülésemet, mert nem értem, hogy mi ez? Hagyok időt magamnak, majd később megtudom {{vagy nem}}, kifundálok majd csak valami értelmes magyarázatot, rém kreatív olvasó vagyok, bánja  a szerző, ha ő nem így gondolta! Tehát van ez a Taligás és feladatok kap; menjen Bécsből Szegedre, s vigye magával Juliust, a szintén kissé ütődött, siket-néma fiúcskát!

Elindulnak, Julius, a Taligás a taligájával, benne Barbara Strozzi, az üvegbe zárt gnóm, s lassan döcögve eljutnak Szegedig, ahol régi ismerősökkel találkoznak. Ez az út elég volt nekem ahhoz, hogy Darvasi behálózzon. Bergmann Hetedik pecsétjében találtam magam, ahol én is vándorlok a szekéren, nyomtatott vagy szélbe harsogó szavakat árulok, és készülök a Halállal való nagy játszmára. Taligás és  a halál. Szó sincs róla a könyvben, s közben mégis. A folytonos eszméletvesztéssel járó epilepsziás rohamok és kimondott félelme, mely ismételten megjelenik, ezt az érzést erősítik. S közben érezhető egy állandóan megfeszülő vezérvonal, mely berántja Taligás kompját Szeged városába.

Ezen a ponton, sajnos teljesen leragad a könyv, és szerintem ez a legnagyobb hibája. Nekem itt futott zátonyra. Felesleges körök, üresnek tűnő futamok jönnek, amik sem a cselekményt nem viszik előre, se nem mélyítik el a mondanivalót, vagy adnának másikat. Aztán az utolsó 50 oldalon kinyílik végre minden titkot rejtő ajtó, napvilágra kerülnek - hellyel-közzel- az események mozgatórugói, de a szó szoros értelmében nem kapunk persze, most sem teljesen kielégítő választ. Ilyesmire ne is vágyjon az, aki mágikus-realista könyvet vesz a kezébe!

Aki szorgalmas kukac módjára végig eszi magát a könyvön, az megtapasztalhatja a Taligás értékrendjének egy magasabb szinte való emelkedését, mert főhősünk nem kevesebbet tesz, mint lecseréli az általa imádott, de holt szavak istenítését, élő emberekre. Valahol akkor, mégis rendben van minden, nem? 

Most azt hihetnénk, hogy mindent elárultam a könyvről, holott nem, mert éppen abban rejlik ennek a műnek különlegessége, hogy nem a cselekmény adja a cselekményt. Itt érzem helyénvalónak én is felvetni annak kérdését, hogy vajon regény-e a Taligás? 

Sokféle címkét rá tudnék akasztani én is a könyvre, de kérem a leendő olvasókat, szívleljék meg, hogy a fülszövegben említett: "krimibe illő nyomozás" kifejezés, erős túlzás és félrevezető meghatározója lehet a kötetnek!

 

Darvasi "virágzabalós" arculatú képe (szerintem)

Hozott pontszám: 3/4  4