Michael Ondaatje -Az angol beteg

Michael Ondaatje a Srí Lanka-i származású, kanadai író munkásságára egy ideje az irodalmi Nobel-díj esélyének sugara vetül. 2017 októberében Kazuo Ishiguro lett az aktuális díjazott, miközben nem is szerepelt a fogadási listákon. Ondaatje viszont, a most olvasott könyve által, a biztos várományosa  személyes Nobel-díjamnak. 

Idézettel szoktam kezdeni a bemutatóimat, de most képtelen vagyok egyetlen dolgot kiemelni ebből a csodából, mert legszívesebben  minden oldalról hoznék pár sort, ha nem épp az egész fejezetet. Rendkívüli emelkedettség volt bennem az olvasás során végig. Ez a szerző úgy tartotta pórázon a szívemet, mint egy fickándozó kutyát. 

Az angol beteg című könyv természetesen a többszörös Oscar-, Golden Globe, Bafta díjairól ismert, 1996-os filmes adaptáció révén vált közismertté. Nekem is rögtön a kedvencek sorába került, és sokáig nem is gondoltam, hogy egy ilyen remekművet, egy szintén remekmű alapból hoztak létre. 

A történet lényege, hogy az 1930-as években létrejött nemzetközi sivatagkutató csoport, melynek egyik tagja a magyar származású Almásy László (gróf), beleszeret a csoport másik tagja, Geoffrey Clifton feleségébe, Katharine-be, aki elkíséri férjét az expedícióra. Az évek során azonban kialakulófélben van, majd ki is tör a második világháború, melyben az afrikai sivatagoknak is nagy jelentősége lesz. Hát még azoknak, akik ismerik a sivatagot, van térképük róla. A végzetes szerelem a bűntudat árnyékában bontogatja szárnyait, és pont attól válik ilyen lidércnyomásossá, hogy nem adhatja meg a párnak a beteljesülés lehetőségét. Szakítanak, de ezzel önként léptek be a maguk poklába. Évekkel később egy összeégett embert találnak a sivatagban, akit először a bennszülött törzsek ápolnak, s hajtanak saját hasznukra, majd Olaszországba kerülve, egy ápolónő, Hana veszi fejébe, hogy kilépve a háborúból, ami már a végéhez közeleg, életét szenteli ennek a roncs embernek. A hajdan volt zárda épületben berendezi a kis magánkórházát, s hamarosan csatlakozik melléjük még két személy, a szhik származású utász, Kip, és Hana hajdani ismerősei, a kanadai tolvaj Caravaggio. A félholt ember nem tudja, hogy ki ő, ápolása során ráragad "Az angol beteg" név. Ha a beteg nem is mondja ki soha  a nevét, származását, de morfiumos állapotában feltárja a többiek előtt a múltját. Részlegesen, hézagosan, darabokból épül fel a történet, sok homályos folttal.

Nem könnyű olvasmány, ezt belátom, sokan fel is adták már, de engem minden kezdeti kuszasága ellenére beszippantott. Igazából ráhagyatkoztam a szövegre, amely annyira felemelő, hála M.Szász Anna és Szász Imre fordításának, hogy azt se bántam, ha néha egy kukkot sem értettem a cselekményből. (Nem először történik ilyen, ugye Taligás?) 

Ez a töredékes szöveg pedig a szereplők közeli és távoli múltjában való barangolásokból, valamint a jelen eseményeiből adódik össze. Vannak nagyon tömören álló, kompakt kis szigetek benne, mint például -a filmből kimaradt- indiai utász, Kip története. Itt a harcászati dolgokat kedvelő olvasók is elmélyedhetnek, hiszen például, a bombák hatástalanításának okos és izgalmas menetét ismerhetjük meg, vagy a  beceneveiket, vagy az emberi gondolkodás szerepét egy aknamező elleni küzdelemben. 

A sivatagkutatás, a feltevés, miszerint hajdan tenger hullámzott ezeken a helyeken, a múlt nyomainak feltárása, szintén olyan hátteret biztosít az olvasmánynak, ami más dimenzióba helyez mindenkit. Ondaatje pedig nem kímél bennünket, mert a történetírás atyja, Herodotosz is beszáll a játszmába,  akárcsak a még le nem mállott freskók túlvilági arcai a templomok falain, amit a fáklyák fénye tükröz vissza. 

És akkor még nem beszéltem arról a szerelemről, ami Almásy és Katharine között alakul ki. Szerintem ez a szerelmi kapcsolatábrázolás, az általam eddig olvasott legszebb, miközben rendkívül tapintatos, és úgy hozza be a szereplők közti vonzalmat, hogy egyetlen szóval sem említi a dolog mikéntjét. A szerző sikere talán ebben a helyzetben éppen az, hogy az olvasó egészíti ki a saját képi világából a hiányzó részleteket. 

Nagyon tetszett nekem a szereplők háborúhoz való viszonyának érzékeltetése. Az angol beteg, Hana, Kip és Caravaggio egy évet töltenek a házban összezárva. A legkülönbözőbb helyekről és szituációkból kerülnek és vegyülnek össze, érzéseik folyamatosan változnak, de ezek nem drámai, hangzatos pálfordulások, hanem nagyon érzékeny félre-lépések. Egyébként az egész könyvre jellemző ez az érzékenység. 

Összevetve a könyvet a filmmel egy lényeges különbség adódott, ami szerintem eléggé megváltoztatja a hangsúlyokat. Erről többet nem is szeretnék elmondani. Valamint olvasás közben azt éreztem, hogy ennek a történetnek Hana, az ápolónő  a központi alakja, még akkor is, ha a leghangzatosabb dolgok nem vele történnek. 

El kellene már búcsúznom a könyvtől, de legszívesebben még hosszan mesélnék róla. Időbe telik, míg feltöltöm az idézeteket, lehet, hogy közben fel is adom. Azt hiszem akkor szerettem bele ebbe a történetbe, amikor Almásy Katharine-be, amikor a nő elmeséli Kandaulész és Gügész történetét.

Azóta sáfrányos gyűszű  a könyv nyakláncomon, mely sárga foltot hagy a kulcscsontok tövében. 

 Michael Ondaatje

Hozott pontszám: 5* -kedvenc lett

"Napokon át alig bírom ki, hogy ne érjek hozzád.
Máskor meg úgy érzem, nem számít,
ha sose látlak többé. Nem az erkölcs diktál,
hanem az, te mennyit bírsz elviselni."

"Kalamint csorgat csíkokban a férfi mellére, ahol kevésbé égett meg, ahol hozzáérhet. Szereti a legalsó borda alatti árkot, annak bőrszirtjét. A válláról érve hűs levegőt fúj a férfi nyakára, mire az dünnyög."

"Ismer egy növényt El-Tadzs közelében, ha kivájja az ember a szívét, az űrt növényi serkentőket tartalmazó folyadék tölti ki. Minden reggel megihat az ember annyi folyadékot, amennyinek a kivájt szív teret ad. A növény még egy évig él, mielőtt ilyen, vagy olyan hiány miatt elpusztul."

"Amikor azokkal találkozunk, akikkel szerelembe esünk, lelkünknek egy darabja történész, némileg fontoskodó, aki elképzel egy találkozást, vagy emlékezik rá, holott a másik gyanútlanul ment el mellettünk, mint ahogy Clifton egy évvel korábban talán kinyitott neked egy kocsiajtót, nem véve tudomást élete végzetéről. De a test minden részének késznek kell lennie a másikra, minden atomnak egy irányba kell ugrania, hogy megjelenjen a vágy."

"Úgy halunk meg, hogy szeretők és törzsek gazdagságával telítődünk, ízekkel, amelyeket lenyeltünk, testekkel, amelyekbe belehullottunk és felúsztunk bennük, mint a bölcsesség folyóiban, személyiségekkel, amelyekre felindáztunk, mit a fára, félelmekkel, amelyekben elrejtőztünk, mint barlangokban. Szeretném, ha mindezt jelölnék a testemen halálom után. Hiszek az ilyen térképészetben- ha a jeleket a természet rajzolja, nem csak felírjuk magunkat egy térképre, mint gazdag férfiak és nők nevét épületekre. Közösségi történelem, közösségi könyv vagyunk. Nem birtokolnak és nem vagyunk monogámok ízlésünkben és tapasztalatainkban. Csak arra vágytam, hogy olyan földön járjak, melyről nincs térkép.
Kivittem Katharine Cliftont a sivatagba, a holdfény közösségi könyvébe. A kutak suttogásai között voltunk. A szelek palotájában."