Mit hozott eddig 2026?

Mostanában ritkábban írok és többet élek. 

Az olvasmányaim egyre inkább arra késztetnek, hogy működésemben is változások jöjjenek létre. Nem is fogalmaztam meg magamban ezt tisztán, csak azt észleltem, hogy egyre ritkábban írok arról, amit olvasok. Egy ideig ez bántott, azt gondoltam, hogy lustaság, lazaság, de be kell ismernem, hogy azok a gondolatok, amik előtérbe kerültek az életemben, azok számomra nem megosztás tárgyai, így az olvasmányélményeim is olyan egyedivé váltak, hogy nem maradtak egy irodalmi blog keretei között. 

 

Négy könyvről írtam eddig idén bejegyzést, holott most fejeztem be a huszonegyedik olvasmányomat. Kevesebbet is olvasok, lassabban is, és több egyéb, a tartalomhoz kapcsolódó hanganyagot, előadást hallgatok meg például. De hiszen pont azért olvasunk önismereti, lelki fejlődésben, változásban segítő -úgy nevezett- önsegítő könyveket, hogy alakuljunk. A változás viszont pont azt jelenti, hogy nem tudunk ugyanolyanok maradni működésünkben, mint amilyenek évekkel ezelőtt voltunk.

Az idei esztendő észrevétlenül ezt hozta el számomra. Ehhez hozzájárultak az alábbi könyvek: 

 

Horváth Róbert - Misztériumok kiskönyve  

Még januárban találkoztam ezzel a könyvvel. Ha nem csupán a sorokat olvassuk egymás után, hanem legalább megpróbáljuk megérezni a szerző mindenek mögött meghúzódó mondanivalóját,  igazi ajándékkal találjuk szembe magunkat. Horváth Róbert azt a misztériumot, szentséget, rejtélyt mutatja meg nekünk, ami akár a leghétköznapibb dologban is ott volt és van. Mi a valósága a hónak, a macskának, a tollaslabdának  vagy a testrészeinknek? Huszonhárom olyan dolgot válogatott bele ebbe a kötetbe, ami segít lebontani szemünkről és szívünkről a fogyasztói világszemlélet mindent elhomályosító hártyáját. A mitológia, a teológia és a filozófia segíthet ebben. Mire elérünk a könyv végére, már érezzük magunkon azt az átalakulást, ami másként láttatja velünk környezetünket. 

 

Mark Nepo - Az ébredés könyvét idén másodszorra olvastam el. Ez egy egész évet felölelő, napi gondolatokat tartalmazó kötet. A reggeli rutinom része, hogy egy napindító gondolattal nézek szembe azzal, ami rám van. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ez a második olvasás is milyen sokat adott. Sokkal jobban megértettem dolgokat, kevésbé vonta el a figyelmemet az írás stílusa, a fordítás döcögése vagy az egyeletlenség. Mark Nepo a rákbetegségből való gyógyulása után írta ezt a könyvet és most már ki merem mondani, hogy igazi kincs és legszívesebben minden barátnőmet megajándékoznám vele. 

  

 

Shunmyo Masuno - Nyugalom című könyve ugyancsak  második olvasás volt, és szintén reggeli gondolatoknak szántam. Ennél a kötetnél is azt vettem észre, hogy összeszedettebben tudtam rá koncentrálni, igyekeztem mélyebbre vinni az olvasottakat. Arra kifejezetten emlékeztem, hogy korábban is megjegyeztem magamnak, hogy ezt még egyszer el kell olvasni, de akkor valahogy meg is kell majd élni. Hiszen ezeknek a tanácsoknak csak akkor van igazi hasznuk, ha engedjük hatni őket, nem csak információszerzés a cél. Minden fejezet egy-egy lecke ahhoz, hogyan lehetünk képesek visszaszerezni a lelki nyugalmunkat azáltal, hogy például kiszállunk a versengésből vagy egyszerűsítjük az életünket. Kellemes olvasmány volt, érthető is, de ez a forma most sokkal kevésbé volt képes mozgósítani bennem a leírtakat.

 

Erling Kagge - Menni című könyve ismét bebizonyította nekem, hogy a szerző hangneme számomra teljesen megfelelő. Olvasáskor igyekszem mindig a mondandóra koncentrálni, a lehető legjobban kizárni például az íróval kapcsolatos minden információt, nem elolvasni előre mások véleményét, sokszor még a fülszöveget sem futom át.  (Néha meg is bánom) Szerintem ez rendkívül hasznos tud lenni, mert bár igaz, hogy nem mindegy, hogy ki mondja, amit mond, itt mégis inkább arra törekedtem, hogy hogyan hat rám mindaz, amivel a szerző megkínál, nevezetesen a gyaloglás. Erling Kagge tavaly olvasott könyve, a Csend a zaj korában, jól megalapozta azt az állapotot, aminek egyfajta folytatása tud lenni a gyaloglás. Szerintem jelen pillanatban ez az egyik kedvenc témám, mert a sétálás vagy gyaloglás cselekvésre sarkall, ugyanakkor  van benne egy inkább mélyre, mint távolra vezető utazás. H.D. Thoreau A gyaloglásról című, három esszét tartalmazó kötete szép kiegészítése ennek a témának. 

Ezzel már azt is elárultam, hogy miért olvasok idén kevesebbet. A napi 2 óra gyaloglás mind erőmből, mind időmből sokat elvesz.

 

Beth Kempton - Wabi Sabi útmutatója a belső békéhez egy japán gondolkodási irányzatot mutat be. Először azt hittem, hogy ez egy esztétikával foglalkozó irányzat, de lassan beláttam, hogy sokkal többről van itt szó, mint a régi, kopottas dolgok szeretetéről. A témájában kicsit lassan induló kötet először azt a nehézséget mutatja be, ami a szó lefordíthatatlanságát érzékelteti. Olyan, mint egy megfoghatatlan fogalom, és valóban kellett ehhez a majd 300 oldal, hogy jól átérezhessük a szó jelentését. Beth Kempton valami hihetetlen nyugalommal és tiszta egyszerűséggel ír a témáról. Csupán a sorok olvasása is képes lenyugtatni és befogadóvá tenni az embert. És ki ne olvasna szívesen arról, hogy milyen tökéletesség húzódik meg tökéletlenségünk mögött. Másként kellene lássuk a világot és az abban elfoglalt helyünket -vallja a szerző. A nyolc fejezet, mint a hagyma héjai, újabb és újabb rétegek mélységeibe vezeti olvasóit, hogy friss szemmel tudjon tekinteni az élet különböző területeire. Egy lassításra tanít, hogy emelkedettebb szellemben élhessük mindennapjainkat, hogy kincsnek érezzük életünket, a tökéletlenségeket és a másik embert is. Utat mutat ahhoz, hogy kevesebbel is beérjük, de úgy, hogy közben mégis többnek érezzünk mindent.ét

Nagyon nehéz lesz most visszavinni a könyvtárba ezt a könyvet, aminek mind a borítója, mind pedig a tördelése, tipográfiája teljes összhangban van a kötet tartalmával. 

 

Ernst Jünger - Az erdőjárás című kötet megjelenésének nagyon örültem, mert volt bennem egy olyan képzet, hogy talán egy olyasfajta témával foglalkozik, mint az Útinaplók sorozata. Hát nem.

A 103 évet megélt  író, katonatiszt, filozófus és rovarkutatónak nem csak hivatása, hanem írói stílusa is sokszínű. Gondolataiban  ötvözi a természeti képekben gondolkodó filozófust és a szépírót. Ennek a kötetnek már az első oldalán leszögezi, hogy itt most nem egy kirándulásban fogunk részt venni, hanem valami egészen más lesz a téma. Egy olyan műről van szó, ahol határozottan megnevezett szimbólumokról ír Jünger. Az erdőjárás ugyanis nem más, mint a belső szabadság útja, ahol az erdőjáró az az ember, aki nem hajt fejet a rendszer szabta kényszerek előtt, aki nem áll be a sorba, aki képes megőrizni függetlenségét, belső igazságrendszeréhez hűen él és cselekszik. Így aztán az erdő sem egy konkrét hely, egy természetben fellelhető terület, hanem egy olyan menedék, ahol az erdőjáró önazonos lehet. Jünger figyelme sokfelé terelődik, nehéz felvenni az asszociációi ívét. Vizsgálja az egyén és a csoport viselkedését is, amihez a választások szituációját veszi alapul. Gondolatmenetébe beleszövi a politikai mechanizmusok működését, de mindenekelőtt a szabadság fogalma áll fókuszában. Lehet-e  több a szabadság, mint a valamitől való függetlenség, vagy a valami megvalósítására irányuló szabadság? Az ő szabadságfogalma valahogy mélyebb, mert nem áll összefüggésben rendszerekkel, vagy rendszerekkel szemben. Az emberi transzcendenciából adódó szabadság erdeje bennünk van, ott, ahol élünk, ahol ezt meg tudjuk élni. 

Az 1951-ben, a két Világháborút tisztként átélő szerző tollából született kötet kérdése nagyon is időszerű lehetett. Kérdés, hogy a kor emberi hogy áll ezzel? 

 

Mind, mind csodás és tartalmas olvasmány volt. A következő bejegyzésben röviden majd a szépirodalmi olvasmányélményeimről lesz szó. 

 

 

 

 

Misima Jukio - Nap ​és vas

Misima Jukio Nap és vas című könyve egy egész köteten átívelő végtelen metafora. Végtelen, mert még az utolsó lapoknál sem éreztem azt, hogy bárminek is a végéhez értünk volna.

Ismerve a szerző élettörténetét, olvasás közben képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogyan is fejeződik majd be ez az élet, mi fogja beteljesíteni a leírtakat. 

Misima önéletrajzi ihletésű könyve lelki fejlődésének alakulásába engedi be olvasóit. Teljes őszinteséggel tárja fel, miért érezte azt, hogy nem elég csupán nagyszerű és elismert írónak lennie, a szavak mesterének. A szavakat a tápláló művészet lényegének tartja, mégsem ezek jelentik a valóságot számára. Ahogy gyermekkori emlékeinek elejét a nyelvi tapasztalások adták, úgy munkájának első szakaszát is ez a kifejeződési forma jelentette. Később jött ehhez a test kiművelésének időszaka, amit a címben "vas"ként említ. 

Bár most eléggé lecsupaszítottam a kötet alapvető mondandóját, mégis valahogy ennek a két dolognak a megtalálásáról, fejlesztéséről és maximalizálásáról van szó. Természetesen a szerzőt is az foglalkoztatja, hogyan lehetne testet, lelket és szellemet teljes harmóniába hozni, amit ő végül csak a földi élet lezárulta utáni állapotban találja meg. 

Az erősen filozofikus hangvételű könyv rendkívül szubjektív nézőpontot képvisel, kifejezéseiben is sokszor annyira elvont, hogy nem tudtam egyértelműen követni. Sokszor csak hagytam, hogy hassanak a szavak, reméltem, hogy a képekből összeáll majd valami. Nekem nagyon más a gondolkodási sémám, számomra ugrált a szöveg mondandója, így inkább gondolatfoszlányok maradtak meg. Miközben nagy igazságokat mond ki, nem találtam hozzá olyan kapaszkodókat, ami kiszélesítené és elmélyítené ezeket az igazságokat, így sajnos a közhelyesség érzését adta nekem. Tudatában vagyok annak, hogy gondolatai mögött teljes és hiteles megélés áll, mégsem könnyű ezt elképzelni és végigkövetni nekünk. 

Keresi az "én" fogalmát, a "forma" mibenlétét, a test lényegét,  amit az izomzat  kiépítésében él meg emelkedett módon. Nagyon sajátosan látja ezeket, jó lett volna, ha sokkal világosabban osztotta volna meg. Hiányérzettel csuktam be a kötetet, aztán lehet, hogy csak arról van szó, hogy még nem értem meg rá.  

Hozott pontszám: 4 

 

Bjørnson, Bjørnstjerne - Álmodó falvak

Bjørnstjerne Bjørnson norvég származású, Nobel-díjas író, újságíró, aki 1832- 1910 között élt. Nevéhez köthető Norvégia nemzeti himnuszának szövege. 

Valamikor régen került ez a kötet a várólistámra és örülök, hogy nem hagytam ki végül.  Bjørnson stílusát leginkább népiesnek, realisztikusnak, ugyanakkor romantikusnak nevezném. Ebben a két kisregényben a norvég parasztság kerül reflektorfénybe. Az ő küzdelmes, gyakran reménytelen hétköznapjaikat mégsem a kilátástalanság jellemzi, hanem valami sorsszerű fatalizmus lengi be. Az olyan apróságnak tűnő részletek, mint hogy ki születik a hegy lábánál, s ki a hegyre, az egész későbbi élet meghatározójává válik. Figuráira főleg a puritán egyszerűség jellemző, mondjuk ezt sok skandináv szerzőről elmondhatom, de nála megjelenik egyfajta eposzi hős alak is, aki szembeszáll népének sorsával, csupán annál az egyszerű oknál fogva, hogy szenvedélyes.  Bjørnson szövegeiben fontos szerepet tölt be a természetábrázolás, elevenen vonja körül karaktereit az erdő, a mező vagy a hegyek lüktető valósága. 

A kötetben található első kisregény az Arne egy olyan fiúról szól, aki Kampenen hegyén született egy titkos szerelmi viszony gyümölcseként. Anyja a keménykezű gazdálkodó, Margit, apja pedig Nils szabó, aki valójában muzsikus volt.  A táncos, tüzes éjszakai kaland után nem is akar tudomást venni fiáról, de a sors közbelép és olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ahol éles fordulatot vesz élete. Margit és az ő anyja igyekszik Arne fiúból kiirtani a szenvedélyesség minden csíráját, de az olyan mélyen lapul a fiúban, hogy észre venni is csak későn lehet. Verseket ír és elvágyódik otthonról, tervei vannak és álmodozik, miközben mardossa a lelkiismeret már attól is, amire vágyik. Egy meghasonult világban él, ahol a realitás és a vágyak annyira nem férnek meg egymás mellett, mint apja és anyja. Van-e kiút ebből az ördögi körből?  Bjørnson nem engedi főhősét eltiporni, a végsőkig vele van a küzdelemben, s végül felvillantja a járható út egyetlen kis morzsáját, ami elég a túléléshez. 
A szöveget át, meg átszövi a líraiság, amit egyrészt a tájleírások már-már mágikus jellege adja, másrészt azok a versek, szinte balladai történetek, melyekkel megtűzdeli a szerző a cselekmény alakulását. A beillesztett versek szerves részét képezik a szövegnek, nélkülük érthetetlen lenne Arne és Nils szabó élete. 

A másik történet Synnöve Solbakken és Thorbjön szerelmének balladája. Synnöve a hegyen született, ahol sok a napsütés, minden hamarabb érik be, Thorbjön a völgyben, ahol nehezebb az élet. Egyikük szilaj és szenvedélyes, másikuk csendes és nyugodt. Csalfa utak, makacsság, veszély és heves verekedések visznek egészen a halál torkáig. De  Bjørnson itt is kisimítja az ellentéteket, gyengéden tereli főszereplőit, puhítja és edzi őket, hogy sorsuk megbékéléshez vezessen. Ebben a regényben is jelen van a virtus, a mindent vagy semmit akarása. Az sem lepett meg, hogy Synnöve történetében ugyanolyan fontossággal bírnak a versek, énekek szövegei, mint az első írásban. Elválaszthatatlan a szerzőben az író és a költő. Egy folyónak két ágaként van jelen mindvégig. 

Bjørnson írására jellemző a színpadias megjelenítés. A jeleneteket előadásszerűen láttam magam előtt, ahol a szereplők  beszélnek magukhoz, kihangosítva a bennük lejátszódó eseményeket. Nem csodálkozom, hiszen  Bjørnson pár évig átvette Ibsentől a bergeni színház vezetését, sőt színi kritikák írásával is foglalkozott. Ha hasonlóságot keresek a két történet között, az is eszembe jut, hogy mindkettőben megtalálható egyfajta szimbolika, mégpedig a rossz, a gonosz megjelenésének motívumában. Arneba hogyan kerül az ellenkezés, ha anyja neveli? A Thorbjön mellett lapuló démoni, rosszra csábító alak kézzelfoghatóan meg is jelenik. Az idillikus környezetben is helyet követel magának az ellenkezés.

Ha a két történet utórezgését figyelem magamban, akkor megelégedettséget, nyugalmat és romantikus beteljesülést, kisimulást érzek. Érdekes és szép betekintés volt a romantikus, norvég irodalom egy szeletébe  Bjørnson két kisregénye. 

Hozott pontszám: 5 

 

Thoreau , Henry David - Walden

Akkor hát elérkeztem végre a Waldenhez is. Thoreau munkássága megkerülhetetlen volt számomra, elmondani sem tudom, hányszor került elő olvasmányaiban életfilozófiája, és leginkább Walden című esszéje. Tavaly már volt egy röpke randevúnk, "A gyaloglásról" című vékonyka kötetét sikerült megszereznem és elolvasnom. 

 

 

 

"Azért mentem ki az erdőre, mert nyíltan szemtől szembe akartam kerülni az élet alapvető tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem."  

 

Ezek a sokunk számára ismerős sorok, fiatalkorom egyik meghatározó filmjében, a "Holt költők társaságában" hangzanak el. Thoreau szavai helyet kaptak Byron, Whitman sorai mellett, és úgy simultak bele életembe, hogy már nem is tudtam, hol és mikor születtek meg bennem. 

A Walden alaphelyzete pontosan az a civilizációból való kivonulás, ami segít megélni az élet valódiságát. Mindez majdnem kétszáz évvel ezelőtt történt, de aktualitása semmit sem csorbult. Thoreau két év és két hónapot élt a massachusettsi Concordhoz közel eső Walden-tó partjánál. Főként gyűjtögetésből, növénytermesztésből, halászatból, valamint a környékbelieknél végzett fizikai munkából származó bevételből tartotta fenn magát. Egyetlen helyiségből álló, maga építette házban élt, melynek berendezése minimális volt. Lakhelye mindig nyitva állt, bárki bejöhetett akkor is, ha ő nem volt otthon. 

 

A könyvnek egyrészről megvan a maga reális vonulata, mivel Thoreau  precíz kimutatást végez a beszerzett alapanyagok, eszközök, vetőmag és élelmiszer árakról, s emellett a bevételeiről. Megadja házának pontos méretét, hogy hogyan és miből építette fel. Emellett pedig beszámolója arról szól, hogy mivel teltek a hétköznapjai. Ahogy észrevettem napjait nem a szokások, rítusok szabták meg, igaz,  vannak ismétlődő részek, mint tóban való fürdés, a babültetvényének gondozása, de sokkal inkább egy olyan szabadsággal átitatott létezést élt meg, melyet a pillanatnyi döntés határoz meg. Van, hogy akár az egész délelőttöt a szemlélődésnek és gondolkodásnak szentelte, de bejárt a városba is, vagy vendégeket fogadott, vagy ő nézett át a "szomszédaihoz". Nem naplószerű bejegyzéseket tartalmaz a Walden, hanem azt, ami leginkább foglalkoztatta. Mivel a mű születése már Concordba való visszatérte után született, így szerintem van ebben valami összegzés is az eltöltött időről. 

A kötet első harmadát nem élveztem annyira, mert számomra Thoreau itt inkább kéretlen tanácsokat oszt, bölcselkedő, kissé fölényes és kioktató stílusú. Érezhető ebben valamiféle korszellem, ami most olvasva tömény, annak ellenére, hogy meglátásai sokszor igencsak élesek és helye van kritikájának. Csak ezzel én most nem tudtam mit kezdeni. Viszont ahogy kilép ebből a szerepből és inkább a mindennapjai megelevenítésére tér rá, a kötet is érdekesebbé vált számomra. Érdekes jelenség az, ahogyan évszázadokkal ezelőtt megfogalmazódott benne a mókuskerékből való kilépés lehetősége, pedig hol voltunk még akkor az igazi darálótól. Tulajdonképpen cselekedete egy olyan észnél levő, a jelenségeket kívülről és nagyobb perspektívából szemlélő ember lépése volt, aki élesebben látta a civilizáció kényelme mögött húzódó árnyakat. Néha egészen meglepő, hogy mikor íródott ez a könyv? 

 

"A gyárosok kitapasztalták, hogy az ízlés puszta szeszélyen alapszik." mondat például a jelenkor kifejezéseire történő lecserélés után abszolút aktuális. De nem kisebb a találata a következő megállapításnak sem: " A munkásság helyzete napról napra jobban hasonlít az angoléhoz, s ez  nem is csoda, mert amennyire hallottam, s megfigyelhettem, az elsőrendű cél nem az, hogy az emberek tisztességesen és jól legyenek öltözve, hanem tagadhatatlanul az, hogy a részvénytársaságok meggazdagodjanak." Thoreau soraira általában az jellemző, hogy időtlenek, olyan általános igazságokat tartalmaznak, melyekkel akár a Buddha Védákban is találkozhatunk. 

"Ha nem hajszoljuk magunkat, és bölcs szemmel nézzük a világot, észrevesszük, hogy csak az  igazán jelentős és emelkedett dolgoknak van abszolút, állandó létük: a kicsinyes félelemek, kicsinyes örömök a valóságnak csupán árnyékai.(...) Az emberek nagy része azonban behunyja a szemét, elbóbiskol, s engedi magát a látszattól félrevezettetni: ezzel mindenütt megerősíti és jóváhagyja a központi egyformaság és megszokás taposómalmát, holott ennek az életformának alapja merő illúzió."

Mind szavai, mind cselekedetei abból az eltökélt vágyból születtek, hogy ne hagyjuk magunkat elsodortatni, ne essünk bele egy olyan örvénybe, melyet a megszokások és társadalmi  elvárások kényszere tart mozgásban. Ezzel a szemlélettel kezeli a természet és ember kapcsolatát, az idő mibenlétét, az értékeket, az ember céljait, Azért tud napjainkban is időszerű lenni, mert ő megtalálta kétszáz évvel ezelőtt azt, hogyan lehet megállítani az egyre gyorsuló világ beszippantó és megnyomorító lendületét. Gondolatai a mindfullnes, a tudatos jelenben levés lépésit követik, azt, hogy miként kellene mindennek meglátni teremtett voltából adódó értékét, és nem bedőlni a manipulált hatáskeltéseknek. 

 

A kötet vége felé erőteljesen éreztem az erdőlakó Thoreau természetre való egyre nagyobb ráhangolódását,  ahogyan az évszakok váltakoznak, ahogyan múlik az idő, ő egyre pontosabban képes olvasni a jelekből is. Érezhető a társadalomtól való eltávolodása és a Teremtéssel való összhangba kerülése, "mert ami a léleknek életszükséglete, ahhoz nem kell pénz."

 

Ahogy írtam, sokszor beleakadtam a könyvbe életem során, de mégis csak most olvastam el. Ennek egyik oka az volt, hogy a nemrégiben olvasott Humboldt könyvben Andea Wulf külön fejezetet szentelt annak, hogy  bemutassa Humboldt Henry David Thoreaura gyakorolt hatását. Kíváncsian vártam, hogy vajon említi-e a német botanikus, zoológus polihisztort Thoreau, de nem. Szó szerint nem hangzik el ugyan neve vagy munkássága, mégis érezhetően ott lapul a környezettel való összhangba kerülésének rezdüléseiben. 

 

Egy kettősség van bennem a kötettel kapcsolatban. Az elején tényleg nagyon nehéz kitartani mellette, olyan, mint az a rokon, aki csak osztja az észt, de valójában mindenkinek meg kell küzdenie a saját tapasztalataival. Sok és idegesítő, amitől menekülnél szíved szerint. Aztán lassan másik mederbe térnek a szerző gondolatai, szinte rájön, hogy nem kell megváltania a világot, elég, ha leírja, hogy vele mi történt, és ha akarod, így és így tudod mindezt kipróbálni te magad is. Olyan, mintha ő maga is átalakult volna remetesége végére, szavain és érverésén is kitapintható a Természetből adódó boldogság és harmónia. 

 

A kötet új, javított kiadása a napokban jelent meg, szóval ismét kapható!

 

 

Hozott pontszám: 4 

 

Nunez, Sigrid - Egy életen át

Sigrid Nunez könyve számomra arról szól, hogyan tud mindvégig kitartani egy barátság, mi mindent megígérünk és elvállalunk azért, akit szeretünk. Két középkorú nő - az elbeszélő és a végstádiumban lévő barátnő - története azt a veszteséget eleveníti fel, amely puhán vackolódik bele mindennapjainkba. Gyászainkat körülöleli a mindennapok folyamatos zakatolása, még akkor is, ha legszívesebben megállítanánk az egész világot.

Az életétől elszakadó nő arra kéri barátnőjét, hogy legyen mellette eutanáziájában. Óvja végső akaratát, utazzon el vele, falazzon tettéhez. Megígérni olyan könnyű dolgokat, de rálépni az ösvényre már jóval nagyobb bátorságot igényel. S ahogy az életben az lenni szokott, semmi sem úgy történik, ahogy eltervezzük. Akkor sincs ez másként, ha épp az élet fonalát vágnánk el. Bár a regény valóban erről a súlyos témáról szól, mégsem merevedünk bele a tragédiába, mivel Sigrid Nunez egy hártyavékony humorba bugyolálja az eseményeket. A két barátnő hangulata úgy hullámzik, mint maga a gyász. Egyszer fent, egyszer lent. Ebben a könyvben pont az a mesteri, hogy egy keskeny határvonalon billeg a szöveg, szinte minden mondat egy tudatosan felépített terv része, egy lassú adagolású infúzió. Cseppenként kerülünk közelebb az elmúláshoz, amit persze tudunk, hogyne tudnánk, de felfogni képtelenség. A finom érzékenységgel megírt regény egyik erőssége, hogy valami természetes egyszerűséggel építi a főszál mellé a többi szereplő saját fontos történetét. Így válik hangsúlyossá egy anya-lánya kapcsolat, egy elmagányosodott szomszédasszony vagy éppen az elbeszélő volt férjének klímakatasztrófával foglalkozó kutatása. Elgondolkodtatja az olvasót, hogy Sigrid Nunez, aki a legnagyobb óvatossággal nyúl a halál témájához, miért pont ezekből építi fel az élet elmúlásának fészkét. 

Ahogy haladunk az időben, egyre inkább foszlanak le ezek a mellékszálak és kerül fókuszpontba maga a halál. A két barátnő beszélgetései fontos témákat érintenek; kendőzetlenül beszélnek az idő múlásáról, az életünkről való önrendelkezés jogáról, megbocsátásról, túlvilágról. A két nő olyan szempontból kiváltságos helyzetben van, hogy el tudnak egymástól búcsúzni, le tudnak zárni dolgokat, nem a végelgyengülés és demencia ködtengerében távolodnak el egymástól. A könyv azt a kérdést feszegeti, hogy fel lehet-e készülni a halálra? 

Szerintem Sigrid Nunez alkotása alkalmas arra, hogy közelebb engedjük magunkhoz az elmúlás témáját. Nem hatásvadász, nem akar lehúzni, csak egy barátság tükrében bemutatja, hogyan tud egy kapcsolat egyszerre tartani és engedni, miközben a távozó is egyszerre tartja és engedi életének fonalát. 

Hozott pontszám: 5

                                                           Sigrid Nunez

Schäffer Erzsébet - Indián nyár

 Belső utak könyve

 

Kifelé nézek, befelé figyelek.

Első lendülettel elolvastam az egész könyvet  egy szuszra. Aztán újra kezdtem az alig két-három oldalas novellákat és a hozzáfűzött verseket, idézetek apránként olvasni. Valahogy így lehet foglalkozni ezzel a kötettel, mely annak a folyamatnak a tükre, amikor egy külső, akár bagatellnek tűnő esemény elindít egy fonalat, mely a sokat megélt ember legmélyére vezet. "Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden." -írja a szerző rögtön az első novellában. Ezek az írások annak a tanúi, ahogyan az emberben minden elkezd lelassulni,  mindent egyre hosszabban végzünk el és egyre inkább csak az egyszerű dolgok kezdenek el érdekelni. Ez egyben az öregedés szabadsága és boldogsága. Vagyis az élet indián nyaras kiteljesedett, zamatos szépsége. 

Schäffer Erzsébet most leginkább magára figyel, saját belső hangjára. A korábbi könyveiben megszokott intenzív mások felé történő odafordulásának kibontakozása magában a hallgatóban történik meg. Egyszerre figyel kifelé és befelé, hogy mindezt egységbe hozza végül. A könyv teljessége pedig akkor történik meg, amikor az olvasó is továbbfűzi majd a maga meséjével az olvasottakat. Vagyis mit beszélek, hiszen ez sem a vége, mert volt olyan oldal, amit felolvastam valakinek, s ő futtatta tovább a sorokat. Így lehet végtelen folyam a lábosban odasült fasírtból, a présház kitakarításából, az ablakra futó borostyán megregulázásából. 

A belső monológok útja kacskaringós, gyakran hirtelen ugrunk át más időbe és térbe. Az izgalmas járatok zene és filmélmények behívásával vastagodnak, miközben a gondolatait egy oda illő vers, idézet zárja mindig. 

A szerző az élet adta szépségekre, a kapcsolatok ajándékára mutat rá, amelyek igazi, időtálló értékek. Mindig szerettem a munkáiban, hogy megtapasztalhattam,  az észlelésekhez nem kellenek különleges szituációk, a mindennapi élet színpadán hangzanak el azok a nyitómondatok, amik magunkban hordozzák a bőséget. Ebben a könyvben több a csend, a magány, miközben minden csendből és magánymorzsából egy egész lakoma terül ki. Az öregedéssel együtt járó érték megélésére hív minket Schäffer Erzsébet, s valahogy arra, hogy írjuk meg a magunk felfedező útját, ha nem is papíron, tollal, de az utódainknak tovább adott szavakba zárt legendák zárványába. 

Hozott pontszám: 5 

" Akik sejtenek valamit a hétköznapok ünnepéről, Ég és Föld ajándékáról, azokat a lugasban találod. Melléjük ülsz. Dió és mandula van a tányéron, a kosárban hamvas szilva, pirosló jonatán és sárga batul, gyöngyszínű muskotályszőlő és banánszínű vajkörte. Ha beléharapsz, édes lé csordul a szájad szélén, s ekkor a hófehér virágra gondolsz, ami nem is olyan régen a körtét álmodta… Megtörlöd a szád, darabka sajtot törsz, tavalyi borral koccintasz. És hálát érzel, végtelen hálát mindezekért…"

 

 

Mirbeau, Octave - Kínok kertje

A leginkább botrányosságáról, többszöri betiltásáról elhíresült könyv eredetileg 1899-ben látott napvilágot. Általában izgatott kíváncsisággal vetjük rá magunkat az ilyen könyvekre, hogy megtudjuk, mi az, ami kiváltotta a korábbi évtizedek rosszallását. Engem egész más cél vezérelt, az 1990-ben Pán Kiadó által kiadott könyv fordítója ugyanis Kőrösi Zoltán volt. Talán csak ezért az egy dologért olvastam végig, mert legszívesebben félbe hagytam volna. 

A könyv olyan rossz érzéseket keltett bennem, hogy hetekkel ezelőtt úgy elraktam, hogy meg sem találtam, így írni sem tudtam róla. Több bajom is volt szegénnyel, de leginkább a benne található kegyetlenség az, ami elborzasztott, és képtelen voltam irodalmi vonatkozását értékelni. Most bő három héttel később megpróbálkozom egy objektívabb bemutatással. 

Egy fiatal párizsi ifjú, vidéki származását letagadva próbál felkapaszkodni a nagyvilági élet létráján. Már gyerekkorát is kisebb stiklik jellemezték, amit bátran meg is oszt olvasóival. Később egy régi osztálytárs szerencséjét kihasználva kap állást. Történetünk elején a cég körüli bonyodalmak okán főnöke Ceylonba küldi, ahol mint embriológus fog tevékenykedni. Mondanom sem kell, az egész egy merő szélhámosság, de a könnyű élet reményében főhősünk mégis hajóra száll. Az utazás során megismerkedik egy titokzatos, káprázatosan gyönyörű nővel, Miss Clarával. A két ifjú között ellenállhatatlan vonzalom születik, aminek okán a férfi nem száll ki Ceylon szigetén, hanem Kínába utazik szerelmével. Itt derül ki, hogy  gyönyörű kedvese abban leli kedvét, hogy heti rendszerességgel részt vesz a város helyi attrakcióján, a fogvatartottak kínzásán. Elképzelhetetlen szörnyűségek sorjáznak a lapokon, amiben talán az a legdurvább, hogy mindennek alapja csupán a kegyetlenkedésben lelt mámoros öröm. Főhősünk már az első alkalommal tiltakozni próbál, de a nőből sugárzó szépség, no és a beígért szexuális gyönyör maga alá gyűri minden ellenkezését. Miss Clara mézesmadzagként vonja maga után az érte epekedő férfit, aminek végállomás a címben jelölt Kínok kertje. Mert lehet itt mindent fokozni. Jól látható, ahogyan a férfi folyamatos elveszti minden erejét, behódol szerelme tárgyának, még ha az maga az ördög is, megteszi, amit kíván. Eladja lelkét ugyan nem a hatalomnak, vagyonnak, hanem a gyönyörnek. A vágy uralja immár minden porcikáját. Miss Clara nevet az ő "kisbabáján", hatalma van felette, uralja a másikat. Miután névtelen főhősünk derekasan végigjárta a Kínok kertjének minden fertelmét, csöppet sem meglepő módon, nem azt kapja, amit remélt. 

Mirbeau ezzel a kettős dinamizmussal állítja színre a két karaktert, célját tekintve kivételes teljesítmény. A tetteik alapján épülnek fel a jellemek. A végsőkig elmenő művészi megközelítéssel van dolgunk. Képtelenség eldönteni, hogy melyik főszereplő az, aki leginkább elborzaszt. A szépségét kihasználó, uralomra törő nő, vagy az akaratát és agyát sutba dobó férfi. A téma talán izgalmas, hogy vajon ki okolható egy ilyen kapcsolat létezéséért, de teljesen felesleges ezen gondolkodni, hiszen ez csak az olvasó rosszallása. Sem filmen, sem könyvben nem szeretem, amikor ennyire befolyásolni akarnak, amikor ennyire a szélsőségekre játszanak.  Ez nálam lezár minden érzékelést.Túl a szerző ezen eszközén, nekem a dialógusok is semmitmondóak, laposak, feleslegesek voltak. Sajnos a borzalmon kívül semmi nem maradt meg bennem mélyebben. Nem szeretem, amikor ennyire manipulálnak. 

Ahogy utána olvastam a regény történetének, szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy  Mirbeau  regénye először 1921-ben jelent meg magyarul, de az a kiadás még a teljes könyvet tartalmazta. Itt elérhető.  Ellenben a Kőrösi Zoltán általi fordításból "Kimaradt a teljes első rész -ami behozza azt a gondolatot, hogy a ölés minden létező társadalmak alaptörvénye-, valamint  eltűntek a regényszövegből a politikai és kulturális utalások, sőt, a regény végkifejlete is más, a szöveg gerincét pedig a kínzások leírása teszi ki." Ez teljesen érthetetlen számomra, bár biztos megvan az oka. Természetesen így is érezhető az a groteszk társadalmi korrajz, amit a századfordulós regény aktualitásában hordoz, de a lényeg mégis  a klasszikus Femme Fatale-al való találkozás marad.

 

Hozott pontszám: 3

Markway, Barbara - Ampel, Celia - Önbizalom ​munkafüzet

 Belső utazás az önbizalomhiánytól a magabiztosságig

 

Van némi fenntartásom az Édesvíz Kiadó könyveivel kapcsolatban, de ez a kötet kellemes csalódás volt. Pont az, amit ígér; azaz egy munkafüzet, ahol sok-sok feladat segítségével vezetnek végig a szerzők egy olyan úton, melynek végén -bár szerintem már közben is- megszületik a tettrekészség, mely világra hozza azt a bizonyos önbizalmat. 

Mivel gyerekek között dolgozom, folyamatosan tapasztalom azt milyen nagy különbség van bennük önbizalom tekintetében. Mennyire vágynának nagyobb önbizalomra, merészségre, hogy megtegyenek dolgokat, átéljenek sikereket. A szülőknek tartott csoportjaim leglátogatottabb alkalmai szintén ide sorolhatóak. 

Mivel ez a könyv egyéni használatban is kitűnően működik, tehát nem kell feltétlenül terapeuta vezetése, ezért otthon bárki elkezdhet foglalkozni a témával. Noha gyerekek fejlesztésére is alkalmas feladatok mentén halad a kötet, azért nem adnám a kezükbe, inkább egy mentor, pszichológus, terapeuta, mentálhigiénés szakember, vagy egy erre kijelölt szakember támogatását ajánlom. Talán egy szülő is alkalmas erre, de ebben nem vagyok biztos. Nem a szülői rátermettség miatt, hanem azért, mert gyakran az önbizalomhiány okozója éppen az otthoni környezet és nem biztos, hogy a családi bevonódás segít ebben a helyzetben, illetve lehetnek olyan témák, amiket annyira szégyell a gyerek, hogy inkább egy olyan embernek mondja el, aki csak abban a segítő szituációban van vele. 

A kötet két részből áll, a terep előkészítéséből és az önbizalom építő stratégiákból. Az első nyolcvan oldal segít megérteni,  hogy mi is az önbizalom, hogyan alakul ki, milyen befolyásoló tényezői vannak. Már itt megtesszük az első lépéseket egy önnevelő folyamat kialakulásában. Mert bizony arról van szó, hogy ezen dolgozni kell, szembe kell nézni azzal, hogy milyen traumák, élmények, minták visszahúzó batyuját cipeljük magunkban. Az alacsony önbizalom nem a mi hibánk. A negatív önkép kialakulása a kora gyermekkorra vezethető vissza, de gyakran kulturális hátterünk vagy éppen a génjeinkben hordozzuk az önbizalomhiányt. Bár ez még a terep előkészítő blokk, de már itt is rengeteg elvégzendő feladatot kapunk, ami ahhoz kell, hogy kitisztuljon bennünk a kép, hogy mit gondolunk a magabiztosságról, kik a példaképeink, mit tennénk, ha végtelenre szaladna hirtelen az önbecsülésünk. Az első részhez tartozik a célkitűzések megfogalmazása. Miért fontosak a célok, milyen típusaik vannak, hogyan jutunk el a szándéktól a célokig. Majd megtörténik a célok kitűzése, mely az élet több területére vonatkozhat. Természetesen vannak olyanok, akiknek olyan súlyos elakadásaik vannak, hogy szakszerű terápiás körülmények között javasolt a feldolgozás. Ebben a részben képet kapunk különböző terápiák módszertanából is. Minden fejezet végén a szerzők egy kis összegzést adnak, illetve egy konkrét akciótervet. 

A második rész pedig a stratégiákkal foglalkozik, vagyis, hogy hogyan jutunk el ahhoz, hogy több önbizalommal rendelkezzünk. Itt olyan terápiákból ismert eszközöket kapunk, melyek csökkentik a félelmetes helyzetek okozta szorongásainkat. Gyakorolni fogjuk az önelfogadást, a jó dolgokra való fókuszálást és a tudatos jelenlétet. Az önelfogadás felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen erősségeink vannak, hogyan azonosítsuk be őket, illetve a gyengeségeinkkel szembeni hozzáállásunkon is segít változtatni. Szó van bűntudatról, szégyenről és az ön-együttérzés témáiról. Aztán a test megnyugtatásáról beszélünk a következő fejezetben, ami a tudatos jelenlét néven vált ismertté, de valójában mindig is létező jelenség volt. Itt konkrét technikákat tanulunk: hasi légzés, hála, energiapózok, progresszív relaxáció, testtudatosság és hasonlók. Így térünk át a gondolatok szerepére, melyet a kötet legerősebb fejezetének tartok. Az alaphiedelmeinket kell célkeresztbe venni, bizony ezeket fel kell ismerni és meg kell vizsgálni, hogy aztán szépen új hiedelmeket tudjunk felállítani. Itt is, ahogy eddig is,  konkrét feladatokat kell elvégezni, hogy magunkává tudjuk tenni a dolgokat. 

A kötet gyakorlatorientált, hétköznapi felhasználásra kitűnően alkalmazható. Megadja a megértéshez szükséges alapinformációkat, nem beszéli túl a témát. Remekül használható az önfejlesztésben, a tudatosításban, a feladatok pedig bekerülhetnek más terápiás környezetbe, segítő kapcsolati szituációkba is. Összességében segít megérteni az egész folyamatot és az egyszerű feladatok elvégzése azonnali visszaigazolást adhatnak a leírtak igazáról. 

Előfordulhat, hogy az önfejlesztés során szembekerülünk olyan minket ért traumával, amivel szakemberhez kell fordulni! Tegyük meg!

A kötet végén gazdag tematikus forrásjegyzék található, ha valamelyik téma bővebben érdekel minket erre indulhatunk tovább. Sajnos ez nem lett lefordítva magyarra, pedig több kötet magyarul is megjelent már. Érdemes keresgélni!

Hozott pontszám: 5

“Ha hallasz egy belső hangot, amely azt mondja, hogy –Te nem tudsz festeni-, akkor mindenképpen csak fess tovább, és a hang majd elhallgat.”

Vincent Van Gogh

Thoreau, Henry David - A gyaloglásról

Henry David  Thoreau kötete az egyik kedvelt témámat hozza három esszé formájában; a sétát - gyaloglást - meditációs sétát. Már Thomas Merton Hétlépcsős hegy című könyvében körülbelül húsz évvel ezelőtt is azok a részek ragadtak meg és maradtak meg bennem, melyek a magányos sétáiról, túrázásairól szóltak. Lehet ezt zarándoklatnak is nevezni, bár akkor van egy szemmel nagyon is látható célja a menetelésnek, de van, amikor megadjuk annak a szabadságát, hogy előjöjjön és ott maradjon a felszínen az, amit abban az életszakaszban meg kell ragadnunk. Volt aztán folytatás, beállta a sorba Győrffy Ákos A hegyi füzet , Damon Young Hogyan gondolkodjunk a testedzésről (ebben egy fejezet) és most Thoreau munkája. Valahogy úgy érzem, hogy ezek együtt alkotnak egy egészet, illetve azt, hogy kimeríthetetlen a téma. Természetesen vannak még hasonló munkák, Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek könyve is eszbe jutott, de ott is csak részletek vannak, és kevésbé a "céltalan" út öröméről szól a könyv. 

Thoreau esszéihez egy film vezetett, a 2023-ban bemutatott Járatlan utakon, amit most néztem meg. A film önmagában is érdekes, de itt is és a Vadon című könyv/ filmben is sajnos ugyanaz történik, hogy a filmbeli találkozások elviszik a hangsúlyt a kapcsolatok irányába, ami természetesen érthető, hiszen ki akarna megnézni és leforgatni egy olyan mozit, ahol a főszereplő láthatatlan belső utazását kellene filmre venni. Szóval, ami Thoreau könyvét illeti, azért tetszett, mert pont nem ezeket a találkozásokat teszi a kirakatba, hanem a séta adta szemlélődés és az ezzel kapcsolatos belső monológokat.

Három esszé található a könyvben, az Egy téli séta, a Gyalog a Wachusett-hegyre és A gyaloglásról szóló írás.  A téli séta valóban egy 1843-as téli sétának a lenyomata, tele gyönyörű természeti leírásokkal. A kószáló ember szeme az élet formáit kutatja a havas-jeges, csípős télben. Lábnyomok, vízfenéken megjelenő lenyomatok, fagyott ágvégeken felbukkanó apró életek végtelen változatosságait éri tetten Thoreau. Közben tekintete a Napot követi, mely adja s méri ezt az életet. 

Pár hónappal később jegyzi le a Wachusett-hegyen tett kirándulás nyári élményeit. Itt is a szemlélődés, a felfelé haladás, a környezettel való élő viszony határozza meg élményét. Itt történelmi párhuzamok, időbeli utazások is megjelennek a szerző gondolatai között. A hegy, mint fogalom és mint geológiai valóság is foglalkoztatja, amikor arról ír, hogy milyen helyet foglal el egy hegy a környék életében, s ugyanakkor hogyan illeszkedik a világmindenség tervébe. Ártatlanul jelennek meg a sorok közt olyan kijelentések, mint például arra való ráeszmélés, hogy milyen útjelzők a madarak számára a hegyek. No, de valóban az állatokról akar szólni, miközben mindvégig egy hegy megmászásán dolgozik. Leírva nincsenek ezek, de végigjárva Thoreau-val a vidéket, belekerülünk annak lüktetésébe. Olyan ez, mint az álmaink. Álmodunk egy történetet, mondjuk arról, hogy piknikezni indulunk egy barátunkkal, de nincs nálunk pokróc, hogy megpihenjünk. Ugye senki nem gondolja, hogy ez a kirándulásról szól? Valami sokkal többet akar nekünk mondani úgy az álom, mint az esszé. Megragadni valahogy az átélteket, a mélységeket, párhuzamban látni az életutat egy túra élményeiben. Hiszen minden kicsi mozzanatban benne van az egész.

"A legkimerültebb vándort a legporosabb úton is  vigasztalja, hogy amit a lábával végez, olyan tökéletesen jelképezi az emberi életet - egyszer feljut a hegyre, másszor lesüllyed a völgybe. A csúcsokról meglátja az eget és a horizontot, a völgyekből felnéz megint a magaslatokra." 

A könyv leghosszabb írása a címadó esszé, melyet, ha össze akarnék foglalni akkor a vadság dicséretével tudnám leginkább leírni. Úgy beszél a sétáról, mint egy végtelen kalandról, ahonnan sohasem térünk vissza. Személyes igényét, hogy napi több órát töltsön sétával rávetíti az emberiségre. Nem követeli ugyan meg ezeket, de olvasva sorait magunkban érezzük ennek kényszerítő erejét. A természet adta, eredendő szabadságérzetünkre hivatkozik minden mozzanatban, amikor napon és szélben kovácsolódik jellemünk, amikor a dolgozószobánk is kint a természetben található. Érezhető ebben egy behúzó dinamika, egyre hevesebben érvel emellett az életforma mellett, közben eljut oda, hogy amit manapság haladásnak tartunk -mint például a ház építés, abban való lakás-, csak arra jó, hogy eltorzítsa a tájat. Szerinte gyámoltalanabbá és silányabbá tesszük ezzel a környezetet. Ezért aztán lebontaná a kerítéseket és úttalan utakra vinne, ahol inkább belső ösvényeken járunk, mint ahogy a fák is  "a Vadon keresésére nyújtják le a rostjaikat". Thoreau szerint "Az élet egynemű a Vadsággal". Ezt a vadságot fejti ki a továbbiakban, ami tele van tiszta energiával, erővel, vonzalommal. Ennek a helyét keresi a pázsitos parkokban, a civilizált életben. 

Döbbenetes, hogy ezeket a sorokat 1862-ben, halála előtt vetette papírra. Hol voltunk akkor még a természetidegen léttől, mennyire mást jelent az a civilizáció, mint a mai! Thoreau 1845-1847 között a Walden-tó partján egy maga által épített kunyhóban, önfenntartó módon, csendes elmélyülésben élt. Ezeket az élményeit a Walden című könyvben írta le. Mivel azt még nem olvastam, így csupán önmagában és nem életművében elfoglalt szerepe szerint közelítettem most ehhez a kötetéhez. Az ebben talált mikrolátásmód segíthet nekünk, hogy érzékeljük a természet individualitását.  Sétái az élet új útjaira vezetnek, végtelen szabadságot és kötetlenséget adnak. Olvasóiban felébreszt valamit a még bennük lakozó eredetiből, vadságból. 

Hozott pontszám: 4/5 

Henry David Thoreau

Baszinszkij, Pavel - Szökés ​a paradicsomból

 Lev Tolsztoj élete és futása

 

Ennek a monumentális alkotásnak elsőre a címe fogott meg. Eredetiben is szökés, menekülés a paradicsomból. De vajon mi lehet az a hely, ahonnan maga Tolsztoj is menekült? 

A történet 1910 október 27-ről 28-ra virradó éjszaka veszi kezdetét, amikor a Lev Tolsztoj gróf az éj leple alatt, nyolcvankét évesen ismeretlen helyre távozik a családi birtokról, Jasznaja Poljanáról. A korabeli újságok azonnal felkapják a rendkívüli hírt, ami pillanatok alatt elterjed nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon. Pavel Baszinszkij kötetében arra vállalkozik, hogy kiderítse, mi állt az elismert író cselekedetének hátterében. Elég hamar kiderült számára, hogy már a szökés  eseményei is különböző módon lettek rögzítve akár Tolsztoj, akár a vele menekülő Makovicky (felvidéki származású) orvos vagy a későbbi szemtanúk  beszámolóiban. Ezért akkurátus módon elkezdi felfejteni a szálakat, melyek a múltba vezetnek. Elsőként az derül ki, hogy valójában nem ez volt az első szökése Tolsztojnak. Érdekes összevetni a menekülések motivációit és kimeneteleit. Van-e hibás, okolhat-e bárki? 

A távozás körüli okok megértéséhez a szerző megvizsgál minden fellelhető iratot, levelet, jegyzetet, naplóbejegyzést és legendát. Természetesen a tökéletes megértés megköveteli, hogy visszatérjünk a múltba, belelássunk az író fiatalkori éveibe, családi történetébe és a feleségével, Szofja Andrejevnával való megismerkedésébe, házasságuk minden szegletébe. Koncentrikus körben haladva, egyre nagyobb panorámából szemlélhetjük ezt a roppant bonyolult helyzetet, aminek legnagyobb feszültségét az adja, hogy Tolsztoj gondolkodásmódja, hite és életszemlélete óriási fejlődésen ment át az idők során, amit környezete nem volt képes igazán átélni. Baszinszkij nem bocsátkozik feltételezésekbe, mellőzi a spekulációkat, csupán néha említi meg saját véleményét. Ő a tényekre, adatokra támaszkodik, már-már olyan, mint egy oknyomozó. A 700 oldal egy gigantikus forráskutatás eredményeinek összefésülése.

Az olvasási élményem elég hullámzó volt. Az első száz oldal rendkívüli erővel behúzott, mindig is érdekelt Tolsztoj élete és az a bizonyos tolsztojánizmus, amiről 19 éves koromig nem is hallottam. Az akkori német tanárom kérdezett rá, hogy tolsztojánus vagyok-e, hogy nem eszek húst?  Ebben a kötetben viszonylag keveset olvashatunk erről, valamint vallásbölcseletéről, bár az 1880-as évek fordulatának következményei bemutatásra kerülnek. Fiatalkorának életélvezete és "étvágya" nehezen volt befogadható számomra, ezekkel nehezen haladtam, sőt majdnem fel is adtam. De mindenképp kellenek ahhoz, hogy egészben lássuk a tolsztoji képet. Mert bár megélte a fordulatot, a valódi metanoia (megtérés) nagyon nehéz volt számára. Élettörténete számomra pontosan azt hozta közelebb, hogy még az is, aki meglátja az igazságot és aszerint is akar  élni, milyen iszonyatosan nehéz helyzetben van. A vagyonról, fényűzésről való lemondás, a húsmentes táplálkozás, a társadalmi különbségek megszüntetése, az igaz (egyházmentes)  hitben  való élet örök feszültségben maradt benne, annak ellenére, hogy ő folyton igyekezett. Ennek az örök küzdelemnek ékes példája, hogy amikor elmenekül otthonából minimális személyes holmijával, pár napon belül már hiányolja a körömkeféjét vagy egyik jegyzetét. De a sokszorosan átírt végrendelet is a két világ közti őrlődés bizonyítéka. Tolsztoj örökös önmarcangolása és Szofja Andrejevna  hisztérikus személyisége már önmagában is megnehezítette házasságukat. Ennek ellenére 48 évig, ama bizonyos szökésig együtt maradtak, ami a feleség lelkierejéről tesz számomra tanúságot. 

Aki rászánja idejét a könyv elolvasására, az megtapasztalja, hogy milyen sok információ is kevés ahhoz, hogy megértsünk egy embert. Döbbenetes, hogy mennyi irat, levél, dokumentum volt fellelhető az orosz íróról. A kötet Lev Tolsztoj halálának 100. évfordulóján jelent meg, s bőven tartogat mindenki számára érdekességet. Természetesen megtaláljuk benne, hogy műveinek figuráit kikről mintázta Tolsztoj, olvashatunk tizenhárom gyermekéről, akik közül öten kisgyermekkorunkban meghaltak, de betekintést nyerünk V.G. Csertkovval való barátságáról, aki szellemi apostolának tekintette Tolsztojt, még a száműzetést is vállalta miatta Angliába. A könyv végén számos fotót és alkotást találunk, melyek segítenek megeleveníteni a Tolsztoj családot.

Végezetül feltehetjük a kérdést magunknak, hogy ez szökés volt a paradicsomból, vagy a pokolból? Hogy mi lehetett Tolsztoj számára a paradicsom/pokol, Jasznaja Poljana vagy maga az élet? 

Hozott pontszám: 4

"És tartotta, egyre tartotta magát. És ugyanígy tartani fogja magát még majdnem egy héten át, már fekve, Ozolun házának kis szobájában, halálos kínok közepette, de mindenkinek és mindenekelőtt magának azt bizonygatva, hogy a halálba való átlépés a legméltóságteljesebb, legemelkedettebb pillanat. Sokkal emelkedettebb, mint az öntudatlan születés, vagy a félig öntudatlan élet. A személyes tudás és a kiérlelt bölcsesség tetőzésének ideje. Az élet csúcspontja."

 

                                          Heritage Images / Getty Images Hungary

 

Térey János - Átkelés Budapesten

Még valamikor októberben részt vettem egy Óbuda Gázgyári helytörténeti sétán, ahol megismerhettem ennek a műemlék komplexumnak, nevezetesen a víztorony, az óraház és a száraztisztító történelmével, s a tőszomszédságukban felépült tisztviselőtelep keletkezésével. Az egész bemutató nagyon izgalmas - egyébként ajánlom mindenkinek-, és ezen a sétán hangzott el egy részlet Térey János könyvéből, mely akár épp aznap is íródhatott volna. Térey azt a pillanatot ragadja meg a múltból, ami a csöndes vidékies városrészben a mai napig mozdulatlan. Az Anjou-liliom formájú rések között szobába szökő napsugár ugyanúgy járja végig a padló sávját, mint tette azt húsz vagy negyven vagy hetven évvel ezelőtt. És nem csak a falak burkolóztak az időtlenség ruhájába, hanem maguk az emberek is. Változhatnak az idők, de az ember öröme és bánata valahogy ugyanaz marad. Az Átkelés Budapesten tizennégy verses novellát tartalmaz, melyekre mind jellemző az időutazás és időtlenség párhuzama. A lazán, még inkább észrevétlenül kapcsolódó novellák Budapest egy-egy kerületébe lesnek be, ahol a házfalak mögött kisemberek élik egyszerű napjaikat. Puritánságában képes nagy lenni minden mozzanat, egy megcsalás, egy meg nem valósuló lakásvásárlás, egy horgászkaland vagy egy pornófilm forgatása. A kötet számomra a súlytalanságot idézte meg, az élet cirkulációját, azokat a mozzanatokat vagy tárgyakat kiemelve, melyek stafétabotok lesznek a jövőbe: például egy liftakna vagy egy szőlőtő. 

Budapesti lévén, a  könnyed olvasmány számos helységéhez személyes élményeimmel tudtam kapcsolódni, ami természetesen hozzáadott az olvasáshoz. 

Kicsit múltidéző, kicsit csatangolós kötet ez, kószál, mint az emberi emlékezet. Szeretnék még olvasni a szerzőtől a jövőben.

Hozott pontszám: 4

Térey János

Fotó: Bach Máté

 

 

Tisza Kata - Egyedül

 A szerethető öregedés felé

 

Sokan vagyunk úgy, hogy  a szakdolgozatunkba beleadtunk apait, anyait, akár éveken át szívünkön viseltük a témát. A diploma, esetünkben a doktori cím megszerzése után sem tudjuk elengedni munkánkat és legszívesebben mindenkivel megosztanánk azt, amire jutottunk. Szerencsére így volt ezzel Tisza Kata is, aki könyvéhez pszichológia doktori életútkutatásait használta fel, és egy regény köntösébe csomagolva ajándékozta meg vele olvasóit. Az életkoralapú előítélet, az úgynevezett ageizmus egy létező jelenség, még akkor is, ha a helyesírás ellenőrző hibát jelez. Évszázadok óta belénk rögzült jelenségről van szó, úgy működik, hogy szinte észre sem vesszük. A társadalom elvárja az embertől, hogy egy bizonyos kor után mit tegyen, mit ne tegyen. Míg az ifjabb nemzedéknek óriási toleranciát enged meg, éveink számának  növekedésével, nem elég, hogy nyirbálódnak lehetőségeink, de legszívesebben egy kalitkába, vagy egy terráriumba zárnának, hogy kvázi vegetáljunk, amíg lélegzünk. Érdekes, hogy mindannyiunkban vannak ilyen tudatalatti elvárások az idősödőkkel, illetve öregekkel szemben. Rendkívül jól meg tudjuk magyarázni, miért szolgálja az idős ember érdekét az általunk kalibrált biztonsági fokozat, miközben gyakorlatilag megszüntetjük gondolatban a másik szuverenitását. 

Egy  párját elvesztett öregedő kutatónő gondolatai jelennek meg a lapokon, aki önmagán és környezetén vizsgálja mindazt, amit élete során kutatott. Egyedülléte azonban nem kínzó valóság, hiszen szerelmét ugyanolyan közel érzi magához, mint eddig. Folyamatos párbeszédben van vele, s leginkább a múlt boldogságait és örömeit emeli ki, miközben az emberi életút végső szakaszát boncolgatja. Éreztem egy párhuzamot Szabó Magda Liber Mortis-ával, de ott mindvégig a hiány fájdalmának sirámai zengenek. Itt egy sorsával megbékélt nővel találkozunk, aki még most is életközösségben van szerelmével. A keretet tényleg ez a beszélgetés adja, de valójában ez egy elmosódó, gyakran láthatatlan keret és jóval inkább az emberi életútról szól, rávilágít rengeteg összefüggésre, párkapcsolati működésre, bántalmazásra. Az idő múlásával viszont egyre átütőbben jelennek meg az öregedéssel kapcsolatos sztereotípiák is a regényben. 

Kettősség van bennem a könyvvel kapcsolatban, mert ez a kötet tényleg olyan, mint két dolog kényszerházassága. Egyrészt itt van a főszereplő élménye, egész élete, küzdelme, munkája, fájdalma és sérülései, amibe olykor őszintén be is enged minket. És vitt volna engem is tovább a lendület, de egy hirtelen váltással egy értelmi képességeinek tökéletes állapotában levő kutatónő kristálytiszta gondolatmenetében landoltam. Túl ép volt ez az asszony, túl tökéletes, szálkamentes, mint, akin nem gyalult semmit az élet. De azt hiszem csak ennyi vele a baj, hogy regényként nem működik a könyv. Viszont a másik oldala a dolognak, az igazi mondandó, a szerethető öregedés felé vezető út nagyon tetszett. Nekem önálló kötetként sem lett volna száraz, élveztem minden sorát. Az egyedüllét kérdése talán létezésünk legfájóbb pontja. Aki életét családban, párban élte le, annak még nehezebben elviselhető, ami az egyedül maradásban osztályrésze lesz. Osztódni vágyunk és egyesülni, mert örökké bennünk marad hiányérzetünk, amivel születtünk. Természetes és ösztönszerű reakciónk, hogy megosszuk élményeinket, gondolatainkat, vágyunkat vagy örömünket a másikkal. Párban vagy közösségben a félelmünk is kisebb. A kötetben megjelenő egyedüllét azonban nem  magány. Ezt a belső kiteljesedett állapotot többféle módon el lehet érni, ennek csak egyik formáját láthatjuk a történetben. 

Ebben a körülbelül három hétben, amíg olvastam a könyvet éreztem magamon jótékony hatását. Az, amikor egy idősebb ember szemével látjuk a világot, ad egy nagyobb rálátást az életre, arra, hogy mi lényeges, milyen elvárásokból engedhetünk, hogyan tudjuk még jobban elfogadni magunkat. Lényegesen könnyebben birkóztam meg a mindennapokkal. Mivel még én sem tartok ott, ahol a főszereplő, így nem tudom megmondani, hogy lehetséges-e nem az életből száműzöttnek érezni majd magam akkor, ha már például nem dolgozom, vagy ha anyagi és fizikai ellátásban rászorulok másra? Az anyagiakat Tisza Kata is behozza, mint az öregség életminőség károsító és korlátozó tényezőjét, ami magyar jellemzőként jelenik meg. Lényegesen változik a társadalmi helyzetem, ha nem úgy vagyok jelen a piacon, mint potenciális vásárló. Messzire vezetnek ezek a gondolatok, nem is mennék bele. Megteszi ezt helyettünk a szerző, aki engedi továbbgondolni azt, amivel talán eddig még nem foglalkoztunk. 

A fiatalság, a szépség és a vagyon a legmeghatározóbb értékek manapság a világban, és ezzel nem is tudunk szembemenni. Ezek a siker zálogai.  A tapasztalat, bölcsesség és spirituális tudás most hátul kullog. Persze ezek sem automatikusan jelennek meg az évek számának gyarapodásával, az értékért mindig meg kell dolgozni. 

A könyv segített nekem abban, hogy még inkább nyitottan és készségesen forduljak a nálam idősebbek felé. Számos mondata megült bennem és jelen állapotomban is segítségül szolgált. Én örülök, hogy napvilágot látott a kötet.

 

Hozott pontszám: 4  

 

Tisza Kata

 fotó: Reviczky Zsolt

 

Waltari, Mika - Szinuhe

Szinuhe az orvos, akit csecsemőként egy kosárban ringva találtak a folyón. S bár szerető szülőkre lelt, élete egy magányos, bolyongó, a tudományra és tudásra szomjazó férfi archetípusa az ókori Közel -Kelet világában. 

Az izgalmas történelmi regény szerzője a finn Mika Waltari, akitől ez volt az első olvasásom. Története az első pillanattól kezdve beszippantja olvasóját, kivételes erővel képes megteremteni egy korhű atmoszférát. Az olvasó fantáziája alaposan meg van mozgatva, hiszen olyan időszakban járunk, ahonnan csak kevés képi elképzelésünk lehet. Szinuhe Théba városában nevelkedik, nagyratörő elképzelése van egy katonai élet dicsőségéről, de hamar kijózanodik álmodozásából és végül apja orvosi mesterségét tanulja ki. Már egész korán megjelenik nála a dolgok mögé látás igénye, tudni, ismerni akarja azok természetét. Csalódottan látja, hogy társaiban nem szólalnak meg ilyen kérdések, s már ekkor megérzi a magány soha nem múló érzését, ami csak egyre vastagodik az évek alatt. Még életének korai szakaszában találkozik a kísértés lelket nyomorító hatalmával. Mélyre kerül, olyan mélyre, hogy annál talán már nincs is lejjebb. De a mélypontból indulhat el valami új, valami más. A szegények orvosa lesz, működését egy rendkívüli humánum jellemzi, ami abban a korszakban még inkább kiviláglik. Hasonlót majd évezredek múlva, Jézus működésében tapasztalhatunk meg. De Szinuhe nem csak orvos volt, hanem valódi jelentősége a papirusztekercsekre írt kortörténetében rejlik. Bekerülve az egyiptomi udvarba Ehnaton fáraó személyi orvosa lesz, de előtte még Odüsszeusz módjára végigutazza a keleti világot, hogy tudást gyűjtsön, megismerje a gyógyítás minden, akkor alkalmazott módját. Élete végét száműzetésben tölti, s ekkor veti papiruszra élményeit, mely az ókori világ népeit és habitusát, szokásait, orvoslását és nem utolsó sorban istenhitét mutatja be. Ez a folyton mozgásban levő lélek egészen újszerűen látja a világot, a társadalmi különbségeket, a rabszolgatartást és a szerelmet is, amiben azonban nincs szerencséje. Megtapasztalja a démoni nőt, az igaz szerelmet és a veszteséget, hogy egy elcsendesedett, megszelídült kapcsolatban élje meg férfi mivoltát. 

Tetszett, ahogyan a regény főhősével szabadon bejárhattuk a Királyok völgyének minden szegletét, ahová csak egy apró homokszemcse juthat be a szél hátán. Átélhettük Szinuhével a barátság hullámzását, dicsőséget és bukást, nagyratörő álmokat, árulást, kapzsiságot és a politika ókori változatát, mely természetesen prototípusa a mainak. Ehnaton fáraó egyistenhit reformjának meddő kíséretét és a káoszt. A szépirodalmi igényességgel megírt történet számomra legélvezetesebb részeit az esztétikumra és a női szépségre való törekvések leírásában, valamint a halottkultuszra és az orvoslásra vonatkozó részletek bemutatásában találtam. 

A kissé hosszúra nyúlt történet elegyíti magában az ókori egyiptomi hitvilágot, a görög mítoszok részleteit csakúgy, mint a Biblia ószövetségi történeteinek mozzanatait. A finn szerző ötletes megoldással, egy száműzött orvos emlékiratainak segítségével terítette elénk az ókori Egyiptom  világát.

Hozott pontszám: 4,5