Csak a szívem érzi

Szép Ernő- Csak a szívem érzi

Nem érzi a halott veréb,
ha a ló a begyére lép,
csak a szívem érzi.

Nem érzi a száraz levél,
ha sárba teszi le a szél,
csak a szívem érzi.

Ha válnak néma fellegek,
nem érzik azt meg az egek,
csak a szívem érzi.

Nem érzi nyíló rózsa azt,
hogy elvesztette a tavaszt,
csak a szívem érzi.

Nem érzi azt a sárga Hold,
hogy végtől végig árva volt,
csak a szívem érzi.

Attila segít

Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem, 

hogy ne legyek kegyetlen árva.

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

 

Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.


Száraz homokként peregjen szét arcod,
a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
dolgos ujjaid kösse le a gyom.


Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
Meg se rebbennél, ha az emberek
némán körülkerülnének, hogy lássák:
ilyen gonosszá ki tett engemet.


Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
öröme az lesz, hogy körbe forog,
te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
telibendőjü aligátorok.


Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
hogy azt hihetném, meghalok bele.

Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom

némán a szenvedéstől -
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon -

félek a büntetéstől.

Kang, Han- Növényevő

"Vékony kulcscsontja, gyermekien kicsi melle, mely fekve még kisebbnek tűnt, kiálló bordái, szétvetett lába, mozdulatlan, a legkevésbé sem érzéki módon kitárt combja, nyugodt tiszta arca, nyitott mégis alvást tükröző szeme. Mintha apránként minden eltűnt volna a testéről, ami felesleges. Sohasem látott még testet, amely ennyire sokat tudna mesélni, mégsem több önmagánál."

 Jonghije-ről eltűnik minden, ami felesleges. Nem csak kívülről, a testéről, de belülről is. Egy rossz álommal kezdődött az egész, de kezdődhetett volna egy felkavaró film megnézésével, egy könyv elolvasásával vagy egy sokkoló pillanat végignézésével, vagy csak úgy semmivel. Ahogy reggel felkel az ember, és másként néz a világra. 

Jól berendezett világunktól való eltávolodása a húsevés befejezésével indul, ami automatikusan beindít egy olyan gépezetet, ami  a férjétől, majd a családjától való elidegenedést eredményezi. A lány némaságba burkolózik, amit ki is mond, azt nem akarják meghallani. Ennek a némaságnak érzékeltetésére Han Kang az első fejezetben a férjet választja, aki saját szemszögéből meséli el a történteket, majd a sógor nézetét, s végül Joghije nővére mondja el, hogyan alakul húga sorsa. Kívülről nézve a skizofrénia mester példánya, de az olvasó azért érzi, hogy a lány áldozat. Áldozata a társadalomnak, mely nem engedélyezi, hogy az ember saját maga döntsön sorsáról, azaz nem engedi őt meghalni; de áldozata a saját szűk környezetének is, amely még a legelemibb dolgokban való szabadságát is korlátozza, azaz, hogy vegán legyen. 

Nagyon érzékeny kis írás ez, mely a keleti próza titokzatosságát ez alkalommal,  minimalista stílusával teremti meg. 

Én nem éreztem a sokak számára megjelenő kafkai átváltozás folyamatot, számomra sokkal erőteljesebb volt az az érzés, hogy "nem engednek megváltozni, nem értik, hogy el akarok szabadulni ebből a világból".  Szóval ez nem a hogyan lettem vegetáriánus alcímet viselő legújabb kötet, hanem egy lélegzetelállító, suttogó könyv. Ezért is gondolom, hogy felkavaró olvasmány, és csak óvatosan közelítsetek!

A szerző, Han Kang 2016-ban elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat, mely egyben első kötete. Mi jöhet még?

Han Kang

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakter: Jonghje

Marías, Javier- A ​szívem fehér

"Szerintem semmi fölött nem száll el az idő. ", mondta Luisa az ágyban, éppen mielőtt a karom a mellét súrolta volna, "minden jelen van, és arra vár, hogy visszatérhessen". Azt hiszem helyesen fogalmazott. Talán eljön az a pillanat, amikor a dolgok maguktól kikívánkoznak, hogy aztán elpihenjenek, a végre mesévé változzanak."

Nem könnyű feladatra vállalkozik az, aki szeretne erről a könyvről némi összefoglalót írni. Ugyanis ritka összetett munkáról van itt szó. Súlyos gondolatok, gyönyörű mondatok, kifinomult érzékenység és nem utolsó sorban van itt azért némi cselekmény is, amit a szerző a folytonos bizsergést fenntartva tár az olvasó elé.

Juan, a könyv narrátora foglalkozását tekintve tolmács. De ez nála nem csupán munka, hanem egyfajta hivatás, sőt, mondhatni erre született. Belső radarral rendelkezve fordítja azt, ami elsőre nem érthető. Természetesen itt nem csak a nyelvek babiloni kavalkádjára gondolok, hanem az élet jeleit és rezdüléseit is konvertálja. Feleségét, aki szintén tolmács, a munkája révén ismerte meg egy évvel ezelőtt. Együttélésükre furcsa, mozaikszerű darabkákból következtethetünk. A szerző részletesen leírja megismerkedésüket, a nászútjuk utáni első hetet, amikor az ifjú ara, lázálmos betegségben izzadva férje oldalán,  kihallgatja  a szomszéd lakásban zajló eseményeket, aztán az egymástól általában távol eltöltött első évüket, és végül a genfi útról egy nappal korábban  hazatérő Juan hallgatózó  óráit, amikor is végre fény derül arra a titokra, amit apja negyven éve hordoz magában, s aminek terhét mindenki érzi, de megfogalmazni, senki sem tudja. A történet ugyanis azzal kezdődik, hogy Juan apjának első (?) felesége, a nászútról hazatérve, felállva a családi vacsoraasztal mellől, kimegy a fürdőszobába, szétnyitja ruháját, és mellen lövi magát. A lány azonnal meghal. Senki sem érti, hogy mi történhetett. Mindenki úgy sejti, hogy a férjének, Raiz-nak köze lehet a dolgokhoz. Ez a titokzatosság lengi be a család életét. Ez a könyv cselekménye, de közel sem erről akar nekünk beszélni Marías.

Hanem miről?

Nem egyszerű megfogalmazni, mert számos súlyos gondolat van jól elültetve a történetben. Még azt sem mondanám, hogy a sorok között. Nem. A szerző erőteljesen emel ki olyan számára fontos elemeket, mint az idő, a megismerés, az igazság lényege, a bűn mibenléte, ki a bűnös, a gyanú és bizalom kérdése. Azt, hogy az olvasó melyik vonulatot érzi a legerőteljesebbnek ebben a gazdagságban, azt már egyéni -érzékenysége,  -kihegyezettsége dönti el. 

Ami engem elvarázsolt  elsősorban, ez az elemző, érzékeny világhoz való fordulás. Az apró jelek felfedezése, az alig hallható, de egész életet is befolyásolható elsuttogott szavak meghallása. Nem történnek irdatlan események, bár amik történnek, azok is nagyon hipnotikusan -igen, ez a legjobb szó - vannak elmesélve, szóval nem történnek nagy dolgok, inkább egy belső filozofálgatás zajlik, ami már-már mágikusan elragadja az olvasót. Teljesen megértem azokat, akinek ez a könyv nem tetszett. Erre muszáj időt szánni,  helyet adni magunkban és lelassulni. Megadatott életem során, hogy találkoztam ilyen emberekkel, akik mellett nem csak elcsattogott az élet, hanem minden sejtjükkel érzékelték a környezetüket. Mélységet, minőséget vittek a dolgokba. 

Számos dolgot akartam volna papírra vetni  olvasás közben, amikre most épp nem emlékszem. Olyan volt ez a könyv, mint egy szerelem. Nem a tartalma, hanem a dinamikája. Javier Marías bedob egy nagyon pontos és izgalmas kezdést. Elülteti az olvasóban a kíváncsiság morzsáját, aztán nagyon távolról, nagyon lassan és elemzően folytatja a művét. Azt hittem megőrülök, amikor a tolmácsolásról ír lapokon keresztül, dühös voltam, a lényeget akartam, a kapcsolatunk folytatását, nem ezt az uncsi szöveget. Aztán ismét bedob egy kis izgalmat. Leír egy szinte  oda sem illő történetet, egy  mellékszálat, egy holtágat, Berta Billel való erotikus kapcsolatát. Az olvasó persze még mindig nem ismeri fel az elemek helyét az univerzumban, össze akarja kötni ezt is a főszállal, nem sikerül, vár, remél és összpontosít. Szerencsére a végén kisimít minden ráncot a homlokunkon, megsimogat és utunkra bocsát  a szerző. 

Minden nehézsége ellenére, nagyon nagy élmény jelentett ez a könyv számomra. Nem fogom rögvest  lekapni a polcról a következő Marías könyvet, de biztos, hogy megajándékozom majd vele magamat még az életben.

És most megyek és kimásolom a fél könyvet.

Hozott pontszám: 5 

Kedvenc karakter: (a szerző )

Fazil Iszkander A ​szarvasfiú / A páncélszekrény titka

A szerző grúz. Nem olvastam még semmit, amit grúz szerző írt volna, ezért választottam ezt a kötetet.

Már rájöttem, hogy teljesen felesleges egyetlen, de akár még két-három szerző elolvasása után is egy nemzetséget minősíteni, természetesen irodalmi szempontból. Ha most általánosítanék, amit ugye nem teszek, de mondjuk, ha mégis, akkor azt mondanám, hogy:

a grúzok hatalmas nemzetiségi öntudattal rendelkező, saját értékeikre büszke társaság, akiket a Jóisten nem kis furfanggal,  a székelyeket idéző humorral áldott meg. 

Két teljesen eltérő, ugyanakkor nagyon is hasonló történetet kaptunk Iszkandertől. A szarvasfiú legendáját egy magyar olvasó  is közelinek érzi a szívéhez, én mindenképp magaménak érzem a szarvasmotívumot (és magát az állatot is). A fiú, akit szarvasok nevelnek fel, egy másfajta tudással lép az emberek világába. Hókuszpókusznak vélhető, de valójában a csendes megfigyelésen alapszik, egy ősi tudáson, ami nem más, mint a nemtudás alapú tudás. Érdekes, hogy minden bölcsessége ellenére, a szerző megutaztatja főhősét az emberek csudiszép világában, és nem menti meg a csalódástól sem. A Szarvasfiú azonban igazi bölcs nyugalommal, kívülállóként szemléli saját útját. A szerző népmesei elemeket használ, egy szájról szájra áthagyományozott históriát mond el, amivel azt sugallja, hogy népének sajátja ez a szellemi hagyaték, megnyugtat afelől, hogy igazat szól. A Szarvasfiú alakja, ha nem is eredettörténet, de mindenképp hőseposz műfajába csúszik át. 

A második elbeszélés  már egész más oldalról közelít. Ismét Csegemben, a Földközi-tenger partján lévő kis faluban vagyunk, de itt már szó sincs népmeséről, bár az anekdotáknak fontos szerep jut, hanem itt  kolhozelnök van, meg páncélszekrény, meg lopás is. Kjazim, a történet főhőse abban hasonlít a Szarvasfiúhoz, hogy nyugodt okosság jellemzi, kiegyensúlyozott, no és bátor. Persze ne gondoljuk, hogy minden abház ilyen. Hisz valakit mégis megkísértet a kapzsiság ördöge, valaki ellopta azt a fránya pénzt a páncélszekrényből. Minden nyomozónak megvan a maga módszere, ahogy Kjazim is tudja, hogyan kell kiugrasztani a nyulat a bokorból. Itt most tényleg ne gondoljuk véres skandináv krimire, a történet annyira ártatlan, amennyire csak lehet, s a bűnös felkutatása is annyira bájos, hogy ez is szinte már mese. Az, hogy nem is a bűneset felderítése a lényeg, azt pedig mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a rejtély megoldása után több oldal szócsata zárja a jelenetet, melyben az abházok kontra cenzárok vitája folyik. 

abházok

Jó kikapcsolódást jelentő könyvecske ez, mindkét történet olvasásra méltó. Egy egész más világban bolyonghatunk.

 

"A lexikonok szerint az abház nyelvet ötvenötezren beszélik. Az abházok a Fekete-tenger partján, égbe nyúló hegyek között élnek, szeretik a jó borokat és a vidám történeteket. Van egy írójuk, Fazil Iszkander, akit az egész világon ismernek, s ismerik faluját is, annak lakóit, a csegemieket, hisz róluk szól Iszkander valamennyi műve."

Hozott pontszám: 4

Kedvenc karakter: Csupaláb (Azt hiszem. Már nem emlékszem. Az, amelyik kicsit szerelmes volt  Gundába) 

  

Fazil Abdulovics Iszkander 

Annak az őszenek három napja - Annak az országnak női arca

PákVán-sza  - Annak az ősznek három napja

Régóta várólistás könyvem volt Korea legmélyéről. Mind időben, mind témájában mély.

 Hat kisregényről van szó, mely számomra igazából négy egység. 

Az első egység, mely három írást tartalmaz az Anyám emlékei címet viseli. Mesélője az a gyermek, aki anyja álmát kell, hogy megvalósítsa, neki kell lennie a "modern nőnek". Felkerül vidékről Szöulba, először a városkapun kívülre, majd belülre. Viselkedésében, értékrendjében az új világ csillogását kell  magán beteljesítenie. Az anyja állandó elégedetlenségei, a báty halála, az anyának való szüntelen megfelelési kényszer köti gúzsba lényét. A politikai változások, a koreai forradalom, az ország kettészakadása, majd a váltakozó berendezkedésű kormányok uralma miatti kavalkád sem segíti, az identitásában amúgy is zavart lány életét. Nagyobb életdarabkák egymásmellé helyezése, némely helyzetek felnagyítása, majd jelentős időbeli kiesések sora alkotja ezt a három írást. Az utószó összefoglalója alapján ez az írás merít leginkább az írónő életrajzi elemeiből.  Művészien ábrázolja a fiatalság ambícióit, a küzdelem és lemondás rögös útját, és a megöregedés elengedését. Mindezt női szemmel, női oldalról.

A másodikként emlegetett kisregény furcsa váltás volt. Valamiért azt hittem, hogy valamiféle módon folytatása lesz az előző egységnek, de kiderült, hogy nincs összekötő szál, hacsak a közös történelmet nem tekintjük annak. Főszereplője a fiatalon nemi erőszakon átesett, később nőgyógyásszá lett doktornő, aki rendelőt nyit egy szegény negyedben, hogy megszabadítsa a nőket nem kívánt terhességeiktől. Nagyon kemény írás, aminek minden szálkássága ellenére sikerült közel kerülnie hozzám. A doktornő egész életében magzatelhajtással kereste kenyerét, most pedig minden vágya,  hogy nyugdíjba vonulása előtt, világra segíthessen egy gyermeket. Az írónő tolla egy penge, mely belevág az olvasóba. Nem érzelgősködik, nem cincál, hanem pontosan metsz.

A harmadik írás szintén vigyázzállásba kényszerítő munka. Címe az "Álmodozó inkubátor". Az inkubátor maga a nő, akinek világra kell hoznia a boldogságot jelentő fiú utódot. Ha nincs fiú gyermek, a család boldogtalanságra van ítélve. Ebben az írásban már sokkal több volt az érzelem, sőt egy bizsergető szerelmi szálba kapaszkodva vezet minket Pak-Van sza a cél felé. Természetesen úgy vágytam valami érzelmi kielégülésre ennyi keménység után, de félig lecsapott-félig nyitottan maradó véghangot kaptam.

A legutolsó írás tetszett a legkevésbé. A főszerep szintén a nőké. Érdekessége, hogy két idősebb asszony telefonbeszélgetése által nyerünk betekintést egy újabb női élethelyzetbe. Nem is igazi beszélgetés, hiszen csak egyikük beszél. Itt is a fiúgyermek elvesztése és  a politikai csatározások vesztesége kapja a hangsúlyt. Így lassan időben is eljutunk az 1980-as évekig, szinte napjainkig. 

Kulturális hagyományokat, egy átalakuló nemzetet mutat be ezekben a munkákban az írónő. Én nem voltam képes elvonatkoztatni azoktól a hangsúlyos női szerepektől, amiket kiemel Pak-Van sza. Tudom, hogy korrajzot akar bemutatni ezekkel az eszközökkel, de számomra akkor is izzón jönnek át a megerőszakolt nők áldozatai, a fiú utódokat nemző női kötelességek, az inkubátor lét vonásai, a férfi nélkül maradt családok női családfenntartói. 

Megérte várni erre  a könyvre. Ritkán jut az ember koreai könyvhöz. Fordítása is tetszett, pont rendben volt a hagyományos ételek, ruházatok, koreai kifejezések egyensúlya is. 

  박완서 (Bak Wan-seo, Pák Ván-sza)

Hozott pontszám: 5
Kedvenc: Talán Az álmodozó inkubátor

Fordította:  Dzsin Kjang és Varga Katalin
Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2007

                                                           Artist: Kim Jae Hong

Kezdetben volt a vágy

Iselin C.Herman-Dominó

Drága druszámat már szívembe zártam, amikor adott egy gyomrost az Expressz ajánlott kis könyvével. Akkor sírni sem volt erőm, mert levegőt sem kaptam. Ez az olvasás kapcsán, addig soha nem tapasztalt élmény megbélyegezte a dán írónőt nálam. Aztán kijött második  magyarul megjelenő könyve is,  a Dominó  2015-ben, és ennek kapcsán ellátogatott a budapesti Könyvfesztiválra. Nos, körülbelül azóta tervezem, hogy elolvasom. A molyon kapott olvasói értékelések azonban közel sem voltak olyan lelkesítőek, mint azt vártam. Titkon reméltem, hogy nekem, akinek elég faramuci ízlése van -és sokszor egy pillanatkép, egy jelenet vagy egy párbeszéd miatt el tud varázsolni a könyv-, szóval, majd nálam ismét megüti a főnyereményt. 

Sajnos nem.

A könyv kulcsmondata, hogy "A szerelemben két ember mindig együtt indul el. De sohasem együtt érkezik meg.” Szép is, meg igaz is, de nálam ez inkább "Kezdetben volt a vágy". 

Nehéz erről a könyvről minden cselekményre utaló kijelentés nélkül írni. Nagyon összetett történettel van dolgunk, és amikor elkezdtem magamban fogalmazni a véleményemet, akkor azt vettem észre, hogy minden kijelentésemet sorra cáfolom. Most már totálisan képtelen vagyok egyedül dűlőre jutni. Ehhez kellene egy nagy beszélgetést csapni, ahol ütköztetnénk a véleményeket. De hát, hogyan is írhatnánk ki egy eseményt, aminek hívószava az lenne "Megcsalók jelentkezzenek!" Először is annyira negatív jelentéstartalma van ennek a szónak.

Röviden, remélem minden spoiler nélkül, a történetről annyit, hogy Párizsban járunk, mondjuk napjainkban. Főszereplőnk a negyven körüli  Zephyr, és felesége a hallgatag Manon. A szemben lévő házban Rose él kisbabájával, Luluval, akihez fel-fellátogat Toque az író, aki a gyermek apja, és a szerető karaterét alakítja. Aztán belép a bűvös körbe egy fotóművésznő, Sabatine, aki természetesen bár szerető anya és feleség, őrült szerelembe esik egy titokzatos  férfivel, Zet-el. Iselin Hermann a szerelmi kapcsolataink teljes törzsfejlődését bemutatja ezekkel a szereplőkkel. A megszülető vágy, a vonzódás, a szexuális vágy, a beteljesülés, a kiábrándultság, a menekülés, kiüresedett szerelem után maradó valami lépcsőfokain lépkedünk. Nem lehet nem állást foglalni az olvasottakkal kapcsolatban, hiszen mindannyian valahol ott topogunk, valamelyik lépcsőfokon, sőt gyakran egyszerre állunk a langyosvizes lavórban, kezünket a magasba emelve, repülésre készen. Egy pöcc, dől a dominó, és ott vagy a karjaiban. Karnyújtásnyira van a szerelem.

Így általam összegezve a történetet, még tetszene is a könyv, de olyan bosszantó dolgok miatt, mint például Zephyr figurája, vagy a hazugsággal kapcsolatos állásfoglalása, egyszerűen nem tartom már hitelesnek ezt az egészet. Ráadásul nagyon lesújtó a végkicsengés, a cukorka utóíze keserű lett. 

Viszont számos érdekes aprósággal találkozik az, aki kezébe veszi a könyvet. Az egyik ilyen kiemelendő vonás, a szöveg kitisztulása. Rendkívül leleményesen oldotta meg a szerző a fent említett párok sorsának összekapcsolódását. Meg kell említeni azonban, hogy ez nem kevés munkát igényel olvasójától. Nekem ugyanis vissz-vissza kellett lapoznom, és ráncoltam bőven a homlokomat, hogy "-Mi van?" "Kiről van szó?" Tipikusan, filmen meg nem jeleníthető szöveggel találkozunk. Ráadásul a szöveg tagolása sem olvasóbarát. De jól van ez így, hiszen ennek segítségével tudunk osztozni a szereplők időbeni megvilágosodásával. 

Aztán vannak itt, ezek a fel-fel tűnő jelenetek, amik szakadozóvá teszik a cselekményt. Egy felvillanó piros kabátos nő a tér közepén, egy kiboruló táska, egy padon felejtett könyv, egy mólóról lelépő nő a kisgyermekével, egy szépségszalon, egy létrán pilinckázó fazon, egy leejtett zománc cégtábla, előhívó folyadékban úszkáló fényképek. Az volt az érzésem, mintha egy régi 8 mm-es filmfelvevőről nézném a kopottas  jeleneteket. Sajátságos, lezser hangulattal borítja be a párizsi történéseket, patinás, francia eleganciát kölcsönözve. 

Aki tehát egy párizsi szerelmi történetet vár a könyvtől, az máris vegye le a várólistájáról, de aki némi hajlandóságot mutat egy Luxembourg-kertbéli  bújócskához, az vesse bele magát.

A történet egy padon hagyott könyvvel kezdődik. Állítólag ennek kapcsán a dán kiadó, húszezer Dominó példányt hagyott el szeret az ország padjain. Nálunk is volt hasonló kezdeményezés, talán sokan emlékeztek is rá, a "Veszíts el egy könyvet" játékra. 

Hozott pontszám:4

Kedvenc karakter: Nem tudom, de nem Rose