Grendel Lajos-Bukott angyalok

 "Nem vagyok egyedül, az biztos, gondolta. Egy szem állandóan, az örökkévalóságból figyel. Ez a szem nem egy konkrét szem, de mindent lát, még a gondolataidat is, a gondolkodásodat is ismeri, a legtitkosabb ösztöneidet is, egy szem, amely olyan távoli, mint az Isten. Lát, de nem avatkozik közbe. A lelkiismeret azonos az Istennel, amely, egyesek szerint nem létezik. Lát, és azt gondolja, elég,ha látok, előbb-utóbb úgy is összefut minden bennem."


Grendel Lajos Pozsonyban élő felvidéki író, aki körülbelül húsz évvel ezelőtt egy író-olvasó találkozón, az egyik résztvevőtől hallott arról, hogy 1945 nyarán, a háborút követő "békeidőben" több száz pozsonyi magyart végeztek ki. Az eltitkolt tragédiáról 1998-ig nem is lehetett hallani. A Bukott angyalokban a szerző ennek az eseménynek állít emléket.

A kerettörténet nagyon egyszerű, Lőrinc felesége, Vera meghal, s a gyászoló férj Párizsban lel menedéket, ahol véletlenül találkozik egy honfitársával, aki a Párizsi Magyar Intézetben tart előadást.  Ő az Elbeszélő. A két ember egy éjszakán át tartó hosszú, megemészthetetlen beszélgetésbe kezd, mely a régmúlt időkről szól. Lőrinc elmeséli, hogy Vera tíz évvel ezelőtti halála után az apósa, Tocsek felkereste, és egy számára is hihetetlen történetet adott elő arról, hogy amikor tizennyolc évesen, 1945 nyarán visszatért hazájába, az akkor épp Csehszlovákiához tartozó Ligetfalura, akkor egy ismeretlen, Janáknak nevezett szlovák megmenti az életét. Janák felfogadja a szlovákul is beszélő magyar fiút személyi titkárának, miközben a vele hazatérő, szintén magyar bajtársait mind lemészárolják. Miféle szándékok vezérelték a férfit, istent akart játszani, szeretőt keresett, atyáskodni akart?  Tocsek egész életében a miértek után kutat, ahogy azt mi is megtudhatjuk Lőrinc elbeszéléséből. Apósa életében a megrázó történelmi fordulópontok jelentenek nagy változást, úgy, mint 1956, 1968, 1989. Ez nem csupán egy elbeszélés, hanem egy végtelen kitárulkozás, mely életgyónásba megy át. De Grendel nem áll meg itt. Nem csinál történelmi relikviát az egyénből, hanem sokkal mélyebbre megy, és az erkölcsi dilemmák sűrűjébe vezeti az embert. Amikor már megnyugodna az olvasó, hogy képes volt kvázi véleményt alkotni a hallottakról, akkor egy újabb réteget bont szét. Nem lemeztelenedés ez, hanem szétcincálás. 

Igazából engem pontosan ez a kicsit filozofikus hozzáállás fogott meg, mely egyben tükröt is tart az olvasó elé, mielőtt még véleményt merne bármiről formálni. A változás hasonló stációit járja végig  az elbeszélő is. Érdekes lépés volt a szerző részéről, az a  látszólag hanyag és kidolgozatlan húzás, melyben a történet legvégén átkeretezi az értelmezéseket, s egyben a jelent is bevonja  a nagybetűs Történelembe. Mert valóban kétféle ember van, akit figyelnek, és aki figyel. 

Jól emlékszem arra, hogy az általános iskolában, amikor terítékre került irodalomórán egy költő, akkor szisztematikusan végigvettük a verseinek nagyobb témaköreit: szerelmi költészete, tájleíró versei, politikai versei, istenes versek stb. Az istenes versek  így, vagy úgy, de mindenkinél ott voltak. Nos, ennek a kötetnek szereplői is állandóan reflektálnak a létezésüket karbantartó erőkről. Isten, lelkiismeret, erkölcs, ki az, aki figyel? Nem kis változásokon mennek keresztül, kérdés, hogy ezt nevezhetjük hitnek vagy világnézetnek? 

"Lőrinc okosabb volt, már  kisfiú korától tudott arról, hogy az Isten, ha nincs is, bizonyos esetekben nagyon is jelen van, s ő ezt úgy nevezte, hogy az Isten, akit kitalál az ember, bizonyos esetekben valósággá lesz. Szóval egyszeriben élni kezd. Olyan, mint egy Pygmalion. És attól a naptól fogva ő irányítja a cselekedeteidet, és a te dolgod vakon követni őt."

Tehát, nem csupán azért jó kézbe venni ezt a könyvet, mert megismerhetünk egy eleddig sokunk számára ismeretlen történelmi eseményláncolatot, hanem azért is, mert ismét letörölgethetjük a szemüvegünket, melyen keresztül szemléljük a dolgokat, és oly könnyen ítélkezünk mások felett. 

 

 Grendel Lajos

Hozott pontszám: 4 

Elmentél. És elnyelt  a tömeg.
Semmi. Sem visszhang, sem fénysugárzás.
De -te vagy a hazám. Hát veled
oly természetellenes a válás.

Magam vagyok- és mégsem magam,
bár nem várok hosszú levelekre.
Lelkednek csak egy hazája van,
akárhol volnál is bejelentve.

Száz repeszre robbanhatsz - minek?
Minden szavad mély hangomra válasz.
Mert egymásba születtünk mi meg.
Hazád helyett mást úgy sem találhatsz. 

 (Rimma Kazakova- Elmentél)

 

Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírvafakadt.

Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül

Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték. 

(Nagy László -Varjú-koszorú)

 

Sára Júlia-Coda

Sára Júlia elsősorban filmrendező (Egérút, Tangó, Remíz), bár immáron harmadik megjelenő kötete után, nem biztos, hogy így kellene őt aposztrofálnom.

Könyvének címe, a Coda, olasz kifejezés, melynek jelentése farok, de a zenében ciklikus zeneművek lezárásának befejezését jelöli. Ilyen értelemben életünk codája, maga a halál. 

Olvastatok már 160 oldalas verset? Mert nekem most teljesen ez volt az érzésem. Egy végeláthatatlan versfolyam, mely ömlik és bugyog, mint a láva. A rendkívül mélyről felszínre törő gondolatok tele vannak önváddal, a múlt meg nem emésztett tetteivel. A főszereplő egy padon ül, egy meg nem nevezett helyen, egy parkban. Eltelt közel hatvan éve minden terhét cipeli, az önmagába visszatérő dallamot játssza. Közben megy az idő. Valós és szimbolikus alakok haladnak el mellette. Egy szerető, egy Öregmadám, egy Éjimposztor, s egy Tornacipős, ki mindig rátekint kapucnija alól. Kajánul, s csábítón ránevet. S ő csak mondja, mondja mit tett, mit nem tett, milyen szutyok veszi körül, milyen igazságtalanságok fonják körül az életet, milyen kések merülnek el az emberben, mit metszenek ki belőlünk, mit rabolnak el, mire számíthatunk, mit nem kaptunk meg... Az ilyen  mennyiségű keserűség, ami ráadásul sokszor az obszcenitásba torkollik, óhatatlanul is lehúzza az olvasót. 

A mondatai nyersek, kopogósak: 

 

"Lenyeltem egy követ. Ezt éreztem. Fura egy érzés volt, úgy rohant meg, ahogy egy veszett állat harap bokán, hátulról, teljesen váratlanul. Le kellett ülnöm egy padra hirtelen. Nekem, aki még álmában is rohant, mindig sietett, valahonnan valahová, mennem, rohannom kellett, örökké, mindegy is volt hova..."

Talán a főszereplő hivatása miatt, aki zongorista volt, vagy a cím hatott rám, de azt éreztem, hogy egy zenedarabban vagyok. Egy kántáló, elölről hátra ringó siratóasszony kántálását hallgatom. 

Mindenképp igényes és szép írás ez, mely inkább felütéssel végződik, mint codával. 

 

Sára Júlia  

Hozott pontszám: 4 

"Gyönyörű volt, bár nem láttam az arcát, nem mertem megkérni, hogy visszanézzen, megszólalni se mertem, nem mertem többé semmit se már, csak tudom.
Tudom, hogy az volt. Még a szokottnál is gyönyörűbb. Most kellene egymást tényleg átölelni, összefordítva, összefonva egymás illatát, ami még az étkezőkocsiig is kiérződik a test tüzéből, ha végiglépkedsz a szűk folyosón, szorosan tartani, sőt megtartani egymás lelkét abban a csodamód megkaparintott, meglelt és lehazudhatatlan hűségben, ami már a sírig kitart." (25.oldal)

"...Nem ég a lámpa, nincs neon.
Gyertyát már csak a szívemben gyújtok, de le-tagadom. Sunnyogok.
Nehogy megtudja valaki, nehogy magamnak hirtelen be kelljen vallanom, hogy még esetleg lehetne kiért. Lehetne megállni kicsit. Abba-hagyni a loholást. Csak úgy élni. Csak úgy.
Bele a semmibe..."

 

 

Havasréti József -Nem csak egy kaland

Tudom, hogy már számtalanszor mondtam egy könyv értékelése kapcsán, hogy nehéz helyzetben vagyok, de most tényleg úgy érzem, hogy bajban vagyok.

Annyira távol áll tőlem ennek a könyvnek  témája, hogy ettől a ponttól kezdve nagyon gyakorlott kritikusnak kell lennie az embernek, hogy józanul felismerje az értékeket. Amik persze vannak, de ettől még nekem nem lesz jó ez az egész.

Ha most meg kellene mondanom, hogy miről szól ez a könyv, akkor még intenzívebb homlokdörzsölésbe fognék...

Adva van egy kísérleti anyag, amit csoportokon tesztelnek. Három különböző csapat van, az egyikben maguk az orvosok, pszichiáterek, egyéb asszisztencia van. A történet erre a kis közösségre fókuszál. Mivel magáról a kísérletről vajmi keveset tudunk meg, a tudományosságnak még a látszatát is nélkülözi, így én azt sakkoztam ki, hogy a tagok viszonyáról, de még inkább arról szólhat a regény, hogyan vagyunk képesek a valóságot értelmezni. Az empirikus vizsgálódás alapja, az  önmagára reflektáló személy, aki érzékeny radarjaival a legapróbb változásokra is jelez. Nos, ez itt nem így volt. A szereplők egyáltalán nem vették komolyan a feladatukat, sőt szerintem eléggé leragadtak az ösztön szintjén. Az minden esetre kiderült, hogy bárminemű vizsgálat az egyéni értelmezésből indul ki, valamint az, hogy a külső tényezők erősen befolyásolják a válaszainkat. Tehát a magánéleti problémák, az elfojtásaink, a pszichés állapotunk, ugyanúgy részei az értékelésünknek, mint az érzékelésünknek. ( Mondjuk a szerző meg sem próbálta szeparálni a kutatóit. )
A csapat egyik tagja Aron Suler, egy volt szovjet pszichiáter, akinek már a jelenléte is gyanús ebben a közegben. Így mondanom sem kell, hogy a 70-es évek Budapestjén rögtön nyomába szegődik minimum egy csinos hölgy, akit azzal bíztak meg, hogy tudjon meg minél többet Suler-ről.  A csapat tagja még Szaszkó, amolyan mindenes, nem is tudni hogy került be ide, de az már biztos, hogy az ő karaktere a lekiforrottabb, a legérdekesebb, a legizgalmasabb. Amikor a róla szóló részeket olvastam, akkor élveztem a könyvet. Itt csillogtatta meg leginkább tehetségét Havasréti József. Bárcsak erről a Szaszkóról szólt volna az egész regény! 

A másik mindenképp kiemelendő vonása a könyvnek, maga a hangulat.  Ahogy mondtam, az 1970-es évek elején járunk Budapesten, amikor  minden kis csoportosulás valami titkot sejtetett. Az okkultizmus, a kabbala, a varázsgombákkal való kísérletezés, az alternatív zenék és miegymás világa ez, mely a kommunizmus agysorvasztó valóságában, sokak számára az egyetlen  kitörési lehetőség lehetett. De nem csak ezek az alternatív csoportosulások voltak korhűen bemutatva, hanem a nyolcadik kerület minden nyomorával együtt jól tükröződött vissza. A gyermekvédelem hiánya, a zugárusok mesterkedése, az érvényesülési lehetőségek sablonszerűsége, mind hozzátettek valamit a tökéletes megjelenítéshez.
Ez a két erős pillére a könyvnek, nem is értem, hogy veszhetett el így minden? Számomra szétesős, céltalan volt ez az alkotás. Még a műfaji behatárolásával is gondban vagyok. Kémregény, okkultizmus, korrajz, viselkedéstudomány, sci-fi? Vagy mind együtt, és ilyen értelemben ez egy remek kis ötvözet?

 

Havasréti József (Fotó: Velősy Gabriella)

 

Hozott pontszám: 3

 

Otar Cselidze- Az ezeregyéjszaka leveleiből

"...Az idő gyógyulást ígér nekem:

őrá bízom a leveleket, látod.

Majd küszöbödön váratod szegényt,

aztán az ajtódat sarkig kitárod.

...Mért nem óvjuk vigyázva a reményt?

... Csak füst és szél, csak füst és szél van köztünk,

mint egy éve, mint kétszáz éve már,

s azóta is. Kint füstbe, szélbe veszve

a népes utcák. Élnek, zengenek.

Levelet írok. Villamos döng messze,

s nevetnek, azért is, az emberek.

Minden utat behord a fájdalom.

Másé lettél, te, akit én szerettem.

S én írok. Mulatságos, mondhatom.

Hány éve már, hogy nem váltasz meg engem!

Hol vagy? Hány éve nem felelsz nekem!

Majd egy csavargó szellő erre lebben,

elsodorja hozzád a levelem.

Száll a levél, mint az égi madárka,

a házak fölött, a városon át,

S mint öngyilkos, a rohanó Kurába

a Veri-hídról leveti magát.

Ősz van bennem, ősz.

Arcomon szeptemberi árnyak.

Nézz rám egy percre csak

valahára!

S akkor, mint egy boldog pojáca,

futok hozzád, szökdelve járok,

egy szál pilládon  beszállok a lángba.

Tűnődve, öregesen ballag el sok-sok évem,

szívem, mint gyertya, fogy, olvad.

Egyszer találkozunk még 

valahol egy járdszélen, 

akkor majd elkiabálom

minden jaját a fájdalomnak.

Változik minden;

a hangok, az érzések, az öltözetek.

Csak én írom a sok levelet,

mint azelőtt.

Akár a rabszolga, minden percnyi reményt összegyűjtögetek,

gúny és szidalom  közt kuporgatom az időt.

Nem pazarlok el egyetlen idő-szilánkot,

még álmaim sem teltek haszontalanul.

Elfelezem veled majd kincseimet,

a sok rólad szőtt álmod 

egyszer, valamikor.

Majd akkor elmondom sok nyugtalan éjem,

szememről a kötés leszakad,

a lelkem előtted kétfele tépem,

S két nap telik el huszonnégy óra alatt.

Megduplázódnak az órák, hónapok, évek,

a fájdalom és a harag,

a megszámlálták lépcsők meg a veszteségek,

S kettővel kell szorozni életkoromat már,

kezem alatt a néma billentyű egyre kevesebb lesz.

Állunk a hold alatt a szélben,

más-más úton.

Miért hallgatsz?

Miért nem köszöntesz

ezen a váratlan-keserű

jubileumon?

(Részlet)

Marstrand-Jørgensen, Anne Lise - Hildegard ​II.

 

 "Hildegardnak könny szökik a szemébe, mert az énekszónak időnként sikerül áttörnie a közte és a világ között emelkedő falat. Amikor a nővérek eltalálják a hangot, mintha egyetlen hatalmas száj énekelne. Lányai angyallá változnak, a zene mindent megszüntet, ami elválasztja az egyik embert a másiktól, és a levegő reszketni kezd a hangoktól, az arcok és a kezek egybefolynak a fénnyel meg az árnyékkal, a ruhák, a kőpadló, a gyertyatartók és a por előbb feloldódik, hogy aztán egyetlen dobogó szívvé egyesüljön, amely egy pillanatra eggyé válik a mennyel. A pompázatos dal odaadóan és alázatosan meghajol, körbeveszi és a mennyben röpíti a szavakat."

Hildegard von Bingen látomása, Isteni művek könyve (Liber Divinorum Operum) Az isteni művek könyve misztikus kozmológia. Hildegárd a Világmindenség középpontjába helyezi az embert, a mikrokozmoszt, aki a jó és a rossz tudójaként felelősséggel tartozik mindenért. Jó döntései megőrzik a makrokozmosz rendjét, rossz döntései a káoszt idézik elő

1985-ben hallottam először, az akkor még nem szentként emlegetett Benedek-rendi nővérről, Hildegard von Bingenről. Sajnos már nincs meg az az iromány, ami kézen-közön terjedt akkoriban. Otthon, írógépen bepötyögött vaskos kötet volt, ami egy alternatív gyógymódról, a reflexológiáról szólt. Abban az írásban találkoztam először a középkor gyógyító nővérével, akit 2012-ben Benedek pápa avatott a szentek sorába. Talán éppen ez a momentum ihlette a szerzőt, hogy regényes formában megelevenítse a középkor kiemelkedő személyiségét.

Az 1098-1179-ig élt német apátnőnek számos látomása volt, melyben az "Eleven Fény"-nek nevezett isteni jelenség több feladattal bízta meg. Ebben a kötetben Jørgensen abba az időszakba vezet el minket, amikor Hildegard-nak a kolostoralapítás víziójáról kell beszámolnia elöljáróinak, illetve az azt követő életéről. Valóban a nővér 1147-ben elhagyta az őt eddig befogadó disibodenbergi apátságot, és Rupertsbergen felépítette  kolostorát. Számos írást hagyott maga után, melyek egyrészről a látomásainak az iratai, a könyvben Scivias-nak nevezik, másrészről a gyógyítások könyvei, és harmadrészt liturgikus énekek és egy egyházi színjáték (Ordo virtutum). Ezen írások segítségével jól nyomon követhető Hildegard egész élete, ugyanakkor tevékenysége annyira zavarba ejtőnek minősült akkortájt, hogy több egyéb dokumentum is beszámol róla.

A dán írónő egy autentikus középkori bencés apátságba varázsol minket, ahol az első jelenéseket kapja az akkor már nem éppen fiatal szerzetesnő, Hildegard. Már maga az a tény is furcsa, hogy egy apátságon belül élnek szerzetesek és szerzetesnők együtt. Ezt a kényszermegoldást, és az azzal járó kellemetlenségeket nagyon jól érzékelteti a szerző, s logikus lépésnek tűnik az, hogy a nőknek el kell menni. Az már sokkal zavaróbb, hogy a többnyire nemesi származású hölgyek a rendbe való belépésükkor adományozott hozományukat is magukkal akarják vinni az új kolostorba. De Hildegard megállíthatatlan, az Eleven Fény mellette áll, ölében tartja és vezeti. 

Jørgensen könyvében rendkívül érzékenyen mutatja be azokat az érzéseket, amikkel Hildegardnak is számolnia kell. A szerző a szeretetnek egy nagyon ritka, és különleges formáját tárja az olvasó elé, amire a mi nyelvünkben nincs is szó. Hildegard két személy iránt érez erős elköteleződést, ami az imádságos szeretetnek, a szerelmi érzékenységnek és az Isten hitük közös gyökeréből fakadó szeretetnek az elegye. Az olvasó a maga világi formájában várja ezeknek a kapcsolatoknak a fejlődését, amit viszont nem kap meg. 

A másik erős motívum, amit a szerző kiemel a könyvében, az a nők szerepe a középkorban, illetve, hogy milyen csatákat kellett megharcolnia egy nőnek, ráadásul a katolikus egyház férfias környezetében. Jørgensen itt azt is bemutatja, hogy milyen szerepet vállalt  Hildegard I.Frigyes (Rőtszakállú Frigyes) császársága alatt, illetve azt a lelki terhet is ábrázolja, amit a szerzetesnő él meg a gnosztikus tanításokkal szemben. De nem csak a tévtanítók ellen lép fel, hanem a  katolikus egyházon belül megjelenő elpuhulásokkal szemben is. 

Nagyon érdekesek voltak a zenei életet bemutató részletek a kötetben. Hogyan születik meg  egy dallam, egy szöveg, hogyan ültetik be a nővérek ezeket a mindennapjaikba akkor, amikor szigorú regula szabályozta még ezek használatát is. Nem szeretnék elmenni a gyógyítással foglalkozó részletek mellett sem. Mindig megdöbbent a medicina születése, a látszólag eszköztelen orvoslás. 

Úgy érzem, hogy Anne Lise Jørgensennek sikerült jól elmesélnie ennek a kivételes nőnek az életét és szerepét a történelem látszólag csendesebb színpadán. 

Hozott pontszám: 5 

Kedvenc karakter: Volmar 

 

Anne Lise Marstrand-Jørgensen

 

Őszi Haiku

Véraláfutás

Falon vadszőlő cikáz',

Hűvös sóhaj: ősz.