Sára Júlia-Coda

Sára Júlia elsősorban filmrendező (Egérút, Tangó, Remíz), bár immáron harmadik megjelenő kötete után, nem biztos, hogy így kellene őt aposztrofálnom.

Könyvének címe, a Coda, olasz kifejezés, melynek jelentése farok, de a zenében ciklikus zeneművek lezárásának befejezését jelöli. Ilyen értelemben életünk codája, maga a halál. 

Olvastatok már 160 oldalas verset? Mert nekem most teljesen ez volt az érzésem. Egy végeláthatatlan versfolyam, mely ömlik és bugyog, mint a láva. A rendkívül mélyről felszínre törő gondolatok tele vannak önváddal, a múlt meg nem emésztett tetteivel. A főszereplő egy padon ül, egy meg nem nevezett helyen, egy parkban. Eltelt közel hatvan éve minden terhét cipeli, az önmagába visszatérő dallamot játssza. Közben megy az idő. Valós és szimbolikus alakok haladnak el mellette. Egy szerető, egy Öregmadám, egy Éjimposztor, s egy Tornacipős, ki mindig rátekint kapucnija alól. Kajánul, s csábítón ránevet. S ő csak mondja, mondja mit tett, mit nem tett, milyen szutyok veszi körül, milyen igazságtalanságok fonják körül az életet, milyen kések merülnek el az emberben, mit metszenek ki belőlünk, mit rabolnak el, mire számíthatunk, mit nem kaptunk meg... Az ilyen  mennyiségű keserűség, ami ráadásul sokszor az obszcenitásba torkollik, óhatatlanul is lehúzza az olvasót. 

A mondatai nyersek, kopogósak: 

 

"Lenyeltem egy követ. Ezt éreztem. Fura egy érzés volt, úgy rohant meg, ahogy egy veszett állat harap bokán, hátulról, teljesen váratlanul. Le kellett ülnöm egy padra hirtelen. Nekem, aki még álmában is rohant, mindig sietett, valahonnan valahová, mennem, rohannom kellett, örökké, mindegy is volt hova..."

Talán a főszereplő hivatása miatt, aki zongorista volt, vagy a cím hatott rám, de azt éreztem, hogy egy zenedarabban vagyok. Egy kántáló, elölről hátra ringó siratóasszony kántálását hallgatom. 

Mindenképp igényes és szép írás ez, mely inkább felütéssel végződik, mint codával. 

 

Sára Júlia  

Hozott pontszám: 4 

"Gyönyörű volt, bár nem láttam az arcát, nem mertem megkérni, hogy visszanézzen, megszólalni se mertem, nem mertem többé semmit se már, csak tudom.
Tudom, hogy az volt. Még a szokottnál is gyönyörűbb. Most kellene egymást tényleg átölelni, összefordítva, összefonva egymás illatát, ami még az étkezőkocsiig is kiérződik a test tüzéből, ha végiglépkedsz a szűk folyosón, szorosan tartani, sőt megtartani egymás lelkét abban a csodamód megkaparintott, meglelt és lehazudhatatlan hűségben, ami már a sírig kitart." (25.oldal)

"...Nem ég a lámpa, nincs neon.
Gyertyát már csak a szívemben gyújtok, de le-tagadom. Sunnyogok.
Nehogy megtudja valaki, nehogy magamnak hirtelen be kelljen vallanom, hogy még esetleg lehetne kiért. Lehetne megállni kicsit. Abba-hagyni a loholást. Csak úgy élni. Csak úgy.
Bele a semmibe..."