Havasréti József -Nem csak egy kaland

Tudom, hogy már számtalanszor mondtam egy könyv értékelése kapcsán, hogy nehéz helyzetben vagyok, de most tényleg úgy érzem, hogy bajban vagyok.

Annyira távol áll tőlem ennek a könyvnek  témája, hogy ettől a ponttól kezdve nagyon gyakorlott kritikusnak kell lennie az embernek, hogy józanul felismerje az értékeket. Amik persze vannak, de ettől még nekem nem lesz jó ez az egész.

Ha most meg kellene mondanom, hogy miről szól ez a könyv, akkor még intenzívebb homlokdörzsölésbe fognék...

Adva van egy kísérleti anyag, amit csoportokon tesztelnek. Három különböző csapat van, az egyikben maguk az orvosok, pszichiáterek, egyéb asszisztencia van. A történet erre a kis közösségre fókuszál. Mivel magáról a kísérletről vajmi keveset tudunk meg, a tudományosságnak még a látszatát is nélkülözi, így én azt sakkoztam ki, hogy a tagok viszonyáról, de még inkább arról szólhat a regény, hogyan vagyunk képesek a valóságot értelmezni. Az empirikus vizsgálódás alapja, az  önmagára reflektáló személy, aki érzékeny radarjaival a legapróbb változásokra is jelez. Nos, ez itt nem így volt. A szereplők egyáltalán nem vették komolyan a feladatukat, sőt szerintem eléggé leragadtak az ösztön szintjén. Az minden esetre kiderült, hogy bárminemű vizsgálat az egyéni értelmezésből indul ki, valamint az, hogy a külső tényezők erősen befolyásolják a válaszainkat. Tehát a magánéleti problémák, az elfojtásaink, a pszichés állapotunk, ugyanúgy részei az értékelésünknek, mint az érzékelésünknek. ( Mondjuk a szerző meg sem próbálta szeparálni a kutatóit. )
A csapat egyik tagja Aron Suler, egy volt szovjet pszichiáter, akinek már a jelenléte is gyanús ebben a közegben. Így mondanom sem kell, hogy a 70-es évek Budapestjén rögtön nyomába szegődik minimum egy csinos hölgy, akit azzal bíztak meg, hogy tudjon meg minél többet Suler-ről.  A csapat tagja még Szaszkó, amolyan mindenes, nem is tudni hogy került be ide, de az már biztos, hogy az ő karaktere a lekiforrottabb, a legérdekesebb, a legizgalmasabb. Amikor a róla szóló részeket olvastam, akkor élveztem a könyvet. Itt csillogtatta meg leginkább tehetségét Havasréti József. Bárcsak erről a Szaszkóról szólt volna az egész regény! 

A másik mindenképp kiemelendő vonása a könyvnek, maga a hangulat.  Ahogy mondtam, az 1970-es évek elején járunk Budapesten, amikor  minden kis csoportosulás valami titkot sejtetett. Az okkultizmus, a kabbala, a varázsgombákkal való kísérletezés, az alternatív zenék és miegymás világa ez, mely a kommunizmus agysorvasztó valóságában, sokak számára az egyetlen  kitörési lehetőség lehetett. De nem csak ezek az alternatív csoportosulások voltak korhűen bemutatva, hanem a nyolcadik kerület minden nyomorával együtt jól tükröződött vissza. A gyermekvédelem hiánya, a zugárusok mesterkedése, az érvényesülési lehetőségek sablonszerűsége, mind hozzátettek valamit a tökéletes megjelenítéshez.
Ez a két erős pillére a könyvnek, nem is értem, hogy veszhetett el így minden? Számomra szétesős, céltalan volt ez az alkotás. Még a műfaji behatárolásával is gondban vagyok. Kémregény, okkultizmus, korrajz, viselkedéstudomány, sci-fi? Vagy mind együtt, és ilyen értelemben ez egy remek kis ötvözet?

 

Havasréti József (Fotó: Velősy Gabriella)

 

Hozott pontszám: 3