Ólafsdóttir, Auður Ava - Hegek

Az izlandi irodalom egyik gyöngyszeme ez a kötet, öröm volt olvasni. 

A negyvenkilenc éves Jónás áll a történet középpontjában, meztelenül, egy testére tetovált, fehér tavirózsával szíve fölött. Ha most semmi mást nem írnék erről a könyvről, csak ennyit, már akkor is elmondtam volna mindent a  regényről. 

Mert itt van ez az önmagát megmutató, kitárulkozó férfi, magányosan, kifosztottan, egyetlen kincsével, egy "Vatnalilja"-val, azaz tavirózsával. És most ezt a virágot is elbitorolták tőle. 

Semmije sem maradt, boldogtalan, ezért elhatározza, hogy megöli magát. 

De még teljes kiábrándultságában is arra gondol, hogy ne ártson az itt maradóknak, ezért alaposan kitervel mindent. Elmegy a szomszédhoz kölcsönkérni egy vadászfegyvert, de sehogy sem áll össze a terv, így mégis az akasztás mellett dönt. Ennek pedig az lesz a legtökéletesebb kivitelezési módja, ha elutazik, és nem hazájában, hanem mondjuk egy háborús övezetben vet önkezével véget életének. De a veszteség sújtotta vidéken eltörpülni látszanak sebei és a  lelkét beborító hegek. Nagy fordulatot vesz itt minden. 

A tökéletes akasztás kelléke egy jó kampó, s ehhez nem árt, ha az embernek van egy fúrógépe. De fúrni nemcsak kampót lehet.... Amikor az idegen országban felfedezik kincseket érő szerszámait, és egyébként is férfi- és kézhiányban szenvednek, akkor Jónás el kell hogy napolja öngyilkosságát. S megtörténik a csoda, amit remélni sem remélt:

"Ahelyett, hogy megszűnsz létezni, lehetnél inkább valaki más."

Hirtelen szükség lesz rá, megtalálja a helyét, számítanak rá, értéknek tartják a férfit. 

Ha csupán a cselekményt nézzük, akkor még komikusnak is tűnhet az egész. Annak ellenére, hogy így leírva talán tényleg az, valójában nem nevetgél az ember olvasás közben. Ugyanis valami egészen más köti le a figyelmét, nevezetesen a regény csodálatos lírai hangneme. Minden szálkássága mellett átható módon láttatja főhősét a szerző. A durva felületű deszka mellett csenden hullik alá a jó illatú forgács. Az ellentétes pólusok egymásmellettisége jellemző a háborús vidékre is, ahol szintén összetapad a legdurvább kegyetlenség  az emberség gesztusaival. A felállás mozdulatába rögzült éppen a vidék, amikor megjelenik érthetetlen módon ez a titokzatos férfi. Háborús vidékre nem érkezik ok nélkül az ember, ide nem jönnek csak úgy pihenni.

Innen viszont mindkét fél, egymást segítve  képes lesz majd felállni. 

Nem mondom, hogy tökéletes darab lenne a kötet. Sajnos a külföldön játszódó jelenetek kissé fénytelenek lettek, sok bennük a sehova sem vivő út. Vártam, hogy értelmet leljen jó pár részlet, ami nem történt meg.
Összességében mégis a történet hangneme maradt meg bennem, szép mondatai, beszédes nevei. 

Ajánlom, hogy aki szeretné elolvasni a könyvet, az kezdje a 196. oldallal, ahol az izlandi nevek jelentése van leírva, én örültem volna, ha ezeket tudom. 

Hozott pontszám: 4/5

Auður Ava Ólafsdóttir

"Jóllehet erdő vagyok és sötét fák éjszakája: ámde rózsalugasra is lel ciprusaim alatt, kit sötétségem el nem ijeszt"

"Egészen ledermedtem, amikor a bába odahozta nekem, és megmutatta, hogyan kell tartani, burkot formálva a kis test köré. Életet tartottam a karomban, a világ legtörékenyebb dolgát, és közben arra gondoltam, hogy tovább fog élni, mint én. (. .)
Február 29. Tovább fog élni, mint én. A szemhéja olyan, mint egy átlátszó lepkeszárny."

"Államnak azt nevezem, ahol a lassú, közös öngyilkosság neve – „élet.”  

Gyurkovics Tibor - Azúr

Mennyire találkoztunk? Eléggé. De megérteni ezt még később fogom.

Azúr versek nem a kék égről, a gondtalanságról, felüdülésről szólnak, hanem az Úrral való találkozásokról. Istenes versek az élet alkonyáról. Rövidek, velősek és őszinték. Nem is megítélni óhajtom a költeményeket, a pontjaim a találkozásunk mértékét fejezik ki.
Gyurkovics Tibor zömében 2006 körül írt verseit tartalmazza a kötet, mely egyrészt az Istennel való kapcsolatába enged be minket, másrészt a szandai életének pillanataiban részesedhetünk, harmadrészt pedig itt vannak a madarak.
Fájóan kifejezőek, hiányokról árulkodnak és a vágyról, hogy még nagyobb átfedésben létezzen teremtőjével. 

"Már nem azt mondom amit akarok
már nem is az „vagyok aki vagyok”
istentelenül lettem Istené
azáltal hogy az Isten elhagyott."
(Nem-Isten)

Ez az elhagyatottság az élettől távolodás része ugyan, de fájdalmát akármilyen szép is, nehéz elfogadni.

"Az ember végül egyedül
akar meghalni menekül
szerelmei szerettei
az egész élete elől
amikor majd nem létezem
senki se fogja a kezem!"

írja a Finis című versében. A kötetet áthatja a melankólia, a szép, azúros színek talán csak a vége felé akadnak, ahol sokasodnak a madarak, de a magány az most már megmarad.

Hozott pontszám: 4/5 

 Gyurkovics Tibor

1931-2008.

Backman, Fredrik - Hétköznapi szorongások

Van Backmannak egy olyan képessége, hogy megtalálja minden emberben a jót. A köteteiben ez biztosan így van. Elvetemült megszállottsággal veti bele magát az élet legsötétebb bugyraiba, hogy gyöngyhalász módjára kiemelje onnan az értéket. Ez a negyedik olvasásom tőle, az eddigiekre ez mindenképp jellemző. A Hétköznapi szorongások egy, a korábbiakhoz képest sokkal összetettebb, többszereplős dráma, ahol a szerző ismét csak arra tett fel mindent, hogy az emberek jók. Így aztán óhatatlan, hogy ne telítődjünk ezzel a fene nagy jósággal. Mindenkinél máshol van  befogadóképességének határa, nekem ez már sok volt, és sajnos áthajlott a giccsességbe. Holott nagyon tetszett a történet, az összekapcsolódások, a humora, az összes karakter a maga sajátosságaival, de együtt, tényleg túl habos lett. 

Egy szilveszter előtti napon, szokatlan módon lakásbemutatót tartanak  Svédország egyik kisvárosának lakásában, amikor az eladásra szánt ingatlanba hirtelen beront egy menekülő rabló. A közeli bank kirámolása kudarcba fulladt, és a maszkos támadó jobb híján a szemközti házba menekült, ahol furcsa társaság verődött össze. A rablás gyorsan túszejtéssé avanzsál, majd a hosszú együtt töltött idő alatt csoporttá fejlődnek a jelenlévők. Ez a fejlődés pedig a kitárulkozás, a megismerkedés és egymás elfogadásán keresztül képes megvalósulni. Ebben a történetben semmi sem szokványos, ezt elárulhatom. Még az a két rendőr sem, aki a túszok kimenekítésén dolgozik. Jack és Jim ugyanis apa és fia, feleség illetve anya nélkül maradt páros. Ahogy halad a történet hol a rendőrök szemszögéből, hol a lakásban levők oldaláról láthatjuk az eseményeket. Ezek pedig egy tíz évvel korábbi öngyilkossághoz vezetnek vissza, melyben többen is érintve lehettek a társaságból. Valahol itt lép be számomra a történet mondandójának veleje: 

"Idegenek vagyunk, elmegyünk egymás mellett, a te szorongásod egy pillanatra hozzáér az enyémhez, a kabátjaink szövetszálai egyetlen pillanatra összegabalyodnak valahol egy járdán, a tömegben. Sosem derül ki igazán, mit teszünk a másik ellen, a másikkal, a másikért."

A könyv alapvetése, ahogy a címből is kiderül, hogy mindannyian szorongunk. Ez a felépülés része a dolognak, de van egy kezelési, illetve visszabontási fázis is, ez pedig a kötet másik üzenete. Hogyan bánjunk el hétköznapi szorongásainkkal? Nincs ebben semmi útmutató, Backman nem egy coach alakjában tűnik fel, nem áll szándékában oktatni, egész egyszerűen bemutatja a dolgok természetét a  közösség erejében, a kapcsolatok ápolásában. 

Nagyon tetszik az, ahogyan ezzel a rendkívül egyszerű dologgal megkínál. Felsorakoztat egy maroknyi kis szárnyaszegett embert, akik valahol mind sérültek. Hozza a hazugságba menekülő nőt, a szinte betegesen szorongó gazdagot, a látszatot manipuláló feleséget, a magát feleslegesnek tartó férfit, a mellőzött színészt, a kompenzálókat, elfojtókat, beleteszi őket egy kalapba - avagy egy túszdrámába- jól összerázza őket, és amikor egymásra néznek felocsúdva szédületükből, kiderül, hogy összetartoznak. Összeköti őket a múlt egy része, vagy a jövő felé kell együtt lépniük. Azok a bizonyos szövetszálak, azok tehetnek mindenről. 

Az utolsó lapokon is képes Backman megmutatni, mennyire szoros is ez az összetartozás.

Nagyon jól esett ismét hallani a szerző sajátos szavait, az ő gondolataiban merítkezni. Habár a kötet szorongásról, meg öngyilkosságról, elrontott bankrablásról és túszejtésről szól, mégis inkább képes komikum, mint tragédia lenni. A szövegbe csempészet humor emészthető csomagolásba burkolta a hétköznapok elvárásának küzdelmét. Biztosan maradandó olvasási élményt adott a kötet, nem fogom egykönnyen elfelejteni, de túlírtnak érzem. Ettől függetlenül sokaknak fog tetszeni, hiszen a benne szereplő egyedi történetek önmagukban is szépek. 

Hozott pontszám: 4

Kedvenc karakter: Estelle (régen rendszeresen írtam kedvenc karaktereket, de mostanság nem tudtam választani)

"Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.
Mert hihetetlen, hogy manapság mi mindent meg kell tennie az embernek!"

"A legnehezebb dolog a halál után a nyelvtan, az igeidő. Hogy már nem lesz dühös, amiért új kanapét vett a megkérdezése nélkül. Nem lesz. Nem tart hazafelé. Ő csak volt."

(...és nem csak a halálban, de minden veszteségben ez a legnehezebb...minden elengedésben...)

Háy János - Ne ​haragudj, véletlen volt

Karanténnapló

Az emberek egy jelentős része szeret naplót írni. Mindenféle stílusban, terjedelemben, tartalommal összegzésre kerülnek a nap, a hét eseményei. Megvan ennek a maga értelme. De mi a helyzet akkor, amikor  azért írunk naplót, mert pont, hogy nem dübörög mellettünk az élet, épp nem a sűrűjében vagyunk, hanem valami egész másban? Az újfajta élmények rögzítése ugyanazzal a jelentőséggel bírhat a későbbiekben, amikor ködös emlékeink homályában kutakodunk majd, hogyan is volt a koronavírus járvány idején, a karantén alatt? Mindenki átkapcsolt másfajta sebességbe, új tapasztalatai születtek, egyszerűen átrendeződtünk.

Háy János ezt az átrendeződési folyamatot vizsgálta magában és közvetlen környezetében, amikor naplót kezdett vezetni a márciusi kijárási korlátozások kezdetétől fogva. Egy előre nem tervezhető esemény hatása.

Mi van a mélyben? 

Nekem tetszettek azok a dolgok, amiket talált és felhozott, megmutatott nekünk. Nem világmegváltó gondolatok! Dehogy! Egészen egyszerű töprengések, emlékek, összefüggések és mélázások ezek. Néha egy füves könyv egyszerű bölcsességei, olykor sima naplójegyzetek stílusában, de néha bizony azt hittem, hogy egy születő regény történetei kerekednek a sorok között. 

Érdekes töprengések voltak számomra a szerző gondolatai, és kifejezetten örültem, hogy csak érintőlegesen, vagy még úgy sincs utalás a közéleti hírek hullámzásaira. Nem akart általános konklúziókat levonni, nem állt szándékában a nagy népi életérzést visszatükrözni, semmi pánikkeltés, csupán személyes bejegyzések. 

A leírtak egyrészt kapcsolódnak a saját családi élet eseményeihez, de tanúi lehetünk például a húsvéti ünnepkör egyéni hangjának. Ez kifejezetten érdekelt, hogy Háy János hogyan élte meg ezeket. Egyáltalán hogyan lehetett megélni?

Tartalmilag tehát kalandozunk imitt-amott, teljesen simán gördülnek be a szövegbe a múltbeli emlékek, valahogy  április 4-e hajdani jelentőségére is felfigyelhettünk ebben a viszonylagos csendben. A visszahúzódzkodás természetesen ott van a sorok között. Minden tekintetben. Ezért az élménymegosztásért mindenképp érdemes elolvasni a karanténnaplót. 

Mint minden napló, így ez is intim. Egy belső körbe, egy belső világba engedi be a szerző olvasóját ilyenkor. Háy János úgy tud személyes lenni, hogy közben mégsem az. Talán azért, mert az igazi félelmek, aggodalmak és érzések nem kapnak szerepet. Az igazi hangsúly a szellem palotájába történő bebocsáttatáson van. Picit részlegesnek érzem a megismerést így. Természetesen nem elvárható, hogy bárki is kiadja magát mélyebben, mint ahogy szeretné, de azért még hiányozhat. 

Kicsit aggódva vettem kézbe a kötetet, hiszen van rengeteg dolog, amit nem akarok hallani, olvasni az elmúlt időszakkal kapcsolatban, de megnyugtatok mindenkit, ez a könyv csak alcímében viseli magán a "karantén" jelzőt. Van benne korlátozás, vagy még inkább korlátozódás, de nem zavaró, elviselhetetlen mértékben. Mindannyian jelentőségteljes dolgokat tapasztaltunk meg március óta, érdekes összevetni ezeket a szerző gondolataival. Egy csendes értékelésnek, egy új látásmód beengedésének kitűnő tárgya lehet a kötet.

Hozott pontszám: 4/5 

Háy János 

 Fotó: Valuska Gábor

"Mindig úgy gondoltam magamra, hogy nem vagyok különb másoknál, de mindig szerettem volna különb lenni az aktuális minőségemnél."

"Felelős vagyok a világ egy kicsiny darabjáért. És nem is olyan kevés dolog van azon a világdarabkán. Van ott előkert, lakás, munka, gyerekek és a testem, meg valami olyasmi is, ami túl van a testen."

"A második kávét iszom, amikor eszembe jut, hogy nem vettem be a vérnyomáscsökkentőt."

Sándor Iván - Amit a szél susog

Sándor Iván nem adja könnyen magát, bár azt hihetjük. A látszólag lazán szerkesztett szöveg mögött minden bizonnyal tudatos tervezés áll, már csak rá kell érezni, össze kell valahogy pattintani a láncszemeket ebben a vékonyka, de annál súlyosabb kötetben.

Z.,  az idősödő író egész Európát átívelő utazását a falitábláján megjelenő cédulák, képek ihletik. A Klotild Palota elől indulva eljut Leszboszra, Londonba, Párizsba, Bécsbe, hogy régi emlékeinek helyszíneit végigjárja. Utazásainak alakulását három ember határozza meg egy történész, egy zeneesztéta és egy görög filmrendező. Mindhárom ember, sőt mind a négyen egy-egy művészeti nyelv megszólaltatói. Véri Márton a Történelemtudományi Intézet munkatársa a belvárosi szórakozóhelyek múltját kutatja, illetve az emlékezet és a felejtés jelenségét a huszadik században, amikor belebotlik Z-be. Mint kiderül, ők már korábban is találkoztak egy konferencián, ahol hasonló súlyos dolgokról beszélgettek, nevezetesen a  "vakságról". Másik művészünk a görög Jórgosz, aki éppen múltfeldolgozó filmet forgat, amikor terroristák lerombolják Bél templomát. George Steinfeld, a zeneesztéta Arnold Schönberg munkásságát kutatja művei tükrében. Valahogy ez a szál érintett meg leginkább, de egyáltalán nem hangsúlyosabb, mint a többi. A korábban olvasott Florian Illies- 1913 című könyvét juttatta eszembe, ahol a zeneszerző szintén kiemelt helyen szerepelt.

 "És most tessék, egy egész esztendő a baljós szám jegyében telik majd! Schönberg szeptember 13-án született, és egész életében attól rettegett, hogy 13-án, egy pénteki napon fog meghalni. De minden hiába. Arnold Schönberg csakugyan 13-án, egy pénteki napon halt meg (de csak 1913+38-ban, vagyis 1951-ben)" (Florian Illies-1913)

A Schönberg  kutató szerint a Mózes és Áron című opera rámutat a "modern színház, a teológia és a nyelv hatástalanságára". Talán ezen a ponton tud belépni a művészet, mely  a maga eszközeivel próbál megjeleníteni akkor, amikor "a szavak cserben hagynak".

A huszadik század egyéni és társadalmi tragédiáiból bőven meríthet bárki, Sándor Iván kiemelései egy  szabad asszociáció eredményének tűnhetnek. Ezen a ponton éreztem azt, amivel kezdtem, hogy nem adja magát könnyen a szerző. Számomra nem annyira egyértelmű, hogy miért pont ezek az események, ezek a helyszínek kerültek be a regénybe. Lehet, hogy nincs is  jelentősége, de a mű tökéletességéhez, nekem hiányzott ennek összeillesztése.

Maga Sándor Iván is az írói művészeti alkotás egyik eszközét alkalmazza művében, amikor sűrűn egymás mellett futtat több szálat, egybemosva az időt és  a helyszíneket. Formabontásának, ennek a nagy tér és időbeli összeölelkezésének eszköze a központozás hiánya, a megszokottól eltérő írásmód. Első érzésem a regénnyel kapcsolatban ez a nagy összeolvadás volt, ahogyan egy idős ember tekint vissza múltjára, és ahogy némileg érvényét veszti minden tagolódás. Ennek oka talán az is, hogy a kötet a szerző 90. (!) születésnapjára jelent meg. Bár Sándor Iván tagadja, hogy önéletrajzi ihletettségű lenne könyve, de én, mezei olvasó, azért óhatatlanul összekapcsolom mondandóját, mely mindenképp egy nagy korszak életérzését jeleníti meg. Ez a friss, megújuló gondolkodásmód, a kísérletezés ezen útja -ami sokkal inkább a hangjukat kereső ifjú írópalánták jellemzője-, nagy tiszteletet ébreszt bennem.

Sikerült egyedi hangot adnia annak, amit számára a szél susog.

Hozott pontszám: 4

"tudja Anna, mondta egy idő után, keresem a szellem helyét a világban, én nem találom. Az emberiség egy ideje megszűnt gondolkodni, csak nem vettük észre
olyan nincs, hogy emberiség, emberek vannak, sokfélék…
maga nagyon okos. Lehet, hogy ezért menekültem innen"

"Z. nem hitt abban, hogy a múlt a régi formáiban tér vissza, de úgy érezte, mintha nem létezne az idő, és a múlt jelen idejű változataiban él, a folytonosság megszakíthatatlan, élők és holtak közös térben bujkálnak."

 Sándor Iván

Fotó: Szabó J. Judit 

Márquez, Gabriel García - A ​bölömbikák éjszakája

Hirtelen felindulásból, abszolút nem tervezett olvasás volt ez, de én mondom, jó ez néha.  Nézzük, hogy miért is? 

Márquez-zel mindenkinek van kapcsolata. Vagy olvasott tőle, vagy tervezi már, vagy látta valamelyik könyvének filmes adaptációját. Érdekes módon, nekem leginkább érzések maradtak meg a könyvei után, nem a cselekményre, hanem a hangulatra emlékszem. 

A bölömbikák éjszakája elbeszéléseket tartalmaz, hosszabb-rövidebb írásokat, melyek középpontjában a kolumbiai poros falu áll, az egyszerű ember, az olykor láthatatlanul pici vágyával.

Az írásokra nem a mozgalmas események a jellemzőek, inkább az olykor már fullasztóan intenzív hangulat.  Mindvégig egy mézsűrűségű atmoszférát érzékeltem. Pedig ez egy olyan távoli világ, olyan távoli képkészlettel, és mégis zseniálisan tapintható minden. Nem tudom, hogyan érte el a szerző, hogy ne csak el tudjam képzelni a leírtakat, de oda is tegyem a hangsúlyt, ahová ő tervezte?

Az elbeszélések nem összefüggőek, mégis én személy szerint éreztem bennük egy összekötő erőt. Volt mindegyikben egy pici jel, egy hasonlóság, ami felbukkant a következő írásban. Hogy ez tudatos szerkesztés eredménye volna, nem tudom, de ettől még masszívabb lett, az amúgy is tömör kötet. 

Márquezt olvasni egy élmény. Szívesen szétbontanám és analizálnék benne mindent, mert ő zsigerileg olyat tudott, amiből minden író ember tanulhat. 

A történetek egytől egyik remekművek, nem kétséges. Voltak azonban kedvenceim, amik még inkább kiemelkedtek. 

Az egyik "A mi falunkban nincsenek tolvajok" című írás, amely minimalitásában is maximális. A végtelen nincstelenség szimbóluma ez a történet, ahol három biliárdgolyó ellopása olyan szélsőségeket tud előidézni az egyén életében, hogy az elképzelhetetlen. Nagyon érdekes írás, melegen ajánlom.

Akárcsak a záródarabot, a kötet legnagyobb lélegzetvételű elbeszélését: "Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról". A szegény ember brutalitása mindig is kijózanító. Itt is szükség volt arra, hogy a szerző alaposan kifejtse, hogy ez miben is áll, hiszen épeszű ember fel nem foghatja. 

Volt még ezen kívül is több kedvencem, de egyet mindenképp meg kell említenem, sokunk favoritját:  "A világ legszebb vízihullája" címet viselő írást.  Már maga a cím is izgalmas, de ami mögötte van az varázslatos. Szerelmes történet egy vízben talált holttest mosdatásáról, öltöztetéséről, temetéséről. Balladai szépségű, ahogyan jár a kezük a siratóasszonyoknak, s közben megalkotják az ismeretlen férfi múltját és történetét. 

Márquez hősei valahogy mindig ugyanazok, a helyszínekre is jellemző a hasonlóság, és a valóság mellett mindig ott lopakodik némi misztikum, mágikus realizmus is. Ez a csipetnyi mágia elég ahhoz, hogy semmi se az legyen, ami, hanem egy időn kívüli létezés bemutatása. A márquezi ábrázolás nekem a végtelen létezés ok-okozata, és ez az átjárhatóság a végtelenség mellett megajándékoz a nyugalommal is. Minden úgy szép, ahogy van, akkor is, ha nem tetszik. 

A Magvető Kiadó igényes szépséggel bocsátotta útjára a kolumbiai szerző köteteit a közelmúltban, remélem, hogy ez a műve is megkapja az őt megillető szép külsőt és az újranyomtatást, annál is inkább, mert egyetlen egyszer 1977-ben jelent meg eddig. Kár lenne érte!

Hozott pontszám: 5 

 

Gabriel García Márquez

Szilasi László - Kései házasság

 

Négy napja várom, hogy ülepedjen bennem Vajda Ilma és Gavenda Péter története, és meglássam végre, hogy nekem mit jelentett ez a regény. Meglepő eredményre jutottam...

Előrebocsátom, hogy annyira szubjektívnek tartom magát a cselekményt, hogy véleményem szerint, aki olvassa majd a kötetet, könnyen abba a hibába eshet (?), hogy aszerint ítéli majd meg, amennyire egyet tud érteni Ilma hozzáállásával. Pedig szívem szerint én is megfosztanám magam ettől az előítélettől, akárcsak a könyv címétől. 

Szilasi László mondjuk úgy,  egy megtörtént esetet használt fel regénye alapjául, melynek tragédiája két ember be nem teljesülő, vagy még inkább ki nem teljesülő szerelme. Ilma és Gavenda 1964-ben ismerkednek meg, elég hamar ki is alakul köztük a vonzalom, de Gavenda mégsem Ilma mellett kötelezi el magát, hanem több mint ötven évig kerülőutakat jár be; két felesége is lett, gyermekei, miközben szerelmi kapcsolatuk ilyen-olyan formában, de mindvégig megmaradt. Ilma a 2019-es évből tekint vissza életére, miközben rója a hosszakat a medencében. 

 "Az úszást pedig télen-nyáron arra használta, hogy a víz felszíne alatti suhanás másodperceiben szaggatottan és szigorúan végiggondolja az életét."

 Azt gondolnánk, hogy ilyen távlatból az ember látja a hibáit, másként csinálna dolgokat, talán nem egyetlen szerelemre építené fel boldogságát.

"Sokaknak az volt a véleményük, hogy a szerelemben, a szerelem maradandóságában bízni ostobaság. Gyenge alap. Elmúlik. Másfél év, két év, és elmúlik a rajongás, elmúlik a testi szerelem..."

De nem így Ilma, aki saját maga igazolja ennek ellenkezőjét. A szerelem reményébe vetett hite maradt meg mindvégig. Illúzió vagy valóság? Az ember életfilozófiája szerint leteszi majd voksát, és ennek tükrében éli le életét. Ő hű maradt önmagához, nem járta be a társadalom elvárásainak kálváriáját. Igaz embernek tartom, még akkor is, ha olvasás közben vérzett érte a szívem. 

Mindemellett Szilasi László több dolgot is megtett azért, hogy ne érezzem ennek a végtelen szomorú voltát. Egyrészt jellemző a könyvre egy érzelmi rezignáltság; nincs benne kétségbeesés, kiborulás, hisztik,  követelőzések. Egy érzelmi katarzis van, amikor Ilma hosszabb időre Gavenda nélkül marad, és füzeteket ír tele azzal, mi mindenre vágyik, mi mindent élne át a férfivel. Talán az idő távlata is adja ezt a nyugalmat. Másrészt Szilasi már-már a groteszkig túlozza az események lehetetlenségeit. Ilma sorsa  a bibliai Jóbot hívta elő bennem, aki szintén csak egyre kapta a terheket, de hűséges maradt. 

Jót tett a regénynek ez a józanság, nem engedte, hogy gátlástalanul olvadjon szét alapvető témájában, a szerelemben, és ezért képes az olvasó komolyan venni minden szépségével és áldozatával együtt a történetet. Könnyű annak, aki nem szeret, könnyű annak észérvekre, logikára, könnyebb boldogulásra hivatkoznia. 

Ez a kettősség jótékony egyensúlyt teremt a két pólus között. Van a köteteben egy időhöz kötöttség,  ahogyan minden rövidke fejezet egy fontos esemény póznájához van rögzítve, de mégis képes a dolgok eredendő voltára fókuszálni. Így egyszerre időtlen és pontosan datált minden. 

Négy nap után a végső nyugalom békéje maradt meg bennem a kötetből. Teljes életet élt vajon Vajda Ilma? Igen, de csakis ezzel a véggel, azzal a felszabadultsággal, amivel kezdődik és bezárul a könyv. Minden darabja kell a teljességhez. 

Szilasi László Rilke egyik sorával indítja útjára történetét, amit visszalapozva, a könyv elolvasása után lehet igazán érteni.  A legszebb szerelmes sorok egyike: 

 „mert sose fogtalak, szilárdul tartalak"

Hozott pontszám: 4/5