Edit Klatt-Rénszarvasoko pásztora

A molyon, Emmi Lotta számos finn és finnugor kultúrával foglalkozó könyvet mutat be számunkra, és érdekes bejegyzései felébresztik az olvasó kíváncsiságát. Így kerültem kapcsolatba én is ezzel a könyvvel, aminek külön érdekessége, hogy a Móra Kiadó anno méltónak tartotta  a kötetet, és beválogatta a csíkos könyvek sorozatában. Az utóbbi hetekben bele-bele olvastam ezen kötetek értékelésébe, és nagy kedvet kaptam ahhoz, hogy egy újabb kihívás keretén belül alaposabban megismerkedjek velük. Ki is választottam öt csíkos, illetve öt pöttyös könyvet, ami megtetszett, aztán döbbenten tapasztaltam a könyvtárban, hogy a régi gyermekbarát sorozatból alig egy néhány kallódik a polcokon. Az általam megtervezett csokrot sajnos el kell felejtenem, mert az idő rövidsége miatt képtelen vagyok beszerezni ezeket. Nos, visszatérve  az eredeti könyvünkhöz, elmondható róla, hogy egy igazi kis ritkaság, érdemes olvasni és olvastatni gyermekeinkkel.

Az alaptörténet egy kissé szomorú téma, a körülbelül 6 éves kis Sara egyik nap vízért megy, amikor elrabolják vándor lappok, hogy később eladják Norvégiában. A kicsi lány vándorlásuk során megszereti ezeket az embereket, megismerkedik nyelvükkel, hagyományaikkal, babonás hitvilágukkal, csodaszép zenei kultúrájukkal, és új nevet is kap tőlük, ő lesz Neita, saját nyelvükön kicsi lány. Ahogy cseperedik ügyes kezű lány válik belőle, akit egyre csak a rénszarvasok érdekelnek, s minden vágya, hogy örökké Per-rel maradhasson szeretett állatai közelében. Ez a vágya csak részben valósul meg, mert a nomád élet állította nehézségek felemésztik a csoport erőtartalékát, és mindenkit áthal a változtatás szele. Per új utakra lépve keresi a nép fennmaradásának lehetőségét, és el kell válni a lánytól. A történet nem várt fordulattal zárul, és  a célközönség is megnyugodhat, Neita boldog lesz.

A könyv eltagadhatatlan erénye, hogy nagy részletességgel mutatja be a lappok, vagy ahogy maguk szeretik mondani a számik életét. A nomád népcsoport fő tevékenysége a rénszarvas pásztorkodás volt. Hatalmas csordáikat Finnország és Norvégia között vezetgették az év során mindig arra, ahol a legelők leginkább megfeleltek állataik igényeinek. Nagyon sajnálom, hogy olvas közben nem jelölgettem be az újabb és újabb hitüket megvilágító részleteket, pedig jó volna egy csokorba összeállítani például Rakah-ot, aki befészkeli magát az emberbe, és a víz felé vonzza, hacsak ki nem vágják az emberből és új nevet nem adnak neki, hogy Raukah még csak meg se találhassa még egyszer áldozatát, a többi számos babonával. A nomád életforma magában rejti a természettel való nagyon közeli, szoros viszonyt, ahol a csillagok nem csak vezérlik a népet, hanem üzennek is jelzik az eljövendőt. A sátoros élet szórakozási lehetősége a szájról szájra járó néphagyomány, a mesék, anekdoták tovább örökítése, és a meg nem szűnő állandó éneklés. Az év egy  részében szinte teljes a sötétség, életük viszonylag rövid nappalok, és hosszú homályba vesző estékből áll, van idő az énekre és a mesére.  Olof, de Neita nevelője Per is szinte mindent dalban mesél el, számukra minden kicsi dolognak jelentése van, és minden önmagán túli jelentéstartalommal bír. Az európai kultúrában elterjedt ötvonalas kottarendszerben képtelenség leírni és átörökíteni a számi dallamvilágot. A yoik, vagy joik általában hangszeres kíséret nélküli egyszerű dalok. Maximum dobos kísérettel csendülnek fel. Neita életében is nagy jelentősége lesz majd egy dalnak, ami megmenti őt az irigység sárga szemű kísértetétől. 

A számik ma egy körülbelül 80-100 ezres nagyságrendben létező Finnország, Norvégia, Svédország  és  részben Oroszország élő népcsoport, melynek életformája sokban hasonlít az európai emberéhez. Már csak részben foglalkoznak rénszarvas tenyésztéssel, motoros szánra cserélték régi szánjaikat, saját Számi Tanácsuk és Parlamentjük van, mely képviseli népük érdekeit. És bár sátraikat házra cserélték, amelyben kályha ontja a meleget, rénszarvasbőr kabátjukat gore-tex váltja fel, mégis viszik magukkal hagyományaikat mindannyiunk nagy örömére.

Az egyetlen bajom a könyvvel kapcsolatban maga a kerettörténet volt, ami megítélésem szerint túlságosan nyers és durva, főként, hogy gyerekeknek íródott könyvről van szó. A kislány elrablása és tehetetlensége bénítóan hat, és döbbenetes az, ahogy minden fájdalma ellenére a Stockholm szindróma iskolapéldájává válik, és megszereti elrabolóit. Tényleg csak ennyit írnék a könyv margójára negatívumként,  és szerencsére azóta sem hallottam lelki traumában hánykódó egykori olvasókkal. 

"Itt maradtam megannyi esttel..."

Babits Mihály- Szegény magára maradott 

 

 

 

Szivem magába szívott ezer illatot,  
ezerjó illat engem
hogy elkábitott!
Szivem most illatzacskó,
lelkem illatház:
ez a sok illat engem
hogy megbabonáz!
Virágok illatával
tele bús fejem,
virágok illatáról
rád emlékezem,
gyönyöröm aki voltál,
most vagy bánatom,
hogy tested vánkosára
le nem nyughatom.


Hervad a kertem violákkal –
Szegény violák!
Akár a ma, akár a holnap,
akár a világ.
Napos napot napok napolnak, –
hol a türelem?
Életpapok csapot papolnak, –
ó zord szerelem!
Sok hosszu, hosszu éjszakákon,
megint egyedül
szegény, szegény zugó fülembe
a Csönd hegedül:
komisz, keserves egy cigány ez
s ezer dala van:
kegyetlen, ős, örök vonóját
nyüvi nyomtalan.

Köszönet a gyávákért!

Függetlenül a saját véleményemtől, nagyon jó, hogy ez a könyv megszületett.

Bedughatom a homokba a fejemet, de a tény az tény, egyre hamarabb jönnek rá az emberek az élet értelmetlenségére. Az, hogy én megtaláltam helyemet és létezésem okát a világrendben, az semmit sem változtat azon, hogy mások nem. Kritikus helyzet, amikor nyakig a kamaszkorban, annak minden érzékenységében veszítünk el mindent, ami eddig értelmet adott. Ez történik ebben a könyvben is, amikor a nyolcadikos Pierre egyik nap erre ébred. Kétkedése, mint a pestis terjed az osztályban, és ahogy a betegségnél is lenni szokott, az ember először tagad. A gyerekek is tagadnak, kétségbeesetten keresik létezésük értelmét, minden erejüket latba vetve kapálódzva, saját lehetőségeik határait szétfeszítve, dadogva igazolni akarják, igen is vannak fontos dolgok az életben. Építenek egy bábeli tornyot, amire mindenki, mint egy oltárra helyezi önnön ajándékát. Amikor olvastam a könyvet, gyerekről gyerekere azt gondoltam, ez nem igaz, ezt nem lehet elvárni tőlük, aztán jött a következő gyerek, a még elképesztőbb adományával, és engem már a rosszullét kerülgetett, a kétségbeesés, hogy könyörgöm, valaki avatkozzon már közbe, ezt nem lehet hagyni! A dolog kettőssége és abszurditása abban áll, hogy egymásnak találják ki a feladatokat, tehát nem önmagad ajánlod fel értékedet, hanem a másik. Tehát egy kívülálló sokkal jobban tudja, mi a te legféltettebb kincsed.
Elkezdődik egy észveszejtő játék, ami olyan skandinávosan rémisztő, de nagyon is elképzelhető. Hasonló borzongást éreztem a Per Petterson Lótolvajok című könyvében, de még inkább Linn Ullmann Áldott gyermekében.
De mitől is szívnák magukba az anyatejjel ezek a gyermekek az élet értelmének tudását, amikor a körülöttük élő felnőttek is híján vannak ennek. Senki nem tudja, hogy az a feladatunk, hogy óvjuk és segítsük a gyermekeinket? Mind a szülők, mind a nevelők, mind a szakorvosok tétlenül szemlélik Pierre kiáltását? Tudom, hogy nem érdemes ilyen mélységekig boncolgatni egy irodalmi művet, ami steril, laboratóriumi körülmények közé helyez egy problémát, kicsit olyan „Legyek ura”-s szituációba, de itt jön az én szuverenitásom, én így olvasok, és értelmezem az irodalmi alkotásokat, ahogyan Müller Péter mondta, „-Én több pszichológiát tanultam íróktól és költőktől, mint a tankönyvekből.”
Mondanám, hogy ez a könyv lehetne az újonnan bevezetett erkölcstan, vagy etika oktatás egyik probléma felvető segédanyaga, de félnék, hogy nem megfelelő válaszok híján, csak lavinát indítana el, aminek be nem látható következménye lenne, akárcsak a könyvben.

Natsuo Kirino - Kín

Még mindig Japán, de már napjainkban, és egy egészen más társadalmi réteggel ismerkedhetünk meg, mint a korábban általam említett könyvekben. Ez itt a városi szegény réteg, akik nevetséges bérért vállalnak itt-ott munkát, akiknek vágyaik és igényeik túlszárnyalják a lehetőségeiket. A történet négy kulcsfigurája négy nő, akik éjszakai műszakban dolgoznak egy készételt csomagoló gyárban. Nem árulok el nagy titkot, hiszen a fülszöveg is kikotyogja, hogy az egyikük hirtelen felindulásból megöli a férjét. A kétségbeesett asszony egyik kolléganőjéhez fordul, hogy segítsen eltüntetni a holttestet. A furcsa megoldás indítja be a gépezetet, amely egymásra ránt sok-sok embert, és ennek segítségével nyakig merülhetünk a Japán társadalomismeretben illetve a mélylélektanban.

Ami nagyon érdekes a történetben az a négy nő egyéni története. Mindegyiknek megvan a maga keresztje, amit vonszol és ami lerántja olyan mélységekbe, amit talán nem is gondolt magáról. Mire vagy képes, meddig van merszed elmenni, hogy kikeveredj az adósságodból, hogy iskolába küldhesd a gyerekedet, hogy fellélegezhess. Mivel nem igazán krimi történetről van szó, a legelején a szemünk láttára történik meg a gyilkosság, így a könyv legfőbb erénye pontosan ez az alapos ábrázolás. A történtekbe véletlenül bekapcsolódik egy korábban elítélt ember is, remélve, hogy ő majd elviszi a balhét, és az ő múltja -de azt mondom a jelene is- olyan vérfagyasztó, hogy az embernek az élettől is elmegy  a kedve. Tokió társadalmának egy nagyon beteg, roncsolt rétegét ismerhetjük meg, és csak remélhetjük, hogy nem egy általános képről van szó. Bár, amikor azt olvasom, hogy napi szinten milyen mennyiségű és pornó manga jelenik meg náluk, milyen természetes meleg pornó mangát olvasni a metrón, akkor mégis csak arra gondolok, hogy itt nagy bajok vannak. 2006-ban Alejandro Gonzalez Inárritu előrukkolt egy úgy nevezett falhoz verős filmmel, a Bábel-el. Nagyon megrázó történet, talán nem is ez a legmegfelelőbb szó erre, de tény, hogy nagyon a valóságról szól, válogatott egyszerű tragédiák láncba fűzve, ami engem is elképesztett. Abban a filmben mindenki eldöntheti mi veri ki nála leginkább a biztosítékot, nos számomra mindenképp a japán vonal volt az. Képekben elénk teremtve ott áll a nyüzsgő főváros Tokió a maga roncs embereivel, fókuszban egy kamaszlánnyal. Valójában nem is története kiábrándító, bár az is, hanem az a valóság amit lefest a rendező arról a világról, a kapcsolatteremtésről, az egészséges lélek nyomát sem látni a fiatalok körében. Most is ez az érzés hatalmasodott el rajtam a könyv olvasásakor. Ebből nem lehet kimászni, vagy mégis?  A hajdani szép eszméjének a nyomát sem lehet látni, vagy csak ők nem látják meg.

Különleges hangulatú és remekül megírt könyv Natsuo Kirino Kín című kötete. 
((Nagyon zárójelben azért ide írom, hogy voltak bekezdések, amiket átugrottam, kicsit brutálisra sikeredett a leírás, de még az ilyen gyönge gyomrú olvasó is, mint én, képes kiolvasni a könyvet.))

A szénégető álma-japán népmese

Réges-régen történt, Hida tartományban, ahol a hegyek úgy borulnak egymásra, mint a kabát két szárnya. A Szóre nevű völgyben élt egy derék szénégető, akit Csókicsinak hívtak.
Egyszer éjjel, álmában megjelent előtte egy remeteféle öregember, s így szólt:
- Ide hallgass, Csókicsi! Eredj el Takajama városába, s állj ki a Miszóárusok hídjára! Meglásd, jó hírt fogsz ott hallani!
Másnap, ahogy felébredt, Csókicsi váltig töprengett magában, hogy vajon mi lehet az álom értelme. S bár nem tartotta egyébnek káprázatnál, az álombéli öreg mégis bogarat tett a fülébe. Végül úgy döntött, csak elmegy Takajamába!
Még alig pitymallott, mikor hátára vette az eladásra szánt faszenet, s elindult vele Takajamába. A városban utcáról-utcára járt, árulta a portékáját, s közben itt is, ott is hiába kérdezősködött, hogy merre van a folyó. Mert Takajama városnak város volt ugyan, ám mivel magasan a hegyek között feküdt, folyónak a nyomát sem lehetett találni benne. Csak nagysokára lelte meg Csókicsi a hidat, ami afféle pallódeszkákból ácsolt, rozoga tákolmány volt, s két hegyet kötött össze. Az emberek ezen jártak át vásárolni a híd lábánál lakó miszóárusokhoz, akik a messze földön híres szójababpasztát készítették. Csókicsi szinte egész nap a hídon álldogált, de bizony nem hallott senkitől semmit, amit jónak tarthatott volna.
De mert jámbor ember volt, kiállt másnap, harmadnap, sőt még negyednap is, hátha mégiscsak hall valami jó hírt, ahogy az öreg ígérte neki álmában.
Aztán az ötödik napon a híd tövében lakó boltos, aki nap mint nap látta a hídon ácsorgót, furcsállani kezdte a dolgot. Odament hát a tétlen várakozó Csókicsihoz, s kíváncsian megkérdezte:
- Hallja-e, jóember! Nem tudom ugyan, hogy kelmed kiféle-miféle, de nem árulná el, hogy mivégre álldogál itt már vagy ötödnapja?
- Tudja, az úgy történt, hogy... - kezdte Csókicsi, s ezzel elmesélte különös álmát.
Erre a boltos fitymálóan nevetni kezdett.
- Bizony, balga ember lehet kelmed, ha egy csalóka látomásnak így fölül! A minap jómagam is álmodtam hasonlót. Megjelent előttem egy remeteféle vénség, és mindenféle zagyvaságokat beszélt: hogy él valahol Hida tartományban, egy Szóre nevű völgyben egy ember, akit Csókicsinak hívnak, és...
- Tyű, a mindenit! Hisz ez rólam beszél! - képedt el Csókicsi, de igyekezett nem mutatni megdöbbenését, hanem csak hümmögetett.
- No, annak a Csókicsinak a háza mögött - folytatta az álom meséjét a boltos -, van egy fenyőfa. Eredj, mondta nekem az álombéli öreg, s ásd fel a fenyőfa tövét, mert a fa alatt nagy kincs van elrejtve! Csakhogy nekem fogalmam sincs róla, hol lehet az a Szóre nevű völgy; de még ha tudnám is, nem vagyok én annyira ostoba, hogy komolyan vegyek egy ilyen badarságot. Látja, jóember, kelmed is jobban tenné, ha szépen hazamenne, ahelyett, hogy itt fecsérli el a drága idejét!
Csókicsi persze rögtön megértette, hogy ez az a jó hír, amelyre várt, s ennek úgy megörült, hogy még köszönni is elfelejtett nagy siettében.
Amint hazaért, tüstént kiásta a fenyőfa tövét, s valóban sok-sok kincset talált, pontosan úgy, ahogy az a boltos álmában megmondatott. Egy csapásra dúsgazdag ember vált belőle, s a környékbeliek attól kezdve csak Bőszerencse úrként emlegették. 

fordította: Hukaya Berta

 

Junicsi Vatanabe-Japán szeretők

Szerető... Szeret-ő.

Ami emögött a kis szó mögött van az egy egész világ. Szenvedély, remény, öröm, boldogság, titokzatosság, veszély. A szerető fogalma a mindennapi élet velejárója lett, legalábbis ezt sugallja a média, és a filmek lezser könnyedséggel vetik oda nekünk. Vatanabe ellenben belemászik a valóság legmélyébe. Bármi legyen a véleményed a szeretői viszonyról, ennek a könyvnek a hatására biztos megváltozik. Mert akármennyire is le akarják nyomni a torkunkon ennek a természetességét, az igaz ember lelke mélyén tudja, hogy ez az emberi gerinctelenség tökéletessége. De vajon melyik az a pont, amikor átlépünk a küszöbön? Mikor válik a szerelem bűnné?

Kouki (53) és Rinko (38) mindketten egy kiégett házasságban élnek, amikor megismerkednek, és szerelmi viszonyba keverednek egymással. Ahogy múlik az idő kiderül, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy szimpla szeretői viszonyról. Mindketten megtalálják egymásban azt, amit mindig is kerestek. Szerelmük fantasztikus magaslatokba emelik egymást, kiteljesednek, feloldódnak egymásban. Mint minden kapcsolat, pláne a szerelemi kapcsolat, átalakítja az embert, hatással van rá. Vatanabe ennek a kapcsolatnak azt a hatását emeli ki, ami szerint Kouki megszeretteti Rinkoval tulajdon testét, testiségét, feltárja a nő mélyén lakozó erotikát. Valahol nagyon szép volt az a vonulat, ami megérteti az olvasóval, hogy a kultúra, a vallás vagy a családi neveltetés hatására hány emberben bűnként él a szexualitás. Ebből a rabságból szabadul fel Rinko, és kezdi másként látni önmagát. 

Az elszabadult érzékiség azonban fékezhetetlen vadállattá válik, és az eddig  önuralomról tanúskodó nő erkölcstelen, értékeket sárba tipró áldozattá alakul. Számomra mindenképp ez egy kemény határ. Rinko és férje között hosszú évek óta nincs testi kapcsolat, az intimitás semmi jelét nem találjuk köztük. Mégis Rinko szörnyen kezeli házastársát. Az író stílusa természetesen nem engedi, hogy olvasás közben ilyen fennkölt érzéseket engedjünk meg magunknak, hiszen a szeretők perzselő szenvedélye mindenképp maga mellé állítja az olvasót, aki maga is valamiféle hasonló beteljesülésre vágyik.  Koukit mélyebben bántja az, amit a családjával tesz, de őt is magával sodorja annak a szörnyetegnek a szenvedélye, akit saját maga teremt. Kártyavárként hagyja szétomlani 53 év felépített, jól strukturált életét. Mindent elural a mának élés szelleme. Épp csak barbárként tipornak minden eddig megteremtett értékükön. 

A történet abban a hedonizmusban akar kiteljesedni, hogy hogyan őrizhető meg a ma tökéletes boldogsága. Az a megoldás, amit főhőseink választanak makulátlan logikája mellett gyerekes és erkölcstelen. A szereplőket támogató olvasók nagy része ekkor fordul el végleg tőlük. A szentimentális elragadtatás szintjén ragad le a történet. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy gyerekes megoldás mellett döntenek. 

Vatanabe szinte gondolkozni se hagyja olvasás közben az olvasót, hiszen az erotikával túlfűtött csodálatos szerelmi jelenetek, a pár boldogsága sodró erejű, mindamellett, hogy a szerző tökéletes hátteret varázsol a pár köré Japán eldugott, romantikus szállodái, fürdői, hegyei és természeti képei segítségével. Lelki szemeink előtt megjelenik a csodálatos cseresznyevirágzás, a szakura, a rejtélyes nó színház jelenetei, a halk vizű csobogó patakocskák, a hegyekkel tarkított környezet harmóniája, és benne egy szerelmes pár, akik végre boldogok. Ki ne szárnyalt volna velük? 

Az egzotikus keleti világ bemutatása szerves része a történetnek, de nem csak ez tetszett a könyvben, hanem az a stílus, ahogyan az időhöz viszonyul a szerző. Olykor elnagyoltan lép át fontos konfliktusokat, vagy még csak említést sem tesz róluk, miközben hosszan időz a vacsora szertartásának leírása mellett, vagy egy színpad bemutatásánál. Ez mindenképp azt hangsúlyozza, hogy mennyire teljesnek érzik magukat a szeretők új kapcsolatukban. Bárhol is vannak, bármit is tesznek az tökéletes. Ez az arisztokratikus gazdagság süt kapcsolatukból. 

Bár nincs nagy tapasztalatom az erotikus irodalomban, de mindennapi olvasmányaim kapcsán olykor belecsöppenek intim jelenetekbe, és sokszor döbbenek meg azon, hogy mennyire képtelenek a szerzők szépen, szép szavakkal leírni egy szerelmi együttlétet. Nem kétlem, hogy nehéz megtalálni a legmegfelelőbb szavakat ennek ábrázolására, de a jól megragadott kifejezésekben hatalmas erő rejtőzik. Vatanabe  képes colt ízlésesen megjeleníteni  ezeket. 

Igazából sajnálom a történet végkifejletét, és bár nem értek egyet Kouki és Rinko viselkedésével, azt hiszem mindenképp egy nagyon szép könyvet tudhatok magam mögött.

Hozott pontszám:  4/5

Új év

Tudom, hogy minden nap egy új év, új lehetőségek, új utak, változás, mélyülés, közeledés. Mégis valami megmoccan ilyenkor az emberben, és amikor sok emberben moccan valami, nem lehet nem meghallani, mert a sok kis szuszból egy nagy vágy sóhajt fel az ég fel. 

Hallom ezeket a csendes, de forró szavakat.

Bennem is cérnavékonyan megszólal egy hang, "-Segíts! Segíts, hogy jobbá váljak ebben az évben! Segíts, hogy könnyebb legyek magam számára!"

Kívánom, hogy az év végi számvetéskor a megelégedettség hullámának moraja terüljön szét felettünk!

Egy mesét küldök ajándékul az új évre!

                                                                      




Mészöly Miklós: A hét torony kedvence

Volt egyszer egy szép ifjú király, boldogan élt a szép ifjú feleségével.

Héttornyú palotában laktak, s valahányszor elmúlt egy év, a király mindig újabb tornyot építtetett a palotához, megépíttette, és a tornyok ablakába virágot rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királynő pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki sem viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt, amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörűség nélkül.

Hát lehettek volna még boldogabbak?

A birodalom vezetése sok gonddal-bajjal járt; a király még a legtávolibb falucskába is elnyargalt, ha a falu vénei már nem voltak elég okosak – de közben szüntelenül a feleségére gondolt: „Vajon nevet most? Vagy csak mosolyog? A királyt emlegeti, vagy a hites urát?” És nem nyugodott addig, míg ki nem gondolta, hogy az ő szépséges asszonya éppen akkor mit csinál. S mikor hazatért a palotába, ragyogó, szerelmes arccal elmesélte, hogy mi minden történt otthon, amíg ő távol volt – hányszor szomjaztak meg a virágok, hányszor csordult az ezüst öntözőkanna s még seregnyi apró bolondságot, ami senki 248másnak nem jutott volna eszébe. Ez volt a legszebb mese, amit a nagyvilágban hallott; hazavitte, s míg a királynő el nem aludt, egyre csak azt mesélte.

– Ugye tetszik, kincsem? – kérdezte ilyenkor; s a válasz mindig ugyanaz volt:

– Még soha nem hallottam ilyen szépet, édes királyuram…

Egyszer arra kérte a feleségét, hogy énekelne neki, hiszen a rigók, a csízek is énekelnek, mért ne tudna hát ő is még sokkal-sokkal szebben.

A királynő majdnem tűzpiros lett a boldogságtól, s mindjárt elfutott a hetedik torony hetedik ablakába – a király sose tudta meg, hogy ott mit csinált.

Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. A birodalom legdélibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké sütött a nap, a tenger kék volt, a sziklák fehérek – most éppen oda sietett.

A jámbor népek leveles trónusra ültették, hogy ne unja magát köztük, s ő csakhamar nem is unatkozott. Valamelyik ház udvarán énekszó csendült fel, mintha rigó vagy csíz fütyülgetne. De nem madár volt, hanem leány, fiatal, kék szemű, a haja a derekáig ért, s egy fehér kövön ült.

A király mindjárt arra gondolt: „Milyen szép hangja van… a feleségem biztos szívesen elhallgatná… együtt énekelgetnének… Hát nem lenne gyönyörű?”

És aranyos ruhába öltöztette a lányt, aranyos hintóba ültette, így vitte haza a palotába, hogy szép hitvesének udvarhölgye legyen.

Bizony, különb ajándékot ki sem találhatott volna. Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, már mind 249a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynőnek, csak hallgatni, hallgatni mindig.

És a király szíve tele volt megelégedéssel: „Hogy örülhet most a feleségem… milyen csudálatos a hangja!” S az egész birodalom ujjongott, hogy a palotában örökké süt a nap.

Pedig zord idők is jártak, a tél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok ólálkodtak mindenfelé; alig győzték menedék alá hajtani a párás barmokat.

Egy nap szép növendék kutyát kergetett be a hóvihar a palota udvarára, senki se tudta, honnan, egyszer csak ott volt és nyüszített – mindjárt jelentették a királynak. Az pedig menten elhatározta, hogy a kutyát felséges asszonyának ajándékozza. Csak az ő kedvére fog szolgálni, csak az ő kezét fogja nyalogatni – micsoda meglepetés lesz!

S csakugyan úgy lett.

A királynő, ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét, mindjárt a kutyához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten; már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.

De férjeurának még ez sem volt elég. Titokban véres hússal etette a kutyát, s megtanította minden mesterfogásra, amit csak tudnia kell egy igazi vadhajtónak – és alig várta, hogy megörvendeztesse feleségét egy szép mutatvánnyal.

A következő télen eljött a méltó alkalom. A szél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok jártak olyan éhesen, mintha nyáron át, őszön át mind csak koplaltak volna. Üvöltésüktől visszhangzott a palota valamennyi tornya, valamennyi terme, mindenki rettegett.

A nagy farkashajtásból azonban senki sem maradhatott ki; így 250rendelkezett a király. Megnyergelték a lovakat, és kivágtattak a havas rétekre – köztük a királynő is; mert hiszen nem a farkasokért, minden őérette volt.

Gyönyörűség volt nézni, hogy hullott a sok állat, messze környéken vöröslött a hó. Csak a vezérlő ordassal nem bírtak sehogy.

– Várjatok! – kiáltott sugárzó arccal a király, és előparancsolta a kutyát, hadd mutassa be, mit tud.

A királynő nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.

– Ugye hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is a feleségének ajándékozta, arany ágya elé, puha lábalávalónak.

Most már igazán nem tudta senki, még a királynő sem, hogyan is lehetnének még boldogabbak?

De elmúlt a tél, s mire kitavaszodott, leégett a király legszebb erdeje.

Mindenki azt hitte, hogy gyászba borul a palota, hiszen ott még soha nem próbálták a szomorúságot – mégis másképp történt.

A király hadba hívta legjobb embereit, riadót fúvatott, s elindult, hogy meghódítson egy még hatalmasabb erdőt, teli vaddal, szép agancsosokkal – hadd kószálgasson benne a felesége, a régit már úgyis jól ismerte.

És harcolt, küzdött a király, híre ment a világba. Mindenki csudálta, hogy milyen hős, milyen bátor – végre is megszerezte az erdőt. Megszerezte és körülkerítette, az óriás fák között kanyargó csapást 251vágatott, széleset, mint egy vadászhintó, nehogy tüske, inda felsértse a királynő lábát, ha arra jár.

Az pedig – úgy látszott – minden eddig-volt ajándéknál jobban örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy villámgyors hintóján ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte vadvirággal, az őzeket megsimogatta, de legesleginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odairamodott hozzá, és lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.

A király nem is sejtette, hogy milyen örömet szerzett, annyira nem, hogy még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.

– Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királynő hálásan mosolygott rá: – Még soha nem voltam ilyen boldog, édes királyuram…

De a király nem nyugodott.

Két bízott emberével útra kelt hajnalban, senki se tudta, hová. Elmúlt dél, sehol se voltak; megjött az este, akkor sem voltak sehol.

Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.

A királynő álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és nyomban behunyta a szemét. De a király szerelmes, büszke hangját akkor is hallotta:

– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenkét ágboga… már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!

Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyúj252253tózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is ott hagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királynő a ritka zsákmányban.

Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot; s hogy gyönyörködött-e, vagy a szíve hasadt meg – ezt megint csak nem tudta meg a király…

Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. Még a birodalom legészakibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké fehér volt a föld, a hó szikrázott, a jég sosem olvadt el – most éppen oda sietett.

Annyi bizonyos, hogy mire meghajnallott, egy ragyogó gyöngyöcske perdült ki a királynő szeméből, mely úgy ragyogott, mint a gyémánt, s mint az ólom, olyan nehéz volt.

S mikor eljött a nagy nap, ezt a gyöngyöcskét ajándékozta a királynak harmincadik születésnapjára. Az egész birodalom elküldte ajándékait a palotába, de ehhez a gyöngyöcskéhez foghatót senki sem tudott küldeni. Meg is becsülte a király, minden kincsénél jobban. És hogy mindig nála legyen, soha el ne veszíthesse, az udvari mívessel aranyba foglaltatta, és puskája agyába – díszül – beleépíttette.