Kőrösi Zoltán - Télidő

"...Velem történik, itt belül, halálosan be vagyok tojva, folyamatosan azon gondolkodom, hogyan lesz majd, sőt, hogy lesz-e ezután valahogy is, hogy most már mi lesz a fiúnkkal, nem fogom majd látni, hogyan nő fel?, vagy csupán csak láthatom, de már egészen kívülről?, kisfiam, apa nem lát, apa nem mozog, apa nem beszél, ilyen és ehhez hasonló dolgok kavarognak bennem, úgy értem bennem, itt belül, és akkor ehhez képest itt körülöttem és velem minden pontosan úgy történik, ahogy történni szokott, unalmasan és megszokottan, elviselhetetlenül ugyanúgy, ahogy történnie kell. Undorító..."

Az egész és a beteg ( 1996 03. ?) 

"Volt pofája elmenni, mielőtt megjelent a regény. Soha többé nem mondja nekem senki egy újabb „legjobb” novellám után, hogy inkább fessek. Nem lehet elmenni vele kutyasétáltatás közben megváltani a világot.
Ez a tetves ország pedig még csak észre sem veszi, hogy a legőszintébb szerelme hagyta éppen faképnél." -írta 2016 februárjában Jászberényi Sándor.

Elvétve akad még néhány Kőrösi könyv, amit nem olvastam, ezeket a februárokra időzítem. 

"Amikor nem hall már mást, csak a szuszogást, a kezdődő horkolást, bemegy a hálóba, várja a közös ágy. Egy ideje minden este egy kocka csokit visz magával. Bebújik a takaró alá, úgy, hogy az arcát is betakarja a paplan, úgy kapja be a kockát. Lassan szopogatja el, nem is mozdul a nyelve, hagyja, hogy a szájában ide oda csúszkáljon az olvadó csokoládé, álomba édesgeti magát, s a cuppogás, ahogyan aztán még megízleli a szájpadlásra tapadt darabkákat, olykor úgy hangzik, mintha fojtottan, észrevétlenül sírna. " (A hűséges férfi, 151.oldal)

Én is ezt csinálom Zoltán könyveivel. Három éve, 2016 február 5-én  hagyott itt bennünket. Mindössze 53 éves volt. Olyan felfoghatatlan ez az egész azóta is. 

Megbélyegezte a születésnapjaimat, soha nem leszek képes a két eseményt szétválasztani. Ez az ő ajándéka. Úgy örülök, hogy még el tudtam neki mondani, hogy ő a kedvenc magyar szerzőm, és ha írni tudnék, úgy akarnék írni, mint ő. Talán tudta, hogy sokunk kedvünket leltük abban, ahogy megmutatja a világ egy lehetséges arcát. Nem az arcunkra, hanem a lelkünkre varázsolt soraival mosolyt. Én még nem tudtam lezárni ezt az elválást. 

A Télidőt olvastam az elmúlt napokban, melynek legtöbb sorát már ismertem. Előtanulmányok, novella szilánkok,  a későbbi regények egy-egy felvillanó részletei voltak. Annak a tanújelei, hogyan dolgozhatott a szerző. Gondolatfoszlányok kísérnek egy-egy novellák. Elég érdekes. Próbáltam elhelyezgetni ezeket, de logikus módon nem megy, inkább intuícióknak vélem őket. Van egy pár oldalas novella, és körülötte, mint vadvirágok a mezőn, virítanak ezek a szösszenetek. Ez alkotja a könyvet, mely a  november és február közötti időszak motettái. 

Az első írás, Az egész és a beteg,  amit nem is ismertem, egy kisebb agyvérzés (?) okozta riadalmat mutatja be. Pont a predesztináló jellege teszi torokszorítóvá minden sorát. 

A többi ismert részlettel későbbi írásaiban, a Milyen egy női mell, A hűséges férfi kötetekben találkozhatunk. Jó volt újra felfedezni az  írásaiban rejlő utánozhatatlan zamatot, átvenni tőle azt az életszemléletet, amivel ő nézte a létezést. 

Újdonság volt számomra a vezetéknevüknek a történetét megismerni, és végre tisztázódott számomra az édesapja foglalkozása körüli dilemma is. 

Szóval, így állunk most egymással, valahogy 2019 február  ötödikén.