"Mert abban a váratlan pillanatban minden egybeállt, amiben hitt, minden
amibe kapaszkodott. Az egyszerű hit abban, hogy a férfiak és a fiúk
csodálatos dolgokra képesek."
Van ennek a könyvnek egy csodálatos varázsa. Azok közé a nagyon egyszerű emberek közé száll le, akik élik a szürke mindennapjaikat, a család és a munka között lassan elkopó éveiket. Aztán a semmiből, valahonnan fentről leereszkedik egy pici fény, egy ökörnyál, amin utazni lehet. Ha nem is bír el minket teljesen, de a lelkünket megrepteti. Ilyen lehetőséget kap Dora Judd, amikor egy kocsmai tombolán megnyeri Van Gogh Napraforgók festményének másolatát. Hazaviszi, a nappali falára felrögzíti, és ettől kezdve csak ő tudja, hogy milyen és mennyi erőt merít belőle a túléléshez.
A történet Ellisről, Dora fiáról szól, akinek életében a barátja, Michael lesz ez az ökörnyál. Barátságuk még gyerekkorukból indul, és számtalan árnyalatban és mélységben mutatkozik meg az évek alatt. Amikor Ellis megismerkedik leendő feleségével, ez a barátság ismét egy új arcát tárja fel. Michael otthagyja kisvárosi nyugalmat, és Londonba költözve a nagyvilági, művészéletben keresi boldogságát. Nehezen és túl későn találnak ismét egymásra. Hogy valójában mi is történt közöttük, azt csak a harmadik fejezetből, Michael megtalált naplójából derül ki.
Egy csendes és mély szerelem tanúi lehetünk, amely képes úgy szeretni a másikat, hogy feláldozza a saját beteljesülését. De messze nem csak a szerelemről szól ez a könyv. Sőt! Habár érezzük, hogy a cselekménynek ez a törésvonala, mégis megjelennek olyan elsőre elcsépeltnek tűnő hangok, mint a szeretet, a veszteségek vagy elfojtott vágyak. Sarah Winman képes ezeket minden sallang és cukormázmentesen ábrázolni.
A könyv egyrészt jól bánik a színekkel, ami abból a kontrasztból nyeri dinamikáját, ami megfeszül a kisvárosi gyári munkások szürkesége, és a történetbe berobbanó napraforgók üde sárgája között. Az élet ritmusa közötti rezonanciakülönbség is ugyanezt a hatást éri el. Michael londoni élete, mely az AIDS-járvány bénító valóságát citálja a szemünk elé, egész más hangulatot ábrázol, mint Ellisék otthona.
Érzésem szerint a könyv azért is képes távol maradni a sziruposságtól, mert keveset csacsog. A szereplők nem magyaráznak túl semmit, inkább tetteik által alakulnak. Ezért a véleményalkotás szabadsága is az olvasónál marad. Ennek kialakulásához azonban bennünk is csendnek és elfogadásnak kell lenni, mert a múlt megismerésének folyamata szinte az utolsó oldalakig eltart. Talán ennek is köszönhetjük, hogy a lapok bezárásával nem szívesen távolodunk el a történettől.
Magamtól biztos nem vettem volna kezembe ezt a könyvet, sajnos egyáltalán nem szép a borítója. De körülbelül így tündökölhettek Dora falán a napraforgók, mint ahogy a könyvesboltokban harsognak a Bádogember fedlapjai.
A napraforgók az én életemben is fontos szerepet töltenek be. Annyira
örültem, hogy nem kellett csalódnom, a szerző által felhasznált metafora
alkalmazása miatt, hanem inkább hozzátett egy újabb szép részletet.
Hozott pontszám: 5
És néhány idézetet is hoztam, ami talán képes megjeleníteni Sarah Winman prózájának szépségét és kecses íveit.
"Ellis jól emlékezett, mennyire szerette kiskorában nézni, ahogy az apja
borotválkozik. A lábát lógatva ült a lehajtott tetejű vécén, és
felnézett az apjára, mert olyan nagy volt. A levegőben gőz terjengett, a
tükörről csorgott a lecsapódott pára, és egyikük sem szólt egy szót
sem. Az apja atlétában volt, és ablakon beáradó napfény ráhullott a
vállára meg a mellkasára, és összességében úgy nézett ki, mintha
legszebb márványból faragták volna."
"Az éjszakák jelentik a gyógyulásomat. A séta a kertben, miközben a
fogadó alszik. A sötét éjszakában való levetkőzés rítusa, a víz érzése,
amikor beugrom, majd felemelkedem, és áttöröm a felszínt. A karom és a
lábam ereje, ahogy hajt. Egy, kettő, három, levegő. Átbukom,
megfordulok. A gondolataimat eltompítja a monotónia, a haragomat
megszelídíti a szigor. És a derengő kékségben lassan ismét megtalálom
önmagam."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése