Nagyon szeretem az egyszavas címeket. Erősek, kifejezőek. Ezért is vártam valami igazán mérgezőt, amikor megláttam ezt a könyvet. Papp Sándor Zsigmondtól a Semmi kis életek-et olvastam, aminek hangulata eléggé meghatározó maradt a mai napig is számomra. Ahhoz hasonlóan, most is Romániában járunk, és ismét csak az ottani magyarságot érintő és lehúzó mindennapok nyűgét éljük át.
Két színpadon forognak az események. Az egyik szálon Loboncz Márton építészmérnök jelenében vagyunk, aki Budapesten éli életét, de anyja halála után visszatér abba az erdélyi kisvárosba, ahonnan származik. Azért megy vissza, hogy megkeresse apját, akivel gyermekkora óta nem találkozott, mivel az börtönbüntetését töltötte a diktatúra idején. A másik szál pedig az 1970-es évek elejére vezet, és a szülők sorsát mutatja be.
Mindkét idősík alapvetően nagyon érdekes részleteket hordoz magában. Márton szüleinek életábrázolása számomra sokkal megfoghatóbb volt, pedig egy olyan világ részesei lehetünk, amiről a legtöbbünknek fogalma sincs. Szembesülhetünk azzal a kényszerű románosítási szándékkal, amivel az ottani magyarságot akarták asszimilálni. Csak úgy kaptak munkát és lakhatást a fiatal pályakezdő magyarok, ha elvállalták azt az egyetlen lehetőséget, amit történetesen egy szinte tiszta románok lakta településen ajánlottak fel nekik. Távol a családjuktól, kapcsolataiktól, addigi életüktől. Cserébe együtt maradhattak. Vagy mégsem? Hogyan jelenik meg ebben a szituációban a címadó gyűlölet? Hogyan öröklődik át ez a következő nemzedékre?
A felnőtt Márton életének epizódjai kicsit erőtlenek lettek. Direkt vagy sem, ezt nem tudom, de tény, hogy mind az apja felkutatására irányuló kísérletek, mind az ellenszenv megjelenései nem annyira erősek, már-már indulat nélküliek. Pedig a múltban bekövetkezett tragédia utórengései jobban is kihathattak volna a jelenre.
Mégis a könyvnek van jó néhány vitathatatlan erénye. Az egyik, ami kiemelést érdemel, az a szerkesztése. Az idősíkok váltakozása mozgalmassá teszik a családregényt. Nem engedik leülni a történetet, aminek a cselekmény gyérségének okán, nagy lenne az esélye.
De nem csak az események minimalizmusa miatt történhetett volna ez meg, hanem a megteremtett miliő fullasztó jellege miatt is. Mint egy ketrecharc, olyan volt ez a regény. Az esélyek kiszámíthatóak, a lapok leosztva, a kívülállók csak szemlélői a viadalnak. Ezt erősíti az a szövegfolyam is, amit Papp Sándor Zsigmond teremtett. Lényeges dolgok nincsenek kimondva, miközben teljesen jelentéktelennek tűnő szomszédok sorsát követjük nyomon. Ez is csak egy frusztráló érzést eredményez az olvasóban.
Harmadrészt a történet lezárása is nagyon tetszett. Már, ha ezt zárásnak lehet nevezni. Mint a lebukó nap utolsó szikrája, úgy villan fel a gyűlölet egy újabb morzsája a könyv utolsó lapjain. Mivel a befejezés sem egyértelmű, így megmarad az a továbbra is nyomasztó tény, hogy lehet, hogy ez mégsem az, aminek látszik.
Végül hadd méltassam a rendkívül jól sikerült borítót, ami számomra hathatósan kifejezi az emberben megülő előítéletet, a mindig szembetűnő másságot.
Hozott pontszám: 4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése