Légrádi Gergely - Napfénytető

Már valahol az elején megfogalmazódott bennem, hogy Légrádi Gergely ezzel a kötettel megalkotta a "novellák haikuját". Majdnem mind az ötven írás rövid, velős, mielőtt igazán elkezdődne már be is fejeződött. 

 A szerzővel az elmúlt évben találkoztam először, amikor a Nélkülem című kötetét olvashattam. Már akkor is megdöbbentett kopár, szellős stílusa, ami nélkülözte ugyan a magasröptű szépirodalmi próza kívánalmait, de mégis alattomosan bőröm alá mászott és fogva tartott. Az akkori témájára is jellemző volt a lazaság álcájába burkolt kőkemény igazságok megidézése. Amikor egy falatnyi kis maki sushit vesz szájába az ember, és a habkönnyű tekercset lenyelve kavics kerül a gyomrába. Ilyen kis huncut kövecskéket ropogtattam én is a napokban.

Az öt fejezetbe csoportosított írások jól elkülöníthető egységet alkotnak. Az üzenet című első fejezet például egyértelműen bemelegítésnek fogható fel. Megkínál, ráhangol a stílusra, nem is akar sokat adni, cserébe nem is vág nagyon belénk. A szavak és azok hiánya kardinális helyet foglal el a novellákban. Már ennek az egységnek a végén megjelenik a címadó írás, a Napfénytető. Sokáig úgy éreztem, hogy én  más címet adtam volna a kötetnek. Tetszett volna például az Egy kedden, de az Átúszás is. Valahol mind a három cím megjeleníti a könyv valós mondandóját a kétpartúságot, a polaritást, a bármikor megforduló valóság értelmezését. 

A Családban marad fejezetben, ahogy arra  a cím is utal, a szorosabb családi  kötelékeink feletti napfénytetőn kukucskálhatunk be a hétköznapok közé. Az Átúszás, de a Sárgarépa télire novella is intenzíven bevonja az olvasót. 

A harmadik fejezet írásai, melyek az Időben vagytok?  címet viseli, kicsit általánosabbak ugyan, de mégis érezhető bennük egyfajta tömörödés.  Nem szeretném kihagyni  az Ég kékje és az Egy kedden című novella megemlítését sem, mert mindkettő hamiskás könnyedségével, azokat a bizonyos kavicsokat tolja le a torkunkon. 

Az Egymás nélkül címet viselő résznél mindenképp megtapasztaljuk a fájdalom begyűrűzését, itt megjelennek a veszteségek, a betegség, az elmúlás, de a lelki terror is. Számomra kiemelkedő a Szabadulás  volt, aminél azon töprengtem, vajon a novella témáját honnan ismerheti Légrádi? Vagy ez egy ennyire általánosan jelenlévő probléma lenne? 

Végül a Párhuzamosok fejezet igazán elvontra sikeredett, nem is tudtam mit kezdeni vele. A párhuzamosság kérdését vizsgálta az író,  a filozófus, a tudós, a pszichológus és a rabbi szemszögéből. Természetesen itt sem magán a  párhuzamosságon, hanem a többoldalú szemléleten van a hangsúly.

Ordódi Tamás illusztrációja a könyvből

Manapság  ritkábban fordul elő, hogy szépirodalmi könyveinket illusztrációk tarkítják. Most viszont el lettünk kényeztetve, mert a kötet Ordódi Tamás munkáival egészült ki. A színes képek mindegyike egy kész kis remekmű, nekem nagyon tetszettek, és úgy éreztem, hogy nem csak jól illeszkednek a könyv hangulatához, hanem hozzájárulnak annak jelképrendszerének kiemeléséhez is. 

A sokszínű, látszólag könnyed, egyszerű novellák rengetegében nagy felelősség hárul az olvasóra, mert hozzá kell tennie a maga történetét, és a maga értelmezését az író által felvázoltakhoz. A laza, porózus szerkezetű írások hézagaiba be kell csurgatnunk a magunk átszitált homokját, és a hozzáadottak tükrében, mindenki számára egyedi olvasatként, egyedi alkotások születhetnek. 

Megéri kicsit dolgozni ezzel.

Hozott pontszám: 4

Légrádi Gergely

"Magad mellett tartottál. Megvédtél. A rosszak ellen, a külvilág ellen. Magad ellen nem védtél meg. Ezért szöktem el. Éjszakánként, amikor aludtál. Nappal melletted voltam, és mosolyogtam. Mosolyogtam, hogy távol tartsalak. Abban bíztam, ha boldognak látsz, nem közeledsz. Nincs miért. Éjjelente a magam útját jártam, messze tőled. Hajnaltájt, amikor visszatértem, zokogtam. Kiadtam magamból annyit, hogy legyen erőm aznapra. Aztán elaludtam."

"Hangosan meséltem a kitalált történeteimet, és közben imádkoztam, hogy az öntudatlanságig idd le magad. Egyébként újra rám másztál. Régóta vártam erre a pillanatra. Jó így, melletted. Csak fekszünk, és nem fáj. Már nem érzel engem, csak én téged. Jó így lenni. Te voltál az egyetlen, aki ide kötött. Valójában nem is ide, csak magához. Most már könnyűnek érzem magam. Szabadnak. Boldog vagyok. Boldog, mert nincs már súly, ami itt tartson. Senkim sincs, és rajtad kívül talán soha nem is volt. De ne légy féltékeny, jövök én is. Most már szabadon, úgy, ahogy én akarom. Régóta vártam már…"