"Az emlékezet egy élő dolog, az is átvonulóban van, de az alatt az idő alatt felidéződnek találkozások és életek: az öregek és fiatalok, a múlt és a jelen és a holtak." *
Valahol a Mississippi állam poros vidékén, ahol a megélhetés egy egyszerű afroamerikai családnak a mindennapok küzdelme, s ahol mégis a leggaládabb ellenség a reményvesztettség, ott kell megtalálnia saját boldogulását a tizenhárom éves Jojonak.
Olyan ez a könyv, mint egy céllövölde a búcsúban. A legértékesebb díjakat több pálcika tartja. Ha meg akarod szerezni a regény velejét, minden rudat szét kell lőnöd. Vajon mit veszel észre először? A gyerekek elhanyagolását, a szegénységet, a rasszizmust, a bántalmazást, a halálos betegség pókhálóként megtelepedő jelenlétét, a szerhasználatot, a fel nem dolgozott haláleseteket, a börtönélet nyomait? Semmi garancia nincs arra, hogyha már mindent végigtiloltál, nem bukkan fel egy újabb képedbe ordító kegyetlenség. Nem könnyű regény ez, egyszerűségében nagyot üt, láthatatlan pontosság jellemzi.
A cselekmény tulajdonképpen egy utazást foglal magába, amolyan road-regény, mely némiképp mellőzi a kalandokat, és a mérföldekkel csak a feszültség nő az olvasóban. A kábítószerfüggő Leonie tizenhárom éves fiával, Jojoval és karonülő kislányával Kayla-al, valamint Mistyvel, a barátnőjével útra kel, hogy a most szabaduló párja, és gyermekei apja, Michael elé menjen a hírhedt Parchman börtönbe. Már az odavezető út sem egyszerű. Leonie anyja haldoklik, és apja is azt szeretné, hogy lánya ne vigye el magával a gyerekeket. De a nő hajthatatlan. A regény látszólagos csúcspontja, amikor végre találkoznak Michael-el, aki kislányát még soha nem is látta, és fiát is csak három évvel ezelőtt. Bár irányban megfordul a történet, de a nehézségek, mint a végtelen Mississippi folyó csak áradnak tovább.
A történet visszatér az origóba, de a megtett hurok sokkal több, mint térbeli táv. Az ősök szellemei mindvégig ott koslatnak a főszereplők mellett, és van olyan, akinek ahhoz be sem kell tépnie, hogy észlelje őket. Egyikőjük az emlékeiben hordozza magában a kegyetlen múltat, másikuk halottlátó, és van, aki gyászát cipeli magával. A feldolgozatlan veszteség a közös bennük.
Bár a napjainkban játszódó cselekmény már emberöltőkre van a feketék szolgaságától, de a rasszizmus gyűlölete mindenhol árnyékot vet, és ez az árnyék gyakran túlélhetetlen. Magukban őrzik népük tragédiáját, mint temetetlen halottaikat. Ebben a kopár világban azonban helyet kap valami melegség is, ami forró csodaként izzik fel. Az egyik a nagyapa és a Jojo közti kapcsolatban lesz látható, a másik Jojo és Kayla közötti testvéri ragaszkodásban jelenik meg. Az örökké a fiú nyakán csimpaszkodó húg kettősét nem győzzük megunni, mert minden egyes felvillanó jelenet helyre billenti egy röpke ideig az olvasót.
Jesmyn Ward prózája egyszerű, mégis precíziósan megtervezett, mert már ötven oldal után is szomjazza az ember a folytatást, és a bőrünk alá égeti magát a sztorit. Képtelenség letenni a könyvet. Ehhez hozzájárul még a korábban említett állandóan meglévő feszültség is, ami szüntelen feloldás után kiált. A délvidék fájdalmának és az egyéni sorsok tragédiájának az elegye, megtűzdelve a kísértethistóriák őrületbe kergető nyomásával.
Nem egyszerű olvasni ezt a könyvet anyaként, gyermekvédelmi szakemberként, és nem utolsó sorban érző olvasóként. A kegyetlen elemeknek való kitettséget éreztem magamon, de mégis megéri az embernek kicsit beáldozni magát, mert a történetnek sikerül közelebb vinnie minket a megérthetetlen és felfoghatatlan emberi gonoszsághoz.
Hozott pontszám: 5
*Eudora Welty- Egy író szárnypróbálgatásai
Jesmyn Ward
"Ez nem embernek való hely. Akár fekete, akár fehér. Nem számít. Ez a halottaknak való hely."
"Amikor mesél, olyan érzés, mintha a hangja egy kéz lenne, amivel felém
nyúl, mintha a hátamat dörgölné, és én elhajolhatok minden elől, ami azt
érezteti velem, hogy sose leszek olyan magas, mint papa, olyan
magabiztos."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése