Jeanette Winterson azt kutatja, hogy hány fajta szenvedély is van.
Vegyük például a történet egyik főszereplőjét, a tizenhat éves parasztfiút, Henrit, aki Napóleon iránt érzett szenvedélyes csodálatában beállt a seregbe. Igaz, csak a szakácsinasságig jutott, de ez nem is zavarta, hiszen a tábornok szenvedélyesen szeretett csirkeételeit kellett elkészítenie. Eljutott a francia csapatokkal egészen Oroszországig, ahol szorult helyzetében, két barátjával egyetemben szökni kényszerült. Másrészről van nekünk egy női főszereplőnk, a velencei lagúnák csónakos leszármazottja, Villanelle, akinek szenvedélye nem csak a vízre és az evezésre terjedt ki, hanem rabul ejtette a kocka és kártyajáték heve is. Sőt, amikor a szerelem is felébredt lelkében, egy velencei patrícius asszony iránt, akkor szívét is elveszti ebben a perzselő érzésben. De Henri is ugyanerre a sorsra jut, amikor beleszeret Villanellébe. A szerelmi háromszöghöz további szenvedélyek kapcsolódnak, amikor Villanelle férje saját szenvedélyével, a birtoklási vággyal jelentkezik.
A szerző mind az emberi kapcsolatokat, mind az eseményeket ennek a heves érzelemnek tükrében vizsgálja. A szereplők lassú sodródása pedig újabb és újabb rétegét hántja le a szenvedélynek. Olyan állítások fogalmazódnak meg, mint:
"...az asszonyok a szenvedély tisztítótüzével valami szentséget teremtenek a férfiban..." vagy
"...szentséggé formálnám szenvedélyemet..." kérdése, de azt is mondja, hogy
"...Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen..."
De az újoncoktól is szenvedélyt követelnek meg, amikor azt várják, hogy az életre koncentráljanak. Ezer formája, ezer árnyalata van jelen a történetben ennek a megfoghatatlan dolognak, melynek legtöbbször csak pusztító hatalmával találkozunk.
Jeanette Winterson lassan építi fel a két főszereplő életének előtörténetét. Az események akkor indulnak be kicsit intenzívebben, amikor ők találkoznak, és sorsuk valamilyen szinten összefonódik.
Ami varázslatos az egész regényben, az a legenda és misztikum keveredése a leghétköznapibb dologgal, a szenvedéllyel. A velencei jelenetek pedig egészen magával ragadóan, bennünk is felszítják a város iránti vágyódásunkat.
Mégsem sikerült elszédítenie a történetnek. Ugyanis nekem hiányzott belőle pont az igazi szenvedély. Túl ködös, túl kevés, túl finom volt. Nem volt benne igazi vehemencia. Talán, ha nem ez volna a címe. Ha nem annak vártam volna a mindent elsöprő vágtáját.
Persze, pont azzal kezdtem, hogy hány fajta szenvedély is létezik? Néhány formáját kétségtelenül megvizsgálhatjuk közelebbről Henri és Villanelle történetében.
Hozott pontszám: 4
Jeanette Winterson
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése