Nyáry Luca - Vigyázat, törékeny!

Törékenyek vagyunk.
Végtelenül törékenyek.
Tizenhat évesen még inkább azok voltunk. 

Lehetünk kicsik vagy nagyok, a veszteség szétszed bennünket. Kifordít magunkból és olyan soha nem látott belső irhát mutat, minek létezését talán elképzeltük, de megfoghatatlan valóságát nem is hittük. 

Így fordul ki magából Zsófi is, akinek édesanyja elvesztését kell feldolgoznia. Telnek a napok, és a megváltó enyhülés csak nem érkezik meg. Darabjaira esik szét a világ. Napról - napra kevesebb a fogódzó, minden süllyed és értelmét veszti; az iskola, a család, a barátok, a bulik. Csak az a fájdalom marad a tizenhat éves lányban, amit az alkohol mámora képes olykor elnyomni. Szakad és foszlik körülötte minden. Ez a tét nélküli létezés a depresszió. Lehet szürkének, meg nyákosnak nevezni, de aki egyszer belenéz a közepébe, érzi, hogy nem engedi. Vonzza a tekintetét, elhatárolja a világtól, barátian beborítja, szorítva öleli és könnyű szabadulást kínál. Zsófi szenvedését értetlenül szemlélik barátai, amíg tudnak kitartanak mellette, de a lány viselkedése egyre elviselhetetlenebb. 

Ekkor határozza el magát, hogy az egyetlen számára járható utat választja. Még kétségbeesésének utolsó szikrájában is húgára gondol, akinek egy búcsúlevél formájában feltárja, hogy min ment keresztül. Tulajdonképpen a könyv ezt a kálváriát mutatja be. Egy hosszú búcsúlevél. 

Zsófi kendőzetlenül ábrázolja azokat a szélsőségeket, amiket az utolsó évben jár végig. A végletekig fokozott lerészegedéseket, a drog nyújtotta kábulatot, a vakvágányra tévedt gyöngédség utáni vágyat. Egy partra vetett hal levegő utáni kapkodását. A tehetetlen fájdalmából fakadó durva megbántásokat, közömbösséget és egyáltalán mindent, amit ez a feldolgozhatatlan bánat és a depresszió okoz benne. 

A fiatal lány lemegy a dolgok legmélyére, bár mindvégig ott állnak mellette barátai és családja, képtelenek segíteni neki. Hol van ebből a reménytelenségből a kiút? 

Nyáry Luca fiatal kora ellenére rendkívül érzékenyen mutatja be a gyász és a betegség minden stációját. Emellett hihetetlenül frissen hozza a mai fiatalok egy részének -sajnos- kiábrándító szórakozási szokásait. Nyelvezetében ugyancsak hiteles, még a trágár szavak is valósághűen csúsznak ki a szereplők szájából. A történet egy pillanatra sem ül le, mindvégig képes fenntartani az olvasó érdeklődését. Szembetűnő volt a cselekmény tökéletes összehangoltsága. Aki figyelmesen olvas, észreveheti, hogy a szerző az egész sztorit belső szeme előtt futtatja. Talán éppen  hitelessége miatt érzem kicsit hátborzongatónak is.  Bevallom,  hogy féltem ifjainkat,  hiszen nem mindenkit talál meg egyforma állapotban, és Zsófi negatív hangulata képes eléggé lehúzó is lenni. 

A könyv végén megtalálhatóak azok az ingyenesen hívható segélyhívó számok, melyeken azonnali segítséget kaphatnak azok, akik ilyen problémákkal küzdenek. 

Nyáry Luca utószavában azt írja, hogy ez a könyv nem a valóság, és a szereplői sem léteznek, de ismerve kicsit őt és családjának történetét, azért nem nehéz kitalálni, honnak merítette tapasztalatát. Ettől függetlenül én mindvégig igyekeztem távol tartani magamtól a párhuzamba állítást, ami a kimazsolázott idézeteket elnézve, láthatjátok, nem volt olyan könnyű. 

Megrendítően őszinte könyv az élet  legnehezebb dolgairól. 

Hozott pontszám: 5

Nyáry Luca

"Mivel amúgy is rendíthetetlenül hittem abban, hogy a jelenlétem csak ártani tud nektek, kissé szívességként néztem az öngyilkosságra , szívességként, amit a világnak teszek."

"Mindent, amit a gyászról tanultam, mesékből és szappanoperákból kapartam össze, és azokban soha nem szokták mutatni ezt az átmenetet a halál és az új élet között. Arról meg pláne nem beszélnek, hogy mi van, ha a gyásznak ez a megállója valóban a végállomás, ha sosem jutsz el az új élet részig."

"A létezés minden aspektusa megterhelő volt számomra, és az összes napomat percről perce csináltam végig, mindig csak egy kicsivel továbblökve magamat, ellopva még egy újabb percet, hogy talpon maradjak."